Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-05-25 / 21. szám

szigorítják és ünnepélyes középiskolai tanfolyamzáró szinezetíel látják el. De aztán ez az egy vizsga legyen is elég. Két záróvizsgálattal, melyek közül az utóbbinak első része, az Írásbeli, akárhány helyen kinzó-kamara jellegű apparátussal dolgozik, nem kell fölöslegesen zaklatni azt az ifjút, aki nyolc évet becsületes munkában töltött el. Az érettségi-botrányok addig nem szűnnek meg, míg az érettségi maga is meg nem szűnik. —őr— = Nyíltan vagy titkosan ? A múltkori vármegyei vita után sokan talán kimerítettnek vélik e témát. Pedig ezt a témát nem egy kurta vita keretében, de hetekre nyúló tárgyalás során is bajos volna kimeríteni. Hogy ehelyütt ismét hozzászólunk, arra alkalmat egyébként egy-két vármegyei laptársunk ad, kik utólagosan szintén előállnak a kérdésre vonatkozó észrevételeikkel. Konstatáljuk, hogy ahányan nyilatkoznak, mind a titkos szavazás ellen foglalnak állást. Tehát, legalább szűkebb hazánk határain belül, egyedül maradtunk. Vigasztaljuk azonban magunkat Ibsennek mondásával: „Legerősebb az az ember, aki egyedül áll". Az eset azonban korántsem oly tragikus, mint ez odavetett idézetből gondolni lehetne. Mert ami itt többség, az igen könnyen lehet másutt kisebbség és a haladás robogó kocsiját nem lehet feltartóztatni. Nem még akkor sem, ha olyanok kapaszkodnak a kerekek küllőjébe, akik valamikor, nem is olyan régen, az egész vármegyei rendszert hajlandók lettek volna megszüntetni, hívei lévén az államosításnak, amellyel aztán sem titkos, sem nyilt választás, de kinevezés jár. Ma persze ezek védik legjobban az autonómiát s autonomia-sérelmet látnak még olyanban is, ami tulajdonképen egyszerű formalitás s amely jelentőséget nem közjogi viszonyokkal való kapcsolatában, de erkölcsi hatásában nyer. Mi részünkről mindig hivei voltunk a megyei autonómiának, tartottuk és tartjuk ma is a megyéket az alkotmány védőbástyáinak, de szilárd meggyőződésünk az, hogy e bástyáknak modern védőfegyverekkel való ellátása csak üdvére lehet a megyéknek s általuk a nemzetnek. Hogy a várvármegyei közigazgatásnak mennyi sok hibája van, azt Eötvös József óta annyian elmondották, hogy már szinte unalmas lenne velük előálíani. A közigazgatás bűneiről, magas állású közigazgatási tisztviselők visszaéléseiről itt a mi vármegyénkben is szerezhettünk a múltban bőséges és szomorú tapasztalatokat. Bizony, ha titkos lett volna a tisztújítás, hamarabb, könnyebben megszabadulhattunk volna azoktól, akik miatt (a megye reputációjáról nem is szólván) lőn anyagi károsodásunk. „A magyar ember tulajdonsága a nyiltság." Frázisnak elég jól hangzik, ámde tessék arra magyarázatot adni, hogy mért kívánják a magyar embertől csak éppen az uralmon levő családok féltett tagjainak megyei tisztviselőkké választásánál a nyíltságot s mért nem kívánják ugyanezt a városi képviselők, a képviselőtestületi törvényhatósági biz. tagok, úgy a katholikus mint a protestáns egyház bizalmi állásainak betöltésénél, miért, ó miért csak éppen a megyénél ?! Aztán meg ne legyünk oly annyira szerénytelenek, hogy a nyíltságot egyesegyedül a magyar ember tulajdonságául tüntessük fel. Utóvégre a francziáról és németről meg a többi kultúr-államról sem szabad feltételeznük, hogy politikai és nemzeti létük fundamentumául az alattomosságot választották volna. Csak úgy mellesleg említjük meg,, hogy a nyíltsággal legalább is egyenlő rangú a becsületesség, ezt pedig a nyilt terror mételyezheti meg legkönnyebben. Nemzetköziektől és nemzetiségektől pedig ne féltsük a vármegyét. A magyar faj hegemóniáját az ősi jogon kívül mindenkor szellemi felsőbbségével tartotta