Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-02-17 / 7. szám

csak pozíciójának újabb erősítéseül fordul a közgyűléshez, csupán erőt kíván meríteni ahhoz az ellenálláshoz, mit felsőbbségének kifejezett akaratához képest kifejtenie kell. . . . Régi indus hitrege szerint a Ganges partján van egy csudás fa. Aki ennek gyümölcséből eszik, az hű marad mindvégig ahhoz az érzéshez, ami akkor honolt szivében, mikor a csudafa gyümölcsét megízlelte. Körülnézve az országban, büszkeség fogja el lelkünket, mert a közigazgatás bástyáin százakat és százakat látunk, akik ott jártak a Ganges partján és a hazára gondoltak, mikor a fa gyümölcsét megízlelték. Kísértés, erőszak jöjjön ellenük, rendíthetetlenül hívek maradnak ahhoz az érzéshez, ami akkor volt szivükben. Hát a mi tisztviselőink nem jártak volna a szent folyó mellékén, avagy ha ott jártak s ízlelték a fa gyümölcsét, nem a hazára gondoltak volna? . . . Ezt nem hisszük, nem hihetjük. Bizton reméljük inkább, hegy a városi tisztikar a megye által elészabott ösvényen marad, tudatában annak, bogy a város ismeri kötelességét azokkal szemben, akik kötelességüket teljesítik. Dr. K. E. A szocializmusról. — Csizmadia Lajos theol. tanár felolvasása. — A szociálizmus kilátásaival akarok foglalkozni. Jól tudom, hogy e tárgy fejtegetésével vajmi kevés mulattatót, szórakoztatót tudok nyújtani. De mentségemül szolgálhat, hogy az általam választott tárgy nagyon is aktuális. A szociálizmusnak nevezett társadalmi mozgalomami hazánkba is behatolt s foglalkoztatja az elméket, forrongásba hozza a kedélyeket. Ezerekre megy már nálunk is azoknak a száma, akiket ez a mozgalom forgatagával magával ragadott. A párthivek immár tömör hadsereggé szervezkedtek, időnként halljuk felharsanni harci riadójukat. S mi tagadás benne, a szociálista tábor már-már hatalommá növi ki magát nálunk is. Fent és alant kezdjük már belátni, hogy a hozzánk Nyugot-Európából átcsapott társadalmi mozgalom hullámverését csak úgy könnyedén, a csendőr-Bzuronyokkal elcsitítani nem lehet. Valamint azt is kezdjük belátni, hogy a szociális kérdések elsőrendű fontossággal birnak. Mindegy, akár ellene, akár mellette nyilatkozzunk is a szociálista törekvésnek, de érezzük, éreznünk kell, hogy számolnunk kell vele. Épen ez okból akarom a mai társadalmi tudomány adta fény világánál röviden, de teljes elfogulatlansággal tárgyalni a közérdekű kérdést, hogy ez újkori próféták törekvése megvalósítható-e, avagy nem egyéb ábrándszőtte álmadozásnál ? Hogy a szooiálisztikus törekvések kilátásait megállapíthassuk, tudnunk kell, mi azoknak az eszményi célja ? A szociálizmus egy forrásból fakad a nálánál sokkal radikálisabb izmusokkal, mint a kommunizmus, anarchizmus és nihilizmus. Bár ezektől megszoktuk különböztetni. Határt szoktunk közöttük vonni. A céljuk is egy : a jelen társadalmi rend felforgatása és új társadalmi rend behozatala, hogy az emberiség százezreinek, millióinak sorsán könnyítsenek. Ezzel a forrásuk is meg van jelölve, mely az egyes társadalmi osztályok ijesztő nyomorúsága. Ami különbség van közöttük, az csak a helyi viszonyokból támadt. Oroszországban a mindent elnyomó oári hatalom visszahatásként létre keltette a nihilizmust; az egyes román nyelvű népek csak névleg alkotmányos élete megszülte az anarchizmust. Mindkettőnek politikai színezete van, mivel az államhatalom korlátlan és könyörtelen kezelése a közvetlen szülookuk. Ellenségei ezek minden néven nevezendő tekintélynek és hatalomnak, a szervezett államéletnek. Véres és megdöbbentő merényleteikkel igyekeznek megvalósítani a fejetlenség korszakát. Tetteik ha nem menthetők is, de érthetők. Ily vad kitörések természetes következményei a durva erőszak elnyomásának. De törekvésök egyértelmű a társadalom felbomlásával, elzüllésével. Már pedig az ember természeténél fogva társadalmakat alkotó lény: így a végcéljuk alapjában el van tévesztve. Viszont a kommunizmusnak már inkább társadalmi és közgazdasági jellege van — a vagyon aránytalan megosztásán alapszik. Ez irányzat a francia föld terméke. Lényege abban áll, hogy az emberiség csak úgy lesz boldog, ha a nagy francia forradalom hármas jelszavát: „szabadság, egyenlőség, testvériség", még eggyel, a „közösséggel" megtoldjuk. Hogy legyen e földön minden öröm, minden élvezet, minden gyönyör, egyformán mindenkivel közös. Ugyan francia eredetű a sokkal szelídebb szociálizmus is, de valódi hazája ma Németország, amennyiben ott élnek a legkiválóbb szóvivői, (Marx, Engels stb.) a kik e társadalmi tánirányt tudományos alapra fektetve kiképezték. S rövid idő alatt óriási hódítást tett a tan a nyugodt és higgadt vérmérsékletű germánok között. Amit nem is igen találhatunk valami nagyon különösnek. A magas fokú kultura nem szüntette meg az élet visszásságait, nem az egyes társadalmi osztályok nyomorát. Sőt a gyáripar fejlődésével a munkások és munkaadók érdeke mind többször erős összeütközésbe jutott. Az intelligensebb munkások úgy kezdették találni, hogy mint gyengébb fél kivannak szolgáltatva az erősebb fél kényének. A pénzes emberek, vagy mint mondani szeretik : a tőke lelkiismeretlen spekulációinak. S tagadhatatlan, hogy a legtöbb esetben a létért való küzdelmet az erősebbek könyörtelenül folytatták a gyengébbek ellen, csak azért, hogy feleslegeiket szaporítsák. Önként merült fel a gondolat: nincs-e mindenkinek egyforma joga az élethez ? Az élet örömeihez, élvezeteihez ? Miért jut ki az élet kivánatos javaiból néhány száznak feleslegesen ? Miért dúslakodnak azok kényelemben, szórakozásban ós fényűzésben, mig a tizezrek, sőt milliók osztályrésze a kemény munka, az inség, a nyomor, a nélkülözés ? Miért kell a munkások ezreinek feje fölött folyton Damokles kardjaként lebegni: „a lenni és a nem lenni" kérdésnek ? E gondolatok vezették el őket ama furcsa eszmére, hogy „a magántulajdon rablás". Ezért tűzték ki végcélul, az új társadalmi rend alapjául a magánvagyon eltörlését, sőt vérmesebbjeik még a családét is. Azt követelik, hogy az állam ragadja magához a termelést. Minden ember legyen egyenlő. Az állam osztogassa ki az egyesek között a termelés eszközeit — azaz, az állam állítson mindenkit valami foglalkozásba egyéni tehetségének, képességének és ügyességének megfelelően. S munkájuk eredményéből az állam osztogassa ki mindenkinek azt, amire élete fentartása szüksége van. A szociálizmus eszménye tehát az a nyugodt, gondtalan és mindenki számára biztosított existencia, amely különben mindnyájunk szeme előtt lebeg. A szociálizmus megakarja kiméini az egyes embereket az élet nehéz küzdelmeitől, kevés munka és fáradság árán egyaránt biztosítani mindenkinek a megélhetést, a jómódot, az élet örömeit és élvezeteit. Ha e terv megvalósulna: valóra válna a költői lelkű görög bölcselőnek kétezer évvel ezelőtt álmodott álma. De hát kivihető-e ez a terv ? S ha kivihető, miért maradt eddig álom, holott azóta oly sokan édes örömest ily alapon rendeznék be a társadalmat. Az hát a kérdés: lehetséges-e ily társadalmi berendezkedés ? Az emberi természetet és a földi élet törvényeit számbavevő tudomány adhatja csak meg a döntő feleletet. Es a tudomány nemmel felel. Az emberiség haladását, a társadalom fejlődését és az egyesek boldogulását előmozdító összes emberi tevékenységeknek éltető eleme, a tudomány tanúskodása szerint: a verseny. Hatalmas ösztönzői pedig, amelyek a lankadó energiát újra ós újra fölfrissítik: a magántulajdon és a család. Kérdezze meg csak mindenki önmagát, hogy tudna-e kitartással dolgozni, ha nincs semmi, amire rá mutatva elmondhatná: „ez az envém; kizárólagosan az enyém, az én munkámnak a gyümölcse?" De, meg van bennünk az az ösztön is, hogy a megélhetésre szükségeseken felyül még többet is gyűjtsünk és ezt nem lehet minden esetben egyszerűen kapzsiságnak minősíteni. A tulajdonhoz nem csupán magunkért, hanem utódainkért is ragaszkodunk. A szülőket az a tudat lelkesíti és buzdítja a fáradságot nem ismerő munkára, hogy — Üldöznek valakit, — jegyeztem meg. — Napról-napra csupa házkutatás, csupa letartóztatás. Talán be akarnak hatolni ide is. Megyek, nehogy kompromittáljam. Bár ebben a kerületben nem igen ismernek, mostanában mégis kissé veszedelmes vendég vagyok. — Maradjon ! A kellemetlen kiáltások újból megremegtették a szoba békességes csöndjét s ezúttal léptek zaja és fegyverek zöreje is vegyült