Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-11-10 / 45. szám

progresszivitást (értsd: adóemelést), mert ezzel amúgy is igaztalan adózási rendszerünk még igaztalanabbá tétetnék s az adóemelés egész súlya a városi lakosságra, az amúgy is exisztenciájáért küzdő iparos- és kereskedő-osztályra nehezednék, mig a nagybirtok, mely a legtöbb helyen a községi terhek viselésétől amúgy is mentes, nem érezné semmivel sem súlyosodni a maga terheit. Meg vagyunk győződve, hogy ha a r. tanácsú városok polgármesterei ezeknek az igazságoknak megfelelő helyen és kellő alakban kifejezést adnak : elérnek legalább annyit, hogy városaik lakosságát megmentik az aránytalan teherviselés fokozásától s ez a negatív eredmény is elég lesz — sajnos — egyelőre, ha már pozitív eredmény kivivására az előjeíek után Ítélve, aligha lehet reményünk. Éppen azért üdvözöljük a kongresszust s kivánjuk, hogy tanácskozásainak legyen meg az az erkölcsi hatása, melytől később a városok anyagi helyzetének is jobbrafordultát várhatjuk. A tanítók mozgalma. Az a keserű- és szenvedélyes hang, mellyel a tanítók gyűlésein találkozunk, mélyen gyökerező bajokra vezethető vissza. Legutóbb a veszprémvármegyei általános tanítóegyesület közgyűlésén tört ki a keserűség. A tanítóság elégületlen helyzetével, zúgolódik és az egész társadalmat okozza, hogy mostohán bánnak velük, orvoslást kér a társadalomtól. A hazafias és a felsőbb hatóság iránt a múltban az émelygésig alázatos tanítóság nem ok nélkül kezd egyszerre új nótákat fújni. A társadalom képzett elemei által szegénysége miatt lenézett, békeszerető és nagyfontosságú kulturális munkát végező tanítóság nem esztelanségből feledkezik meg jó neveltségéről. Oly kényszerítő okok indították erre, melyeket hosszú idő óta az iskolafenntartó hatóságok lebeszéléssel, ígérgetéssel, sőt néha fenyegetéssel is féken tartottak. A tanítóság jóhiszeműsége, birkatürelme és szerénysége hitt a nagyhangú ígérgetéseknek és várta, soká várta anyagi helyzetének javítását. De végre mindennek van határa. Ha kényelmes életről való lemondást követelnének a tanítóságtól, még tovább is tűrné szégyenletes és nyomasztó helyzetét, ha nem hitegették volna annyiszor és nem vezették volna félre annyiszor, talán most is bíznék a hamis próféták szavaiban. De most, midőn — különösen az utóbbi két évben — az élelmiszerek ára, még a falvakban is, rettenetesen felszökött, midőn a városokban a lakások rendkívülien megdrágultak ós a nagy osaládú tanítók sok ezere napszámosnak is csekély fizetéséből a szoros értelemben vett kenyeret sem tudja beszerezni, nem csuda, ha az eddig elfojtott elégületlenség mindenütt elementáris erővel tör ki. A munkájának fontosságától áthatott tanító kenyeret követel magának és családjának, mert érzi, hogy kötelességének nem tud megfelelni, ha családját éhezni látja, mert hivatását nem tudja lelkesen betölteni, ha az iskolában, tanítás közben elviselhetetlen anyagi gondjai nyomják le és megbénítják erejét. A tanítók szabadulni akaruak tarthatatlan helyzetükből és már hallatszik, hogy itt-ott olyan politikai pártok szolgálatába szegődnek, melyek gondjaiktól való szabadulást Ígérnek. Pedig aki ismeri a tanítóság gondolkozásmódját, tudja, hogy a tanítóság nagy többsége már hazafiasságánál és képzettségénél fogva is távol áll úgy politikai, valamint felekezeti egyoldalú törekvésektől, amelyek elszakíthatnák a mai társadalmi felfogást követők nagy többségétől. A felekezetek szerint szétbontott tanítóság is csak látszólag és a felekezeti felettes hatóíág kényszerítő nyomása alatt szolgálja az illető felekezet politikai és felekezeti céljait. Titokban együtt érez az ilyen tanító is kartársaival, hiszen ő is ugyanazon nyumoruságot nyögi, ugyanattól akar és szeretne szabadulni, mint a többi. Hány ezer azon tanítók száma, kik keserűségüket magukba fojtani kénytelenek, mert a felettes hatóságok boszújától félnek. A tanítóság nem akar politizálni. Caendben és nyugodtan, mint eddig, folytatni akarja nemzetfenntartó fontos munkáját az egész hazai tanítóság. Nem érdekli mostanában semmi más, nem hallgat meg tudományos felolvasásokat, nem kíváncsi semmiféle politikai maszlagra, sem felekezetieskedő harcokra. Egyet követel a tanítóság, ezt tárgyalja gyűlésein, ezt hangoztatja és követeli a felekezettől, a