fenn. A szellemi felsőbbség érvényesülését a mindenható családi felsőbbségek ellenében pedig éppen a titkos választás teheti lehetővé. Építkezési ügyek. Most, hogy városunkban némi lendületet vett az építkezési kedv, pár szóval érinteni kívánom a főbb építkezési ügyeket, amelyek a város egészére vonatkoznak. Mindenekelőtt a Kossuth-Lajos-utca meghosszabbításáról, vagyis déli része megnyitásáról kell szólnunk, ami a jelenben folyó építkezések közül leginkább érdekli Pápa közönségét. A leendő új utcavonal iránya már kezd egyik oldaláról kialakulni, a rombolások, illetve az új ház építése folytán. A másik oldala is egy részében már elárulja jövő alakját, helyesebben: vonalirányát. S boszankodva mondhatni, hogy az egész új utcát ez a része, ahol az u. n. Gulyás-ház kiszögelése lesz, elcsúfítja, úgyannyira, hogy az egész utcanyitás tönkre lesz téve vele, mert öt és fél méternyire fog a ház északra eső vége a 14 méteres szélességű utcába beletolakodni, tehát majdnem felét zárja e részben az utca szabad irányának és míg egyrészről minden esztétikai érzéket sértve, az arra járó-kelőknek folytonos boszankodást okoz, másrészt az utca megnyitásáért folyó küzdelemben anynyiszor hangoztatott azt a célt, hogy a személy- és kocsiforgalmat a város e részében lebonyolítani segítsen, különösen a kocsiforgalmat illetőleg, egyáltalában nem teljesítheti. Természetesen ez így nem maradhat. S már hallottuk is, hogy a hatóság e kérdésben lépéseket is tett. Hogy miben áll az említett házra vonatkozó megegyezés, vagy hogy egyáltalán van-e ilyen megegyezés, nem tudjuk. De nem is ez érdekel éppen most bennünket, hanem inkább az határozott kérdésünk, hogy mi képen és miért lőn ennyire elhibázva ez az ügy? Amikor a városi közgyűlés nagy nehezen hozzájárult az új utcarész megnyitásához, azon ház kiszögellését jelentéktelennek tüntették fel, amelyet könnyen, nem nagy árért vehet meg a város. És most, ime kitűnik, hogy majdnem fél utcát fog el azon ház kiszögellése. Tisztelettel kérdjük, lehet ilyen tévedést elkövetnie az illetékes hatóságnak a város közgyűlésével szemben ? A közgyűlés tagjai nem azért mennek a város tanácsába és nem azért szavaznak meg ezrekre menő költséget utcanyitásokra, hogy utólag kiderüljön nagy tévedés, amely még több költségbe veri a várost. így bizalmat ébreszteni és azt fokozni a város képviselőiben a városi építkezések, utcanyitások iránt nem lehet. Eddig is nehezen ment e dolgokban a kapacitálás, ezután még nehezebben megy. Ide jutottunk. S hisszük, hogy a város kezménye? Lehetetlen. Hiszen az egész hosszú szertartás zavartalanúl folyt. Aztán ... ej, mit, hiszen ha kissé jókedvűen tértek is haza a magyar társaskörből, útközben egymást gyöngéden gyámolítva, lefeküdtek idejében, annak rendje és módja szerint. Itt egészen más bajnak kell lenni. Szokott ugyanis néha a plébános urnák holmi furcsa gondolata támadni, ami nem megy ki a fejéből. Bolond gondolat, no. így szokták mondani. Hátha most is . . . De hogyan is kérdezze? Latinul volna legjobb, de abban nyelvben kissé fogyatékosak az ismeretei. Tótul nem kérdezheti a hivek miatt. Megkérdezi tehát magyarul, úgy is magyarul beszélgetnek mostanában, így kivánja ezt a pátriotizmus. Halkan szól hozzá: — Mi baj megvan, barátom-uram ? A plébános úr feltekint reá ülő helyzetéből. — Tücsök van nekem a fejiben. — Az lehetetlen. — De itt csiripolja, hallgassa csak, amicinkó ! Ále, ále, barátom-uram. Nem hallok én abból semmit. Menjünk csak el innen az oltár elől. Lehajolt hozzá, karon fogta s lassan bevezette a sekrestyébe. A hivek nem hitték már, hogy ami az oltár előtt történt, az az ünnepi ceremóniához tartozik. Leolvasták a kántor