belé. Közelednek ; minden szó tisztán érthető : „Zárjátok el a kijáratokat ! Ne menekülhessen a gazember!" A veszedelem növekedtével úgy látszott helyreáll Luzyné asszony lelkében a nyugalom. — Menjünk a második emeletre, mondta, — onnan a zsaluk mögül figyelemmel kisérhetjük a történendőket. De alighogy a folyosóra léptünk, egy emberen akadt meg szemünk, aki halálsápadtan, fogvacogva, térdremegve támaszkodott a falnak. S ez a kisértetszerü alak fojtott hangon szólt: — Mentsenek meg, rejtsenek el ! . . . Nyomomban vannak . . . Kertembe hatoltak, feltörték ajtómat . . . Jönnek! . . . Luzyné asszony ráösmert Planchonnetra, az öreg filozófusra, aki a szomszédban lakott. Suttogva kérdezte : — Szakácsnőm nem látta meg ? Ő a jakobinusok hive. — Senki sem látott meg. — Hála Istennek, szomszéd ! S hálószobájába vezette. Követtem őket. Búvóhelyet kellett találni, ahol Planchonnet pár napig, vagy legalább néhány óráig rejtve maradhasson, hogy az üldözőket félrevezethessük, kifáraszthassuk. Elhatároztuk, hogy mindaddig őrködni fogok, míg jeladásomra alkalmas pillanatban barátunk a kis kertajtón majd tovamenekülhet. Szegény öreg alig birt a lábán állni ; esze is mintha egészen megbénult volna. Akadozva beszélte el, hogy őt, a papok s királyok ellenségét mily oktalanul üldözik, ráfogván, hogy Cazottetal összeesküvést szőtt a constitutió ellen s augusztus 10-én résztvett a Tuileriák védelmében is. Az igazság pedig az, hogy Lubin bosszút forral ellene, Lubin, a mészáros, akit ő annak idején százszor is megfenyegctt botjával, hogy a hust becsületesen mérje s aki most élén áll a szekciónak, amelyben mészárszéke van. Miközben el-elfuló hangon mondta el mindezt, úgy rémlett, hogy Lubint már eleven valójában látja maga előtt, mert borzadva födte el tenyerével arcát. És a folyosón már tényleg léptek zaja hallatszott; Luzyné asszony bereteszelte az ajtót s az öreget egy spanyolfal mögé tuszkolta. Kopogtattak s Pauline a szakácsnője hangjára ismert, aki jelentette, hogy a hatóság a nemzeti gárda kíséretében már a kapu előtt van 8 házkutatást akar tartani, — Azt állítják, — mondta a leány, — hogy Planchonnet idemenekült. Jól tudom, hogy ez nem igaz, hogyan is adhatna az én asszonyom egy ily gazembernek menedéket, de ők nem hisznek nekem. — Bocsásd be hát őket, — szólt ki Luzyné asszony az ajtón, — kutassák át a házat a pincétől a padlásig. — Planchonnet e szavak hallatára eszméletlenül rogyott össze a spanyolfal mögött. Nagy bajlódásomba került eszméletre keltenem, miután halántékát hiddeg vizzel locsolgattam. A fiatal asszony csodálatos hidegvérrel bátorította : — Bizza Cdak rám magát, barátom. Hisz tudhatja, gyakran mily ravaszságok telnek ki tőlünk asszonyoktól. Ázután nyugodtan, mintha valami rég megszokott, mindennapi munkát végezne, kissé előbbre tolta az ágyat az alkóvból, félrevonta a takarót s a matrácokat oly módon rakta széjjel, hogy a fal felé eső részen a legmagasabban és a legmélyebben fekvő között jókora köz maradt. Álig történt meg ez az előkészület, zavaros lárma kerekedett odakünn : csizmák, fatalpak, fegyverek kocogása, rekedt hangzavar. Iszonyú egy pillanat volt ez. De a zaj csakhamar tovavonult, föl a padlás felé. Rögtön megértettük, hogy a gárda a jakobinus szakácsnő vezérlete alatt legelőbb is a padlást kutatja át. Szinte remegett a mennyezet, káromkodás, vad kacaj, lábdobogás hallatszott s a szuronyos fegyverek döngése a gerendázaton. Föllélegzettünk, de egyetlen perc veszíteni való időnk se volt. Sietve segítettem be Planchonnet-et a matracok közé s betakartam. Luzyné asszony fejcsóválva nézte az ágyat. Gyanús látvány volt ez így. Megkisérlette jobb rendbe rakni a vánkosokat, de sehogysem volt megelégedve munkájával. — Bele kell feküdnöm magamnak is —mondta. S az órára nézett; esti hét óra volt. Nagyon is meglepő dolog volna, ha már ilyenkor ágyban találnák. Betegséget sem tetethet, hisz a jakobinus szakácsnő mindjárt keresztüllátna a cselen. Jó néhány pillanatig töprengett aggodalmasan; azután nyugodtan, fölényes méltósággal vetkőznj kezdett szemem láttára, lefeküdt, nekem ped'g megparancsolta, hogy vessem le cipőmet, kabátomat, galléromat.