társadalomtól, az államtól: megélhetésének biztosítását. Az újságot olvasó nagyközönség csak nagy ritkán vett tudomást a tanítóság mozgalmairól, mert a tanítóság műveltségénél és szerénységénél fogva eddig nem vitte ki az utcára családja nyomorúságát. Falun a pap és jegyző után a harmadik, városban a hivatalszolgák után az utolsó úr, csak nem hirdetheti fennen, hogy ő és családja éhezik, hogy fülig ül az adósságban, stb., mert könnyen elveszítheti azt a kis becsülést is, melyre nagy nehezen szert tudott tenni. Fenntartotta tekintélyét, ahol tudta és teljesítette nehéz kötelességét a jobb jövő reményében. Azonban — sajnos — azt látta a tanítóság, hogy hogy minden ellene fordul. Állam és felekezet egymást támogatják, ha megkárosításáról van szó, helyzetük megjavításáról megdöbbentő egyetértéssel megfeledkeznek. Mig pld. az inaskorából szabaduló mesterlegény 4 koronát naponként, tehát leszámítva az ünnepnapokat, havonként 96 — 100 koronát keres, a családos tanító fizetése a falvakban 72—75, városokban 100, nagyritkán 120 — 130 korona.. Olyan városban, mint Pápán, ahol a törvény szerint a tanítót megillető kétszobás lakás 400 —480 koronába kerül, az iskolafenntartó felekezetek 200-240 korona, lakbérilletményt fizetnek a tanítónak s ezáltal a tanító fizetését még 200 koronával megrövidítik anélkül, hogy az állam a felekezeteket törvényes kötelességeikre utasítaná. A felekezeti tanítók azért zúgolódnak legjobban, mert tagadhatatlan, hogy a felekezeti tanítók ép oly fontos nevelőmunkát végeznek, mint az állami iskolaiak és mégis azt tapasztaljuk, hogy sorsuk rosszabb a négy elemi osztályt végzett vasúti bakterénál. Az állami tanító, aki szintén nem dicsekedhetik irigylésreméltó fizetéssel, mégis annak ellenére, hogy hitoktatást nem teljesít, legalább rendeleti úton egyre tisztességesebb fizetést remélhet. A felekezeti tanító, aki heti 4—5 órában tanítja a vallást, azonkívül kántori funkciókat is teljesít, a kétszeres és háromszoros munkásságának jutalma fejében összesen 800—1000 korona fizetést^ húz, amely sohasem emelkedik egy fillérei sem. És ha keressük ezen égbekiáltó igazságtalanság okát, csak azt válaszolják: a 25000 felekezeti tanító munkásságát csak megdicsérni lehet, de megfizetni nem akarják. Mivel pedig a felekezeti tanító szégyenletesen csekély fizetéséből megélni nem tud, magánórákat és egyéb foglalkozást kénytelen elvállalni, sokszor önérzetét meg kell tagadnia és midőn minden szabad idejét leköti és ezzel egészségét is veszélyezteti, saját iskoláját kell elhanyagolnia. Természetesen nem jut ideje a továbbképzésre se, innen van, hogy a tanító állásában elparlagiasodik és tanítói mivoltát sárba rántja. Egész lajstromot lehetne összeállítani a viszás és sérelmes állapotokról, melyeket a tanítóság gyáván eltűrt. Csodálható-e, ha ezek után a tanítói gyűléseken az elnöklő indítványát a szokásos miniszteri üdvözletről egyhangúlag elvetik ? Csodálható-e, ha a tanítók az egész társadalmat okozzák mostoha sorsukért és elkeseredettségükben minden eszközt megragadni készek, melynek segítségével nehéz sorsukon könnyíthetnek. A tanítóság választhat a békés éhenhalás és a mozgalmas, sokatigérő általános képkapcsolásba beleszövődik az egyes művek szerzőinek egyénisége, alaphangulata, képkészlete s ennek megfelelőleg születnek az egyes művek s aszerint a gyűlölet majd elkeseredésben, majd erős gúnyban tör ki. Ennek az elkeseredésnek erős nyilatkozata: „A kurucok tábora" cimü dal, „Te vagy a legény Tyukody pajtás" ; ez végig hangzik az egész szabadságharcon ; egyéni panasszal kezdődik : „Szegény legénynek olcsó az vére, Két három fillér egy napra bére", de csakhamar az általános hangulatra, a haza szomorú állapotára, s elkeseredett németgyülölet hangján zengi: „Ez az istentelen német annyi kárt tött már: Hozzá képest hogy mit sem tött török, sem tatár! Mindent igér, de csak szorultában — Semmit bé nem vált, ha szabadjában, Pusztítani jött, nem segítségre, Hogy elfoglalja országunk végtére." A harcvágy s elkeseredés mámora hatja át az egész költeményt, harcra tüzelő hangja közül erősen kicseng a labanc iránti elkeseredés, akit még a külső ellenségnél is károsabbnak tart a hazára nézve : „Csak azt nézd pajtás, hogy labanc hol van ! Mert e pogány kiöl mindent édes hazánkban, Vágd tehát még az magyart