Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-05-04 / 18. szám

Főgondnoki beiktatás és egyházkerületi közgyűlés. (1907. ápr. 30 — máj. 2.) Nagyszabású ünnep szinhelye volt városunk e héten, amikor is a dunántúli ref. egyházkerület tavaszi közgyűlése keretében állásába beiktatták a kerület új főgondnokát, gróf Tisza Istvánt. Az ünnepségek lefolyásáról itt következő tudósításunk számol be. Érkezés és fogadtatás. Az ünnep vendégei hétfőn a d. u. fél 6 órai vonattal érkeztek városunkba. Fogadtatásukra ez időben megjelentek a dunántúli ref. egyházkerület már városunkban levő tagjai és nagyszámú érdeklődő közönség, akik a vasúti külön kocsiból (kettő volt ilyen csatolva a rendes gyorsvonathoz) kilépő Tisza grófot élénk éljenzéssel fogadták. Antal Gábor püspök meleg szeretet hangján üdvözölte Tiszát, mikor hivatalos minőségében először érkezik a ref. egyház történetében oly nevezetes szerepet játszó Pápa városába. Tisza röviden pár szóval megköszönte az üdvözlést, kijelentvén, hogy főgondnoki hivatásának teljes buzgósággal iparkodni fog megfelelni. Ezután a vendégek kocsikra ültek s behajtattak a városba. Az első kocsin, Ihász Lajos négyes fogatán foglalt helyet Antal püspök és Tisza István, a következőkben : Bartók György erdelyi ref. püspök és Degenfeld József gróf tiszántúli főgondnok, Baksay Sándor dunamelléki ref. püspök és Ihász Lajos dunántúli ev. főfelügyelő, Scholtz Gusztáv bányai ev. püspök és Konkoly Thege Imre dunántúli ref. helyettes főgondnok, a további kocsikban Dókus Ernő, Kadácsi György, báró Vay Elemér, Dicsőffi József, báró BánlTy Endre, Sass Béla, gróf Teleki József, Szilassy Aladár, Kálmán Rudolf, Kenessey Béla, gr. Teleki Ádám, Beöthy Zsolt, br. Remény Pál, gróf Betalen Balázs, Ödön és Pál, Domahidy Elemér, Sándor János, Bölönyi József, Beöthy László, Kovácsy Sándor, Peti Elek, Sárközy Aurél, Halász Zsigmond, Hajós József, Géressi Kálmán, dr. Fischer Sándor. Révész Kálmán, Domány János stb., akik részben mint a különböző protestáns egyházi testületek, részben mint Tisza személyes barátjai jöttek el Pápára. Az útvonalon, merre a 70 kocsi haladt, igen sok érdeklődő szemlélte a bevonulást. Tisza István gróf s még néhány mágnás a grófi kastélyba, a többi vendégek részben szállodákba, részben magánházakhoz szálltak. A beiktató ünnep. Aznap este a Griffben ismerkedő estére gyűltek össze a vendégek, valamint a kerület tagjai, akik a délután folyamán érkeztek a különböző vonatokkal. Az ismerkedés igen jó hangulatban 11 óráig tartott. Másnap reggel az ünnepi közönség a kollégium tanácstermében gyűlt össze s innen vonult — a rossz időjárás miatt kocsikon — a reform, templomba. A világi urak jelentékeny része fényes díszruhát öltött ez alkalomra. A templom már fél 10-re zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, az idegen vendégek és küldöttségek számára fenntartott helyek álltak rendelkezésre. Az ünnep énekszámmal kezdődött. Tanítónőképző-intézeti és főiskolai növendékek vegyes kara szép összhangban adta elő Gáty Zoltán vezetése alatt Schubert egy himnuszát. Antal Gábor püspök mondott ezután buzgó könyörgést az egyházért és hazáért. Ezután jelentést tettek a fő gondnoki választás eredményéről. 289 szavazatból 265-tel Tisza István választatott meg. Az új főgondnoknak a gyűlésbe meghivására Czike Lajos elnöklete alatt Kis József, Nagy Lajos, Segesdy Miklós esperesekből és Chernel Antal, Kovács Sebestyén Endre és Sárközy Aurél egyházmegyei gondnokokból álló küldöttséget delegáltak. Míg ezek odajártak, Sárközy Béla somogyi alispán és Varannay Lajos újonnan megválasztott tanácsbirák tették le a hivatali esküt. Tisza István grófot a templomba érkeztekor viharos éljenzéssel fogadták, Antal Gábor püspök üdvözlő beszédében méltatta a főgondnoki állás jelentőségét, kiemelvén az irányában megnyilvánult bizalom impozáns egyértelműségét. Ez annál jelentősebb, mert az új főgondnok állásába világi hatalmat nem, csak szellemi tehetségeket hozott, de a kerületnek ez a fő. Szólott Tisza Kálmán 34 éves főgondnokságáról s biztos reményét fe jezte ki, hogy apjának minden tekintetben méltó utóda lesz. A kis egyházkerület nagy vezért választott, akit híven követni fog. Felhívta most Tiszát az eskü letételére. Ezt