Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-08 / 49. szám

Ismét a postaépületről. A város legutóbbi közgyűlése megint napirendre hozta, de újólag napirendre is tért e kérdés felett. A kereskedelemügyi minisztériumból jövő felszólításra és ajánlatra azt felelte, hogy nem épít postát az igért összegért, mert veszi tene rajta. Ez az igen rövid foglalata az ide tartozó közgyűlési határozatnak, amelynek eredete egyébként a pénzügyi bizottság javaslatára viendő vissza. Igen ezeretjük, ha a város, mint ilyen, épí tési befektetésektől óvakodik s ott, ahol haszonra nincs kilátása, átadja a teret magánvállalatoknak. Bár a sör-utcai bérház felépítésénél is eme körültekintő eljárásra szánta volna magát. De ezt a palotát most már hagyjuk! Ne rekrimináljunk miatta. Valamint azt sem hibáztatjuk, hogy a kevésnek talált bérösszegért nem hajlandó postát építeni. Azonban — s erre helyezzük a súlyt - oly könnyen, oly hidegen elmenni e kérdés mellett, amint ezt most is ismételten már tette a város, kifogástalan dolognak nem tartjuk, mert nem tarthatjuk". Évek óta húzódik ez az ügy; a mostani postahelyiségek tarthatatlansága miatt évek óta hangzik a közpanasz és mégis ott vagyunk, ahol azelőtt. A város föl föl veszi a megoldás fonalát s csakhamar elejti, mintha egy városra nézve egy becsületes, tisztességes postaépület Hekuba lenne. Nem azt akarjuk mi s okosan nem is akarhatjuk, hogy a város Baját kárán is elégítse ki e közszükségletté vált kívánságot, hanem több érdeklődéssel s melegebb rokonérzéssel vegye kezébe az ügyet. Mi ismerjük több részét a postaépület körüli, több évre kiterjedő mozgalomnak. S nem láttunk mást benne, mint azt, hogy egyideig zörög a kard az illetékes tényezők oldalán, s aztán elhallgat minden, mintha valahonnan elhallgattatnák. Hogy mi történik ilyenkor a szinfalak mögött, nem tudjuk, de nem is keressük ; az ellen azonban tiltakoznunk kell, hogy e kérdésből — bármely részről is — komédiát csináljanak. Annál inkább tiltakozhatunk ez ellen, mert ez a játék előbb-utóbb a város közönségének, s vele együtt a városnak is a bőrére megy. Jó példa rá Nagyszeben városa, ahol több éven át az államkincstár hasonló komédiával találta magát szemben. Egy ideig csak tűrte, de aztán kategorikusan kijelentette a városnak, hogy a postaépületet kénytelen kivinni a külső telkekre. Lőn erre ijedség, s a város egyszerre bőkezűen telket ajánlott fel a postának, csakhogy bent maradjon. Ez az eset, t. i. hogy a posta a város külső részében legyen, már minket is fenyegetett. Értesülésünk szerint a postaigazgatóság már tudakozó dott is régebben az iránt, vájjon a vasúti állomásban el fér n e-e a posta, s hogy oda nem került, az nem a város, hanem a szűk állomás véletlen érdeme. De nem múlt el végleg a veszedelem, hiszen a legutóbbi miniszteri leiratban is van némi vonat kozás e tervre, amelyből igen szépen ki lehet olvasni a nagyszebeni példát. S ugyan mit szólna a város közönsége ahhoz, ha a vasúthoz, vagy az Esterházy-utra emeltetné e palotáját a kincstár? Éppen ezen oknál fogva is nem helyeselhetjük, hogy oly könnyedén napirendre tér a város e kérdés fölött. Az illetékes tényezőknek be kellene látniok e dolog fontosságát s nem volna szabad kiejteni kezökből az egyezkedés fonalát. S ez nem csupán magánvállalati ügy, amint sokan elhitetni szeretnék, hanem közügyünk is. A városnak talán csak érdekében áll, hogy hová épüljön a postája ? Ha pusztán magánvállalati reszortba sorozza e kérdést, akkor majd ott emelkedik a postaépület, ahová a magánvállalkozó akarja. S ha egyszer az államkincstár és a vállalkozó között meg van a szerződés, akkor lépéseket tenni bármely irányban hasztalan. Azért hibáztatható a városi határozat, amely