is társaságában, Verjük által a labancot a másvilágra, Úgy ad Isten békességet édes hazánkra." A Rákóczi szabadságharc költészetének is ez a jellemvonása : lelkesít s gúnyol, gyűlöl s örvend, majd elfásul, panaszkodik, sir, lemond. Az 1703-ban kelt első dal : Rákóczi Ferenc éneke, mint keserű hangú megnyitó zúgja be az országot, vallásos ihlettel fordul a magyarok istenéhez, hogy ne hagyja kiirtani kedves magyar népét: „Ha kihoztál minket Uram Scythiából, Ne hagyj pusztítani mi ellenségeinknek", — majd kirivó színekkel festi a haza szomorú állapotját, megátkozza a haza ellenségéit, keserű érzéssel rámutat arra a kényszerítő okra, mely e nemzetet arra birta, hogy fegyvert ragadjon önvédelmére: „Cardinálnaksokszor írvánsupplicáltunk, Nem adatott nékünk soha jó válaszunk, Szomorodott szóval noha fohászkodtunk, Kénytelenek voltunk fegyverünk kivonnunk !" íme könyörgés s átok, a nemzet régi dicsősége, az önvédelemre kényszerítő ok harmonikus egészbe olvadnak össze, az erős drámai kitörések a pathosz fenséges nyilatkozataival egyesülnek e műben. És megriadnak a rézdobok, sir a tárogató. A kuruc dalokban nyomról-nyomra szemlélhetjük a harc minden eseményét, a nemzet szivének minden legcsekélyebb lüktetését, mert nincs ennek a küzde lemnek olyan fényes vagy gyászos mozzanata, amelyből dal nem fakadna. Kezdetben diadalmasan leng a Rákóczi lobogó. Túl a Dunán egymásután foglalják el a várakat a kurucok, Vak Bottyán éneke az általános közhangulatnak megfelelőleg jellemző színezéssel sorolja elő a Dunántúl vívott sikeres harcok egész sorát, az egész énekben végig vonul az a meggyőződés, hogy hazánkban addig nem lesz béke, mig a labanc, a német el nem pusztul: „Mert mig e hazában csak egy német lészen, Békesség soha itt nem lészen egészen. Praktikának magva, hogy végkép enyésszen, ki köll a németnek pusztulni egészen." De ez az engesztelhetetlen gyűlölet a német iránt nem tudja kioltani a szeretet hangjának azt a melegét, mellyel a kor irói a kuruc vezéreket, különösen eddig Rákóczit említik : „Éltesse Isten Rákóczi Ferencet, Mi édes Urunkat s minden vezérünket." A nemzetet Rákóczi győzelmeire elfogja a diadal láza, szilaj öröm, lelkesedés, büszkeség viszhangzik költészetben, ezek a diadalmas- napok szülték az Erdélyi bajdutánc Csinom Palkó költeményét, a németet megvető gyűlöletnek, a nemzeti büszkeségnek s szilaj harcvágynak a korfestő s jellemző termékét, amely erős színezéssel gúnyolja a daru-lábu, szarka orrú, görbe hátú nyomorult nemzetséget s a fekete csizmás, rossz lovu horvát népet, ellenben „Patyolat a kuruc, Gyöngy a felesége, Hetes vászon a laboncság, Köd a felesége." A kurucság diadalai megijesztették a bécsi udvart, s békeajánlatokat tett, de a sokszor s keserűen csalódott nemzet bizalmatlansággal fogadta az ajánlatokat. Ennek a bizalmatlanságnak közhangulatnak, meggyőződésnek, találó rövidséggel, erővel teljes s találó színekkel ad kifejezést az a 8 soros költemény : „Nt higyj magyar a németnek", amely manap is ott él a szivekben, ajkakon. — Szépen bevilágítanak e költemények a nemzet lelkébe, amelyet az események, diadalok és szomorú tapasztalatok megihlettek. Milyen megható a? Esztergom megvételéről cimü balladában a nyalka kuruc szeretete, ragaszkodása, hűsége Rákóczihoz, az egész Költeménynek középpontja Rákóczi, kit katonáinak rajongó szeretete valóságos glóriával vesz körül. A szeretetnek különösen szép megnyilatkozása ez a genetikai rajz a 7. versszakban : „Rákóczi sátora dombon áll magában, Friss kerek dombon áll tegnapi nap ólta; Nemcsak az a sátor, a domb is csak azólta, Jó kuruc vitézek csak tegnap dombolták, A földjét kezekben süveggel hordották." Az 1708 aug. 3-án vívott szerencsétlen trencséni ütközet után lehanyatlik Rákóczi szerencse csillaga ; csüggedés, fájdalom, kétségbeesés kél nyo mában a szivekben s a költészetben. Szomorú akkordokban terjed el a Német sas vert fészket c. elegikus költemény, amely az őszről vett hasonlatával azonnal megkapja az olvasó lelkét. „Sárgul már levele a sürü Bakonynak — Hervad szerencséje szegény kurucoknak !" A szegény üldözött menekülők ajkán is felsóhajt az Őszi harmat után kezdetű bujdosó ének. A szegény levert kuruc vitézt vigasztalan mélységes honfi bánata, a megaláztatás s rabság elől való menekülés üldözi ki hazájából, melynek