Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-22 / 51. szám

Karácsonyi fohász. Te mindenekfölött hatalmas Isten ! Add, hogy egyszer a világon Ünnep legyen, milyen még nem volt, s nincsen A szent Karácsony ! Add, hogy a bűnös bűnét megbánja, S töltsön be ember-szíveket Mennyei tüz, a lélek lángja: Egi szeretet! Hogy az erénynek ne legyen bukás, Meg köny a szégyenteljes vége, Jó és rossz harcát törje meg csudás, Magasztos béke! Gazdag s szegény közt örvény mélye Ne legyen többé akadály ! Szeretni mint testvért testvére — Ez legyen szabály ! Fény, meg az árny olvadjanak egybe, Darócot ne bántsa a selyem . . . Gyűljünk már egyszer — egy seregbe, S vezérünk csupán a szív legyen ! Vesszen a gőg s a hamis önérzet ; Legyünk egyenlők egymás között! Ne lökjük el, de nyissunk neki révet, Aki hajótörött! S ha a bűnt megváltani, földre Megint leszáll az isten-gyermek, Ne feszítsük meg, rája törve, Hazúg „ Hozsánna" mellett! Legyen egyszer már olyan karácsony, — Add ezt, hatalmas Isten ! — Amilyen nem volt még e világon: Mely után — Nagypéntek nincsen ! Erdélyi Zoltán. Peregrinusz halála. Irta: Sebestyén Károly. I. A Taniaron-foknál belekapaszkodott a heves szél Afrikusz hajónk hátuljába. Merészen himbálódzott a karcsú háromevezős és a födélzetről sietve menekültek a vizalatti kis odúkba a velünk utazó asszonyok. Csak két hetaira maradt fönn a vidám és pénzes kisázsiai urakkal. Ezeket sem a szél, sem a hirtelen megeredt eső nem tántorította meg hűségükben, amelyet Magnéziától Olimpiáig fogadtak barátaiknak. A hajó födélzetén csakhamar csoportosulás támadt. Az árboc mellett egy megtört öreg ember feküdt összehúzódva, mintha a görcs bántaná. Ajka szederjes volt, felfordult szemének csak sötétes fehérjét lehetett látni, keze ökölbe szorult és könnyű hab jelent meg a száján.. — Mi baj van, öreg? — kérdezte Hippiosz, a kisázsiai gazdag kereskedő. — Ülj az ölébe, Leukonoé, talán a te ölelésed magához téríti. — Üljön a . . . . úgy látszik nem tudod, ki ez a vén ember, akit itt a tengeri betegség kinoz. — Nem én, — felelte a kisázsiai. — Ej de műveletlen vagy, látszik, hogy barbár vidékről szakadtál. Nem ismered Peregrinusz Proteuszt, a világhíres bölcset, aki bejárta Antiókiát és Sziriát, Egyiptomot és Palesztinát, Rómát és Galileát. Nézd meg csak rongyos, piszkos ruháját, a koldustarisznyát, amelyet még most sem vetett le, furkós botját, amely ott hever mellette, mindjárt rá fogsz ismerni a cinikusra. Az öreg ember eltikkadt a szomjúságtól, alig birta kérő szóra kinyitani a száját. Végre mégis megszólalt. Mellette állt egy kedves, nyúlánk görög ifjú, akinek tüzes szeme és fekete haja nyomban elárulta a szigetvilág szülöttjét. — Teágenesz, adj innom. A fiu leszaladt a hajó belsejébe, hogy egy kis állott ivóvizet hozzon mesterének. Eleven mozdulata, arányos termete, mély tüzű szeme megtetszett a két hetairáriak. — Miért nem ültetsz ennek az ölébe barátom, — kérdezte tréfásan incselkedve Leukonoe. — Arra még ráértek mind a ketten, ha majd Teágenesz barátunk is olyan csinos és deli legény lesz, mint a tanítója. A lányok hangosan nevettek a gazdag kalmár éretlen tréfáján. Közben megenyhült a szél, a fedélzet ismét megtelt vidám és ünneplő kedvű néppel. Az elsimult tengeren számos testvérhajó karcsú vonala tűnt fel közelben és távolban és ez a rengeteg tömeg mind Éliszbe utazott, hogy Olimpia versenyén akár nézőként, akár versengőként résztvegyen. Csakúgy ontotta a rengeteg népet Európa, Ázsia és Afrika, amelynek távoli vidékein mindenhol még éltek és elszórtan is görögöknek érezték magukat Hellász gyermekei. Mióta szabadabbá lett a kedv a hajón, a nép figyelme elfordult a beteges, törékeny aggastyántól, a kormányrúd mellett egy új, érdekes alak vonta magára a tanulékony hallgatóság figyelmét. Pompázó bíborruhában egy szofista állott a kör közepén, merész arcélű, élénk szemű, gyors taglejtésü félvér görög, akinek minden szavából, minden mozdulatából egy szatirikus szellem nyugodt felsőbbsége tündökölt. — Ah, kedves barátaim, titeket nagyon meghatott úgy-e bár ez az öreg, akit ott az árboc alján annyira elfogott a tengeri betegség, hogy meg sem birt mozdulni. No csak valljátok meg, ebben a fölséges és ünnepi pillanatban, amikor az öreg görcsben fetrengve, elforgatta a szemét és rongyaival igyekezett befödni elaszott tagjait, közületek mindegyik egy-egy hűséges, odaadó Teágenesznek érezte magát. Meg is érdemli e csodálatot, e hódolást, e rajongást a Mester! Mert nem elég ám azt tudni róla, hogy ő a cinikus vándorpredikátor, ismerni kell élete történetét, hogy megbecsülhessük a jeles aggastyánt. Akit érdekel, tőlem meghallhatja. Mielőtt éjszakára hanyatlik le a nap, okosabbat úgy sem tehettek, minthogy beszélgetéssel ütitek