Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.
1906-11-17 / 46. szám
prémi nem volt és fekvésénél fogva nem is lehet. Azt, hogy a megyével és más hatóságokkal való kontaktust hogy fogja ez a törvényszék fenntartani, azt csak bizza t. laptársunk a „pápai jó urakra" s a minden anomália megszüntetésére hivatott — időre. Pápa e megyének nemcsak legnagyobb, de gazdaságilag is legjelentékenyebb városa. Hogy egy ekkora város végre tudatára ébredt annak, hogy minő intézmények illetik meg, az mindenki előtt természetesnek fog látszani, akit kicsinyes féltékenység nem vakított el. Az eszme, hogy a törvényszék visszaállítása érdekében — alkalmas lévén rá az idő — a szükséges lépések megtétessenek, nem is jogászi körökből indult ki. Hogy azonban jogászok lelkesen felkarolták, az érthető, de egyszersmind helyes és jó is. Nem „egypár fiskális", de egy egész nagy város óhajtásáról van itt szó, amelynek jogosságát immár elismerte a vármegye főispánja is és kétségtelenül el fogja ismerni a magyar törvényhozás is, bármennyire erőlködjék ellene (te akartad Dandin György, hogy ezt mondjuk) — egypár veszprémi fiskális. — Öl* — Legyen városi dalkör is. A P. H. legutóbbi számában Szentgyörgyi Sándor karnagy úr felhívja a figyelmet ama, valóban nemes eszmére, hogy városunkban is, úgy, mint több más magyar városban, a hozzáértők alakítsanak zenekart. Az eszme iránti őszinte lelkesedéssel okolja meg cikkíró e terv szükségességét és keresztülvihetőségét. Városunkban a mindjobban elharapódzó széthúzás ellen dicséretre méltó szerepe lenne oly társulatnak, amelynek tagjait egv művészeti ágért való szeretet vonz egybe az ellentétes és sajnálatosan annyira elütő társadalmi felfogások összes köreiből. A társadalmi békének lenne e művészi testület az egyik előkelő munkása. S e kör annál is inkább megvalósítható, mert Pápán igen sok kitűnő zeneértő van, ameunyi más nagyobb vidéki központokon sem található. Szentgyörgyi úrnak úgy az eszme fölvetéséért, valamint a soraiból kisugárzó ama szép célért, amellyel egy oldalról már megtalálni óhajtja társadalmi életünk egységesítésének irányát, őszinte tisztelettel s elismeréssel adózunk, mert magunk is — Istenem ! csupa gyönyörűség, ha ilyenben viszik ki az embert — nóhajt az öreg kosárfonóné, aki feltipegett a pincelakásból. Őt már nem fogják ilyen szép kocsiban kivinni, mert ez csak a fiataloknak dukál, a hajadon leányoknak, nőtlen legényeknek. A diszőr a bakon hetykén pödörgeti bajuszát s ezüst rojtos nyakkendőjét igazgatja. De ez unalmas dolog így sokáig, enged hát valamit méltóságából s leereszkedik a népséghez. Szóba áll velük, sőt le is száll a bakról. — Szép temetés, — dicsérik neki az asszonyok. — Na, na, — szól a tekintélyes férfi. Ennyi elég tőle. Hiszen nem becsmérli ezt sem, az ő intézetük rendeli ezt is ; de nem ilyen temetéseket látott ő, hanem hatlovas üveges halottvivő kocsit, tizenkét meg tizennyolc fáklyavivő diszőrrel, kardosan, panyókára vetett mentével, gyászkocsik hosszú sorával a rokonok és jó ismerősök számára. Itt meg csak az az egy rozzant omnibusz. Abba ül majd valamennyi. S ha legalább az omnibuszt az intézettől kérték volna. De ilyen ócska hitvány omnibusz, melynek a kocsisa csak közönséges paraszt. Igazán szégyen, hogy ilyen fog baktatni az ő diszes halottvivő kocsijuk után. De nem szól semmit. Az efféle közönséges nép tán meg sem értené. A gyerekek vigau hancúroznak az omnibuszban. Fölkapaszkodik rá valamennyi az egész szomszédságból. De a házmesterné lehajtja őket: •— Nem takarodtok ? — Hagyja lelkem, hadd legyen egy kis örömük, — engeszteli a haragos házmesternél az öreg kosorfonóné. Neki is ott ugrál egy mezitlábos kis unokája. Legvigabb azonban az a két gyászfátyolos fiu. Azok tudjuk, hogy Pápa sok tanult zenei erővel bir, akik azonban, részint nemtörődömségből, részint a meggyÖkeredzett helyi kasztszéllem miatt, legutóbb pedig a felekezeti ingerlékenységek következtében nem értékesítik istenadta szép tehetségűket