ridegen ledobja mintegy e kérdést a napirendről. Legalább megtehette volna azt, hogy a törvény pzék ügyében Pestre utazó küldöttséget megkéri arra is, hogy a postaépület kérdésében keresse fel a kereskedelmi minisztert is. Egy krajcárjába sem került volna ez a városnak, mert egy füst alatt ment volna a két dolog. Más városok, mint Veszprém, Sopron, stb. tudják felfogni, mit jelent egy szép postaépület, mi még az alkalmat is, amely kedvező volna, el szalasszuk. A sült galambot várjuk. Köztudomású, hogy Veszprém városa maga épített postapalotát s igen jutányos áron adta bérbe a hatalmas épületet. Sopronban bent a város közepén, a legszebb helyek egyikén helyezkedett el a posta igen nagy bérházban. Ezért az épületért, amelyben benne van az egéBz igazgatóság, távirda- és postahivatal

; számvevőség stb., több mint 200 személlyel s legalább 64 teremmel, évi 8000 korona bért fizet a kincstár. És ha meggondoljuk, hogy a soproni posta évenként 245 ezer korona jövedelmet hajt az államnak, mig a pápai 119 ezer koronát, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha a kincstár a mi postaépületünkre, amelyben legfeljebb 16— 17 szoba szükséges, 4800—5000 koronánál többet felaján lani nem akar. Beleavatkozni a részletekbe nem óhajtunk, ez más térre tartozik, de mégis közöltük ez adatokat általános értesítés végett s azért is, hogy ezt a dolgot a most leküldött miniszteri leirattal újra ragadják meg főleg akiket illet, és egymáshoz közelebb hozni iparkodjanak e kérdésben is a város s a kincstár érdekeit. Különben is a város közgyűlése napirendre térhetett a postaépület felett, de a közvélemény nem fog mindaddig megnyugodni, amig csak ki nem megy postánk mostani szurtos, bűzös, huzatos és szűk odújából. Gy. Gr. YAROSHAZAROL. Városi közgyűlés. — 1906 dec. 3. — Pápa város képviselőtestülete e héten hétfőn közgyűlést tartott. A közgyűlésben, melyen mindössze 40- 50 képviselő volt jelen, érdemleges vita esak a gyámpénztári kölcsönök kamatlábának leszállítása körűi volt, mit a közgyűlés szótöbbséggel elhatározott. Post festa nem akarunk e határozathoz megjegyzést fűzni, csak azt az óhajunkat fejezzük ki, hogy az a kockázat, aminek ezzel a határozattal a képviselőtestület a gyámpénztári pénzeket kitette, ne váljék az árváknak kárára. Mert bár annak jogosultságát minden demokrata módon gondolkozó ember elismeri, hogy a város, már amennyire képes rá, a maga hatáskörében nyújtson módot arra, hogy a lakosság lehető olcsó kölcsönhöz jusson, másrészt viszont súlyosan esik a mérlegbe az, hogy ez ügyben első sorban az árvák érdekei védelmének kell a képviselőtestület szemei előtt lebegnie. A kamatleszállításból pedig, nagyon valóezinűtlen, hogy haszon, esetleg azonban kár származhatik az árvákra nézve. A gyűlés egyébként a következűkép folyt le: Mészáros Károly polgármester a közgyűlést pont 3 órakor megnyitván, a felveendő jegyzőkönyv hitelesítésére Baráth Károly, Besenbach Károly, Billitz Ferenc, Gaál Gyula és Nagy István v. képviselőket kérte fel. A múlt ülés rémhosszú jegyzőkönyvének felolvasása után mindjárt a napirendre tértek át. Egyhangúlag elhatározták, hogy a dr. Fehér Dezsőnek eladott cédulaház vételárát a város törzsvagyonának gyarapítására fordítják s a takarékban gyümölcsözőleg elhelyezik, ugyanez történik a Gaál János részére eladott ingatlan árával is. A törvényszék visszaállítása tárgyában az ügyvédi kar által készített memorandumot egész terjedelmében felolvasták s éljenzéssel elfogadták. Az igazságügyminiszter elé járuló küldöttség tagjaiul megválasztották gróf Esterház^ Pál, Sült József, Jákói Géza, Galamb József, Krausz József N., Barthalos István, dr. Kende Adám, dr. Kőrös Endre, Hajnóczky Béla, Bermüller Alajos, Bottka