megelőzőleg az egész templomi közönség énekelte: „Jövel Szentlélek, Úristen." Miután Tisza a Németh István egyhker. főjegyző által előolvasott esküt letette, Konkoly Thege Imre h. főgondnok átadta neki az elnöki széket. A kerület nevében Németh István üdvözölte most őt. Gondviselésszerű férfiak voltak, úgymond, az eddigi főgondnokok és tűzoszlopok, mely után nép haladt. Erős a remény, hogy ilyen lesz utódjuk is, ki már eddigi egyházi működésével is megmutatta, hogy tud alkotni. Az alkotásnak a nehéz felekezeti viszonyok és súlyos társadalmi helyzetben sok akadálya van ugyan, de ezekkel bizonyára meg fog küzdeni ismert tetterejével. Ezután Tisza tartotta meg székfoglaló beszédét, melyet koronként a tetszés zaja és sűrű éljenzés szakított félbe. Itt közöljük a nagy hatást tett beszéd vázlatát. A székfoglaló beszéd. Első szavában kegyeletesen emlékezett meg elődjéről Hegedűs Sándorról, kit lelki ereje tetőpontján ragadott el a halál. Második szava a háláé és köszöneté a kerület iránt, mely őt érdemén felül kitüntette. Munkásságában közvetlen elődjét és apját kivánja követni, kihez őt a vérszerinti köteléken kívül minden, ami embert emberhez csatolhat, örök időre hozzá fűz. Tárgyi szempontból azért örül megválasztatásának, mert ez bebizonyította, hogy a prot. egyház ügyeinek intézésénél nem engedi magát melléktekintetek, politikai szempontok által vezettetni. A politikai szempontok alatt pártpolitikait értett. Mert nem szabad elhomályosulni soha annak a tudatnak, hogy általános politikai szempontból a prot. egyháznak missziója volt a múltban és van ma is. A dunántúli egyházkerület politikai misszióját érvényesítheti Horvát-Szlavonországgal szemben, mely a magyar állameszme legsarkalatosabb elve alapján egyházilag nincs elkülönítve az anyaországtól. Az ottani viszonyok ma aggodalmat kell, hogy keltsenek. A szeparatisztikus célzat nyilvánvaló a barátság lelkes kitörései ellenére. Pedig e barátság éltető eleme lehetne a Horvát-Szlavonországban letelepedett magyarság. Mi nem akarunk Horvátországban magyarosítani, de annak a magyarságnak, mely ott él, meg kell maradnia magyarnak. Nem lehet egy politikai tényező sem, egy magyar ember sem, aki e tekintetben egyet nem értene. A magyar társadalom támogatására van szükségünk anyagi helyzetünk javításánál is. Itt az első cél a szegényebb hitsorsosok terhének könnyítése kellett, hogy legyen. Csak aztán — most már legközelebb — kell, hogy következzék a lelkészi kar helyzetének javítása. Bizonyos junktim igenis felállítható a többi tisztviselők és lelkészek között. Az anyagi eszközök elégtelensége érezhető közoktatási intézményeinknél is. A prot. egyház erre megszületésétől fogva nagy súlyt helyezett, ezek voltak a magyar kultúra középpontjai. Epp ezért iskoláiról le nem mondhat az egyház. Nem híve az iskolák államosításának, e tekintetben teljesen Apponyi Albert gróf jelenlegi kultuszminiszter álláspontján van s épp ezért az ellene irányult támadásokat méltatlanoknak tartja. Meg kell tartania az egyháznak az iskolát, mert a hit és tudás forrásait veszedelem volna elválasztani egymástól. Belső harmóniának kell létrejönnie e tekintetben és pedig nemcsak a fejlődő gyermeklélekben, de a felnőttekben is és pedig nemcsak a népnél, de a társadalom minden osztályánál. A félműveltség visz a vallástalanságra, az igazi műveltség visszavezet a keresztyén világnézet boldogító rétegébe. A patriarchalis abszolutizmus, a cezarizmus, vagy a modern irányzatok egyformán zsarnokságok, amik mellett a nemzeti erő elvész, a nemzet életereje kiszárad. Az iskola magyar embert, nyakas, elvhű embereket neveljen. Meggyőződés erejét oltsa bele a lélekbe s a szabad vizsgálódás elve mellett az isteni tanítást az emberi tudás vívmányaival hozza összhangba. Fokozottabb munkásságot vár a tanintézetek tanári karaitól. Valódi idealizmust hirdessenek, minek lénye a kötelességek szigorú felfogása. Munkájukban kell hogy támogassa őket a társadalom, melyet ma bizonyos bizonyítványhajhászat jellemez. Csakis oly generáció birkózhatik meg a modern élet rárótta feladatokkal, mely egész valója kiépítését várja az iskolától. A régi keretek elpusztultak, előtérbe lépett a társadalomba és pedig korlátlan szabadsággal a gazdasági