sem a maguk, sem a köz javára semmikép. Bizony-bizony mennyivel több nemes élvezet és kellemetesség lenne társadalmi életünkben, ha úgy, mint Kecskeméten, egy hatalmas úri banda ragadná kezébe a társas összejövetelek rendezését s művészi játékával emelné nemcsak a hangversenyek erkölcsi és anyagi nivóját, hanem növelné a város műkedvelő lakosságában is a műérzéket és a művészetre való kedvet, sőt jogos önérzetet is kelteue városunk kulturális haladása iránt. Nem mondom, hogy mi pápaiak nem adunk a kulturára valamit. Sőt, csak nem régen a közvélemény felszinére került nálunk az a terv is, mely szerint Pápának kultur-palotára lennne szüksége. Ugyan, miként venné ki magát ott kultúrpalota, ahol sem városi dalárda, sem városi zenekar még nincs ! Ez utóbbi sorokban készakarva tettem második helyre a városi zenekart. És pedig azért, mert minden valamire való városban van már hazánkban ilyen dalárda s minden valamire való városban kell is ilyen körnek lenni. Midőn én tehát a legőszintébb tisztelettel üdvözlöm Szentgyörgyi úr ideáját s annak megvalósulását mindannyian lelkes örömmel köszöntenők, — a fölvetett eszmét kibővítendőnek vélném azzal, hogy első sorban is alakuljon meg Pápán is végre egy városi daloskör és pedig vagy magában, vagy az óhajtott zenekarral egyetemlegesen. A múlt évben zajlott le igen fényes ünnepségek közölt itt szomszédunkban, Szombathelyen az országos hangverseny. Hazánk Iegtávolibb vidékéről is, Mármarosszigetről is és sok más városból részt vettek daloskörök e versenyben, sok helyről pedig a dalkörök képviseltették magukat néhány taggal, és Pápa városa, a közel fekvő, a kulturára törekvő, hol maradt e nagy koneertról ? Se híre, se hamva nem volt! A mi városunkról pedig éppen nem lehet elmondani, mintha nem szeretné az egyesületeket ; hisz talán alig van város, ahol annyi mindenféle egyesület, kör, szövetkezet boldogítaná a lakosságot, mint nálunk. De jól van ! Nem kifogásoljuk az e téren való buzgalmunkat. Legyen meg kinek-kinek a tetszése és boldogsága szerint. Azonban minden fajta egyesülésnek szentelni időt, pénzt és fáradságot, egyedül arra a művészeti ágra nem gondolni, amely egy város társadalmi életében a sziv szerepét képviseli — vagyis : egy kulturára törekvő városnak városi daltársulat nélkül létezni, — valóban megszégyenítő dolog. Ha idegen jő a városba és látja állandó színházunkat, nem is meri feltételezni, hogy Pápán nincs i tudják, hogy ez a kocsi most az övék. Az Ő testvérüknek lesz a temetése. Azért adta reájok az ünneplő ruhát is az anyjuk, a kék matróz zubbonyt. — De be ne piszkoljátok, —parancsolt reájuk keményen. Az omnibuszkocsis a nagy melegben elálmosodott s bóbiskol a bakon. Á temetkezési intézet hét embere türelmetlenkedik. Hát még sem jön a pap? Egy feketébe öltözött vörösképü férfi is kijön a házból s szétnézeget. — Bizony már elmúlt egy órája, — szólt hozzá a diszőr. A feketeruhás férfi komolyan bólint. Nagyon ünnepélyes és nagyon szűkszavú. A nyelve is kissé nehézkesen forog, ami természetes ilyen nagy napon, mikor a gyászoló apának annyi mindenfélére kell gondolni s annyi sziverősitőt beszedni, valahányszor egy-egy látogató jön. Melege van s törülgeti erősen a homlokát. Ugy véli, hogy egy pohár friss sör jó volna. — Mit gondol, kérem ? — intézi szavát a temetési intézet emberéhez. A diszőr nem mond ellent. Tudja, hogy abból a pohár sörből kettő is, három is lesz s azt mind a gyászoló apa fizeti. Csatlakozik hát hozzá. Vigasztalni kell a megszomorodottakat. A pap úgysem jön még s ha jön, majd hirt ad a kocsis. Az úgy sem hagyhatja itt a lovait. De a gyászoló apa kihoz annak is egy pohár habos sört. — Tessék, legyen része benne. A kocsis fölhajtja. Köszöni alásan. S mivel azt hiszi, hogy neki is mondani kéne tán valamit, hát megsuhogtatja az ostorát: — Ilyen az élet, uram. daltársulat. Mert ezt a két dolgot valóságos iker dolognak véli. Egyik a másikkal vele jár. Az a mentegetődzés, mintha ilyeu daltársulatnak a sok