Ekkor azonban kilépett a tanácsterem küszöbén egy hatalmas alak, zsinóros atillában, gőgösen hátravetett fejjel. Pocakja és tokája iszonyú tekintélyt kölcsönzött neki. A járatlanabb ember azt gondolta volna, hogy ez legalább a az egyházmegye főjegyzője, vagy épen maga is esperes. Pedig hát csak kosta volt, az is az rosszabb fajtából. Tanítónak nem nevezhetem, mert ezt a szép nevet nem érdemli meg. Hiszen egész életéhen nem tett mást, mint többékevésbbé rossz tréfákat gyártott, vagy ravasz furfangokon törte a fejét csak azért, hogy lehetőleg munka nélkül, tűrhető jólétben élhessen. S ezt a célját el is érte. Olyan filozófus volt, aki az emberek leggyöngébb gyöngéit használta ki jövedelmes bánya gyanánt. Tehát ez a tekintélyes alakzat igen fölháborodott, amint megpillantotta a szegény peregrinust. Fölháborodott a gyomra. Talán azt gondolta, hogy kedvében jár a gyűlés nagyjainak, ha megszabadítja őket attól a pár hatosnyi költségtől, amit a peregrinustól megtagadni nem lehet. Vagy talán csak a saját gyomrát féltette, hogy neki kevesebb jut a potyából, ha ez a peregrinus is osztozkodik vele. Elég az hozzá, hogy iszonyú méltatlankodás vett rajta erőt. Dörgő hangon rivalt az alázatos peregrinusra: Hát te haszontalan ingyenélő, megint itt jársz ? Megérezted a pecsenyeszagot? Nem szégyenled magad, hogy tisztességes munka helyett mindig csak a mások zsebjén élődöl? Dolgozzál, mint más tisztességes ember! Pfuj! — Kérem alázatosan . . . Ismételgette közben többször is a megrémült peregrinus. Kérem alázatosan, hiszen most is munka után járok. Egy kis segédtanítóság . . . — Mit? Segédtanítóság? — rivalt közbe a hatalmas erkölcspredikátor. Ilyen emberre bíznák az ártatlan ifjúságot? No hiszen, te ugyan jóra tanítanád! Nem elég szégyent hoztál már a kollégiumra s ekklézsiánkra? Elhord magad! Eltakarodj! — ismételte többször rémséges erkölcsi fölháborodásában a herkulesi termetű férfiú. A foga szinte csattogott dühében s hatalmas karjain fölfelé rángatta a kabát úját, mintha birkózni készülne. A peregrinus sápadtan kapkodta a fejét, a szája tátogott, mintha felelni akarna. De nem tudott. Majd hirtelen kifelé iramodott. A kapuból még egyszer visszatekintett holtr^ vált arccal s aztán elsietett. Hiába szólott rá az esperes a hatalmas erkölcsprédikátorra: Mért bántja ezt a szegény émbert? Az csak jóizűen hahotázott, úgy hogy pocakja is rengett belé. — Úgy-e, jól ráijesztettem erre a haszontalan csavargóra ? — ismételgette nagy megelégedéssel, mintha különös elismerésre tartana számot. Hiába kiabáltak a jólelkű tiszteletes urak a peregrinus után: Laci, gyere vissza! Laci, Laci, ne haragudj! A peregrinus szinte magánkívül, öntudatlan állapotban sietett a város széle felé. Elmaradt a város is messzire. Ő csak rohant tovább. Egyegy kocsi vágtatott el mellette, de észre se vette. Végre a hűvös esti szellő s a kimerültség öntudatra ébresztették. Leült egy kilométert jelző kőre. A melle zihált s még akkor is ijedten tekintgetett szét. De körülötte csend és végtelen nyugalom volt. Sokáig ült ott. Ki tudja, mire gondolhatatt. Nagy könycseppek gördültek alá arcán. Aztán nagy nehezen fölkelt s lassan, vontatva elindult a szomszéd falú felé, ahol valamikor meglátta a napvilágot. Útközben meg-megállt tépelődve. De ismét csak tovább haladt. Beért a faluba. A kutyák sem ugatták meg, mert ismerték, hogy nem rossz ember. Eljutott ahhoz a házhoz, ahol szülei laktak valaha. Jól ismerte a helyet. Egyenesen a pajtába ment. S reggel ott találták holtan. Jó és szép munkáért és kitűnő szabásért több kiállításon érmekkel kitüntetve! ^í Mindennemű férfi-ruhák VAGO DEZSŐ első pápai férfi-divatterme, Pápa, Fő-tér, 253. sz. szolid áron mérték szerint készíttetnek.