verseny. Az élvhajhászat hihetetlen mérveket ölt, sok a szerencsés gazdag és sok a szerencsének irigye. A lelkipásztor előtt mindez nem lehet közömbös. Jézus vallása a szegény ember vallása, de a szereteté is. Szeretet és osztálygyiilölet között azonban áthidalhatatlan űr van. Az emberi boldogságot nem materiális javakban, de az emberi lét tisztább örömeiben kell keresni. Legyen gondja a lelkipásztornak az alsóbb néposztályok sanyarú helyzetére, de vegye el a gazdasági haro gyűlöletes élét. Anyagi javak nem adják a boldogság lényegét, ezt a szeretet érzése és gyakorlása jól tudta. Minden alkalommal a legkíméletlenebb modorban hányta szemünkre, hogyha ő nem játszik, üres házak vannak. — Adhatjátok — mondotta — a fityfiringős fityfenét, ha én nem játszom, nem jön a közönség. — Fityfiringős fityfene alatt — magyarázta a szinigazgató — a Bánk bánt s a többi hazafias drámákat értette. A drámai színészek morogva tűrték a súlyos sértéseket. Végre is tudták, hogy Mili keres pénzt nekik. S ez a tudat keserű, lesújtó volt . . . Egyszer aztán az történt, hogy Mili megszökött. Pardon, rosszul fejeztem ki magamat: Megszöktette magát egy főhadnaggyal, nem is huszár, hanem baka főhadnaggyal. Azt hiszitek, hogy szerette? Dehogy. Az egész szökés hatalmi kérdésből származott. A főhadnagy nem Milinek, hanem a másodénekesnőnek udvarolt. — Éz sértette az önérzetét. Előszedte összes csábító eszközeit s harmadnapra megszöktette magát. Abban a pillanatban nem gondolt se hírnévre, se a társulat sorsára, csak a pillanatnyi sikerre. Mondom, rettenetes temperamentum volt. De a mi helyzetünk is rettenetes lett. Primadonna nélkül maradtunk. Éreztem, hogy itt gyorsan kell tenni valamit. Utána jártam s megtudtam, hogy a főhadnagy egy heti szabadságot kért s Kaposvárra utazott. Utána utaztam, másnap este Kaposvárt voltam s hamarosan kifürkésztem, hogy a szökevények a Korona-szállóban laknak. Én is ott vettem szállást. Este az étterem ajtajában sikerült megcsípni a főhadnagyot. Nagyon derék szőke fiu volt. Valami báró. Becipeltem a szobámba s ott egy nagy drámai jelenést rögtönöztem. Lefestettem helyzetünket. Kértem, könyörögtem, fenyegetőztem. — Ha vissza nem adja nekünk, koldusbotra juttat. Negyven ember megy koldulni télvíz idején, fagyban . . . hóban. — El is felejtettem, hogy már rég kitavaszodott. A főhadnagy se vette észre. Nagyon meg volt indulva s mindenre hajlandónak Ígérkezett. — De mit tegyek ? Hogy csináljam ? — Hogy ? Megmondom. Utazzék el valahová. Szökjön meg . . . — De kérem. — Kérem, kérem, est modus in rebus. — Ne beszéljen rébuszokban — rivalt reám. Mondja egyszerűen, hogy mit tegyek ? — Nos, a következő tanácsot adtam neki: irja meg néhány sorban, hogy felső helyről parancsot kapott valami fontos katonai küldetésben azonnal elutazni. írja, hogy nagyon sajnálja stb. — Jó — mondotta a főhadnagy — megteszem. De mit irjak, hogy hová utazom, mert az a hölgy képes utánam utazni ? — Hová ? Hm. írja egyszerűen, hogy Baltimoréba. —» Baltimore? Hol is van az? — Egyikünknek se jutott eszébe. De az mellékes. A derék katona hősiesen, halálmegvetéssel irta meg a levelet a az esti vonattal el is ntazott. Persze nem Baltimoréba. — Mikor Mili — folytatta a szinigazgató — a kritikus sorokat elolvasta, mindössze annyi rendelkezést tett, hogy a vacsorát hozzák fel a szobájába. Én csak másnap reggel kopogtattam nála. őszinte örömmel ugrott a nyakamba. — Éppen most gondoltam magára. Elképzeltem, hogy micsoda pofákat csinál! Hahaha! — Jóízűen kaoagott. Én is nevettem. No, csakhogy eszébe jutottam ón is — mondottam, s leültem, hogy vele reggelizzem. A reggeli után, mintha abszolúte semmi sem történt volna, csomagolt s tudakolta, hogy mikor utazunk. Mindezt azzal a kedves természetességgel, mely a színpadon oly ellenállhatatlanná tette. Harmadnap már fel is lépett újra. Csak úgy vágta ki a magas hangokat. A kaland semmi nyomot se hagyott se a lelkén, se a torkán. Félig már el is felejtette. De egy hét múlva mégis eszébe jutott. Az öltöző előtt találkozott velem, s rám hajolt. Azt súgta a fülembe, hogy levelet kapott. — Baltimoréból? — kérdeztem. — Persze, hogy onnan. De ne szóljon senkinek. — Megígértem. Aztán a sülyedőbe mentem, hogy szabadon kikacagjam magamat.