tanintézeti kiváló dalárdák miatt nem éreznők hiányát, árva s üres kertelés. Hiszen más városoknak, ahol hatalmas ' városi dalegyesületek virágoznak, még többféle és szintén jeles iskolai énekkaruk van. Ha valaki kételkednék abban, nézzen utánna és majd meggyőződik állításunk igaz voltáról. Különben is más az iskolai énekkarok célja és feladata és más a városi daltársulatoké. S azt vélem, hogy Pápán is jól tudják ezt és talán egyesekben volna is hajlandóság ily dalegyesület létesítésére, de a rá vonatkozó buzgóság megtörik szerencsétlen társadalmi viszonyainkon. Más városban igazi demokrata szellem lengi át a társadalmat, a kasztszellem falait főleg a művészet terén lerombolta a józan polgári felfogás. Nálunk, — mi türés-tagadás — szinte befagyni készül az egyes társadalmi rétegek között minden érintkezési viszony. Igen arisztokraták vagyuuk. Most, újabban valóságos pestisképpen a felekezeti idegesség lépett fel, hogy még jobban szakgassa szét a társadalmi összekötő kapcsokat. Nem keressük, honnan indult ki, de így van. E két körülmény éppen elég arra, hogy jó időre agyonüssön minden kulturális törekvést s útjába álljon művészeti ágakat művelő egyesületek megalkotásának. Pedig ott, ahol már vannak dalegyesületek, vagy zenetársulatok, csak ott mondhatnák meg, hogy milyen erkölcsi haszonnal jár ily körök működése. Tagjait az igazi szépéri való lelkesedés hatja át folyton, a város lakosságának pedig kellemes szórakozásokon kivü), hírnevet s becsületet is szereznek. Midőn Szentgyörgyi Sándor úrnak egy városi zenekar létesítésére vonatkozó eszméjét ismételten is örömmel üdvözlöm, jelen soraimmal mégis odahatni óhajtottam első sorban, hogy egy városi dalárdát alakítsunk meg minél előbt) Pápán, még pedig, ha lehetne : ének- és zenekar egy egyesületben, ha nem lehetséges, akkor dalkör külön. Az ügyért Ielkesedőkön áll az eszme megvalósítása. Ha ők tömörülnek s levetnek magukról minden szétválasztó : arisztokratikus és felekezeti tekinteteket, akkor hamarabb meg lesz ez az egyesület. S hisszük, hogy rövid idő múlva az egész város társadalma hálás elismeréssel honorálja működését. Gr) őri Gyula. Gyermek-népkonyha. (drhs.) Körülbelül tiz esztendővel ezelőtt kelt először életre városunkban egy népkonyha létesítésének eszméje s azőta minden évben hűségesen megjöttek a népkonyha-cikkek. Egy-két évi agitáció után, már azt hittem, hogy a siker küszöbére jutott e dolog, mikor városunk polgármestere az összes jótékony egyletek A gyászoló férfi fejét lóggatja. Haj, haj ! ilyeu bizony. Az ember fölneveli a gyermekét, aztán ihol ni, egyszerre vége. Ezt hajtogatja odabent a sörmérésben is, ahol hamar akad még egy harmadik társ is: a kis suszter, innen a szomszéd házból. Az is tudja, hogy a gyászoló ember ilyenkor nagylelkű szokott lenni s nem nézi, hány pohár sör fogy el. Fogy ám erősen. A temetkezési intézet embere hatalmas ivó s a kis suszter sem szalasztja el a kedvező alkalmat. Nincs ám mindennap ilyen uri temetés. Aközben a gyászoló apa elmondja egész élettörténetét. Boltiszolga a nagy Hámos-féle vaskereskedésben. Negyven forintot kap havonként, meg egy kis borravaló is kerül innen-onnan. A feleségének az apja kertész. A zöldséget ingyen kapják egész esztendőben, krumplit, paradicsomot, retket. De még micsoda finom retket. Egy szép koszorút is hozott az öreg a Málcsika ravatalára. Csupa finom, drága virág, öt pengőért sem adnák a piacon. — Nem bizony, — erősíti a kis suszter. 0 is látta. Pompás egy koszorú. Aztán még egy másik is van, csinált virágból, de az is nagyon szép. A gyászoló apa fejével bólint. Igaz, az is nagyon szép. Hordár hozta. Nem mondta meg, kitől. De a gyászoló apa sejti s el is mondja nagy büszkén. Észre vette már ő, hogy a nagyobbik Hámos ifjúnak szemet szúrt a Málcsika, mikor egyszer bejött a kereskedésbe valamiért. — Ejnye öreg, a maga lánya ez a szép kis leány ? — mondta az ifjú ur. S szólt is a leánykához, de az csak irult-pirult. — No felelj már, — mondta az apja.