agyon a késedelmes időt. — De aztán ne lódíts ám, kedves Lukianosz barátunk, mert a te rossz nyelvedet is ismerjük és tudjuk jól, hogy minden századik szavadból legfeljebb,, ha egy igaz, az is véletlenül. A szofista égnek emelte szemét és tiltakozó kézmozdulattal jelezte, mennyire bántja őt ez a gyanúsítás. — Bolond beszéd! Ez a barbár nem tud különbséget tenni a költemény és a hazugság között. Milyen szerencse, hogy nem tartozik Lidia e buta szülöttje az alvilág hármas bíróságának tagjai közé. Ha ő volna Minosz, bizonyosan tüzes kerékre köttette volna Homéroszt és nyárssal süttetné Euripidészt, mert hiszen ezek is hazudtak. A körülállók hangos nevetéssel szolgáltattak igazságot az elmés szofistának és most már mind hallani kívánták a beteg öreg ember kalandosnak ígérkező történetét. — Ha ránéztek erre a tarisznyás, furkósbotos bölcsre, el sem hinnétek, hogy a dicső Peregrinusz virágzó ifjúsága első éveiben azzal tette félelmetessé magát, hogy a férjek álmát és mulatozását nyugtalanította ! Egyszer Arméniában rajta is vesztett. Csak akként menekült meg a felszarvazott férj elől, hogy leugrott a háztetőről és kificamította a bokáját. Azt is hallottam, de már bizonyosan nem merném állítani, hogy nagyon türelmetlenül várta az apjáról ránéző örökséget és ezért a maga jószántából rajta volt, hogy megrövidítse nemzőjének az aggkorral járó kínszenvedéseit. Hogy gyanú alatt állott, az egészen kétségtelen, mert önként ment számkivetésbe, mielőtt pörbe fogták volna és kóborolt országrólországra. Ebben az időben nyert alapos oktatást a keresztények csodálatos bölcseségében, mert papjaikkal és Írástudóikkal Palesztinában érintkezett. Nem is tartott sokáig, már amazok csupa gyermekek voltak hozzá képest, ő pedig próféta, a hitközség feje, szóval mindenük lett. És tolmácsolta és magyarázta a könyveket, maga is sokat irt, amazok pedig istennek tartották, törvényhozóvá tették, patrónusukká választották. Mert ezek még mai nap is nagyban tisztelik ama Palesztinában keresztre feszített embert, aki új szentségeket hozott életükbe. Amaz időtájban tehát Peregrinuszt e miatt elfogták, börtönbe vetették és ez a vértanúság megnövelte tekintélyét. Fogsága alatt a keresztények az ő ügyét közös szerencsétlenségüknek tekintették és mindent elkövettek kiszabadítására, de mivel ez nem volt lehetséges, fényesen gondoskodtak róla. Előkelő férfiak megvesztegették a börtönőröket, hogy nála alhassanak, azután számos fogásból álló lakomát vittek be, elmondták nála szent áldásaikat, úgy, hogy a derék Peregrinusz valósággal Szókratész méltóságát viselte. Ö pedig valóságos bevételi forrást csinált a fogságából. Nemsokára Peregrinuszt Sziria helytartója szabadon bocsátotta. Visszatért hazájába és ott kezdte terjeszteni a maszlagot, azt a bolond és Ízetlen tanítást, amelytől ő maga is Palesztinában megkótyagósodott. Eddig Lukianosz elbeszélését türelemmel hallgatta a közönség. De most előlépett a sorból útitársam, Simeon és még mielőtt megakadályozhattam volna, haragtól lángoló arccal így kiáltott föl: — Hazudsz, te ördöngös szofista! Amit itt a cinikus prédikátorról elmondottál, igaz-'e vagy nem, azt nem tudom! De amit a keresztényekről említett csúfondáros ajkad, az mind alávaló és becstelen rágalom. Szólj egy szót ellenem, ha van hozzá bátorságod! A vakmerő szofista gúnyosan mosolygott. A körülállók ingerülten tekintettek Simeonra, akit különösen a barbár ázsiaiak markos öklétől kellett féltenem. Megfogtam a kezét, visszavontam a szofistát övező körbe és halk hangon, szelíden, hogy szavam senkit meg ne sértsen, ezt mondottam : — Simeon testvérem nem haragszik és mi mind megbocsátunk Lukianosznak, mivel hogy nem tudja, mit cselekszik. Nagy zűrzavar támadt a körben. A jókedvnek vége lett. Izgatottan kezdték tárgyalni Lukianosz kíméletlen gúnyját, a két keresztény merész föllépését és az öreg Peregrinusz kalandos élete folyását. Már oszladozóban volt a társaság, amikor váratlanul megjelent közöttük az, aki miatt a zavar és visszavonás támadt. A hajó csak szelíden himbált, de Peregrinusz lépése mégis bizonytalan volt. Botjára támaszkodva lépett a társaság közé, lángoló gyűlölettel tekintett a bíboros szofistára, akit rég ellenségének tudott és csak ennyit szólt: — Hogy mit tart rólam a gonosznyelvű Lukianosz, az előttem régen nem ismeretlen. Miképp fog Ítélni gonosz hazudozásáról az utókor, azt egyikünk sem tudhatja. Én azonban meghívlak benneteket mindnyájatokat és egyenként az olympiai versenyekre. Azon a napon, amelyen véget ér a dalosok versengése, a lófuttatás és a pentatlon, Olympia mellett, az országúton egy máglya fog állani és én magam fogom a fenyöfarakást meggyújtani és föllépvén a máglyára, önként és szívesen halok meg azért, aki . . .