úr arcáról, hogy itt szerencsétlenség történt. Csodálkozással és szánalommal vegyes moraj kisérte őket, amint az elképedt ministráns-gyerekektől, a fejőket- csóváló lámpástartóktól kisérve, a sekrestyébe vonúltak. A moraj végig zúgott a templomon : Bozse moj ! Bozse moj ! A plébános úr pedig, amig a casulát, albát és a többi egyházi ruhát szedték le róla, fejét szomorúan csóválva mondogatta : — Az a tücsök, az a tücsök . . . Haza vezették. Otthon leült imazsámolyának a szélére s fejét a két tenyerében tartva, hallgatta a tücsök cirpegését. A kántor úr pedig aggódva állt mellette vagy járt-kelt a szobában fel és alá, közben oda szólva a plébános úrhoz : — Ale, ale, pán brát, én nem hallok azt a tücsköt. Ezalatt megérkezett dr. Trpik József, az orvos, utána nagy sietve benyitott Brna Ondris postamester is. Együtt volt tehát a négy jóbarát, a magyar társaskör megalapítói, törzslátogatói, régi időktől fogva hű bajtársak jóban, rosszban, vig poharazás közben és kártyaasztal mellett s néhány izraelita polgártárssal, hű képviselői a magyar állameszmének Trhánován. A doktor a másik kettőnek asszisztenciája mellett nagy hévvel látott hozzá a tücsök kiűzéséhez. — Majd én kikergetek neked azt a tücsköt a fejedből! Csakhogy az nem ment oly könnyen, mint a hogy az érdemes kirurgus gondolta. Hiába fecskendezett be a plébános ur fülébe hideg vizet, meleg vizet, cukros vizet, sós vizet, a tücsök tovább is ott cirpegett. Ha a jobbfülébe fecskendezett, cirpegett balfelől, ha a balfülébe fecskendezett, cirpegett jobbfelől. Megpróbálták mind a két fülébe befecskendezni egyszerre. De az sem használt. A plébános úr konokul állította, hogy : — Cság még mindig ott csiripolja. Végre is abban állapodtak meg, hogy Budapestre szállítják a beteget, valamelyik hirneves elmeorvoshoz, az talán kiűzi a fejéből azt a tücsköt. Az elkísérésre a kántor úr vállalkozott. Járt ő is valamikor Budapesten. Az orvos utasításai szerint el is vezette a beteget a leghíresebb elme-orvoshoz, Az nagyot kacagott s azt mondta, hogy amelyik a plébános úr fejében cirpeg, nem a konokabb fajtájú tücsök közé tartozik, kimegy az magától is; csak menjenek el a múzeumba, képtárakba, színházba s egyéb látványosságokba. El is mentek, de a plébános urat itt semmi sem érdekelte. Amig a kántor úr komoly igyekezettel mutogatta neki a középkori leleteket, óriási kardokat, hosszunyelü dárdákat: Ő leült az ajtó mellé s hallgatta a tücsköt. Nem érdekelték sem a régiségek, sem a képzőművészet örökbecsű emlékei. A színházban is a tücskökkel volt elfoglalva. Végre is visszamentek az elme-orvoshoz. Az orvos látva, hogy a tücsök kitartását sokkal kevesebbre takszálta, egy elme-gyógyintézetbe utasította a beteget. Itt váratlanul nagy urak társaságába került a plébános úr. Itt volt Montenegro kultuszminisztere, Andora köztársaság elnöke, sőt ott volt maga a khinai császár is egész udvarával, roppantul békétlenkedvén amiatt, hogy copfját orozva lemetszették. Ezek között a nagy urak között, bármily keveset érintkezhetett is velők, nem jól érezte magát a trhánovai plébános. Érezte, hogy őt, aki az ő díszes társaságukat csak egy tücsöknek köszönheti, lenézik ezek sz urak. El is határozta magában, hogy törik vagy szakad, de elmenekül innen. Szándékát közölte is az intézet igazgatójával. Minthogy azonban ez azt mondta, hogy az innen való megszabadulásnak az ára : a tücsök, a hatodik héten ravasz kijelentést tett a plébános úr. Az igazgató előtt nyilatkozott : — Az a tücsök már nem csiripolja nekem a fejiben. És ezt a kijelentést megismételte másod- és harmadnap is. Amire azután meg is érkezett barátja Brna Ondris postamester, hogy kigyógyult barátját