Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-09-29 / 39. szám

„tízezres" ember nem elegendő valamely vállalat megfundálásához, mert azt azért senki sem kívánhatja, hogy bárki is egész vagyonkáját fektesse bele valamely közgazdasági vállalatba. A „tízezresek" között azonban tízszer annyi lehetne a vállalkozó, az olyan, ki nem csupán a régi kitaposott uton jár, de modern eszközökkel kivánja megnyitni a saját boldogulásának forrásait, amelyekből a közre is csak áldás buzoghat. Nincs vállalkozási kedv sem az egyesek körében, sem pedig azok körében, kik egyebütt, merészebben haladó városokban a vállalkozók krémjét adják, a vállalatoknak súlyt kölcsönöznek: pénzintézeteinkben. Ezeknek is ki kellene lépniök immár a közömbösség ösi sáncaiból s a városnak és önmaguknak javára érdemes közgazdasági vállalatok létesültét elő kellene mozdítaniok. De Pápán nem*történik ez, nem történik amaz sem s így senki ne csodálja, hogy városunk tényleges közgazdasági tevékenysége az utolsó három évben a „keresztény fogyasztási szövetkezet" megalkotásában merült ki. Aki ez egyen kívül más mozzanatáról is tud közgazdasági életünknek, az cáfoljon meg . . . Aki pedig ezek után azt hinné, hogy mi a gyáraknak, legyenek bár azok bármifélék, ábrándos rajongói vagyunk, az ugyan csalódik. Egyfajta gyárat, t. i. olyat, mely női munkást foglalkoztat, egyáltalán nem kívánunk. A női munkaerő a mi vidékünkön immár annyira igénybe van véve, hogy női munkásokat foglalkoztató gyár a város egészének nem tudna annyi hasznot hozni, amennyit az ez idő szerint is horribilis cselédbérek emelkedésével az egyeseknek árt. De férfi munkaerőknek biztos és jó keresetet adó gyár vállalatot örömmel üdvözölnénk. S örömmel üdvözölnénk bármifajtü közhasznú vállalatot, ami megvalósul. De hát mi: — csak tervezünk. Szini szezon előtt. Jubileumunk lesz az idén. Egyike a legszebb jubileumoknak, amiket e városban valaha ünnepeltek. Mert nem személyt fogunk jubilálni, hogy annak létező vagy nem létező, idők folyamán megszerzett vagy a jubiláris nap örömére megszületett, de mindenesetre „bokros" érdemeit magasztaljuk, hanem jubilálunk egy intézményt, annak huszonötéves fennállását s jubilálunk egy eszmét, a magyar kulturának szépséges eszméjét. Huszonöt évvel ezelőtt, mikor Pápa városában, műértő és áldozatkész emberek buzgalmából kis színházunk megépült, még igen kevés köböl épült szinház volt szerte az országban. Akkora város, mint Pápa egy sem dicsekedhetett azzal, hogy a magyar színművészetnek szilárd otthont képes nyitni, sőt azóta, a mai napig is — pedig immár 25 év letelt — kevés, velünk egyenlő népességű városnak van köszinháza. Városunk magas intelligenciáját bizonyítja, hogy a színművészetnek jelentőségét fel tudta fogni, meg tudta érteni, hogy a színművészet istápolásával nemcsak a kedély nemesedését, a lélek képzését mozdítja elő, de szolgálatot tesz a magyar nyelv, a magyar irodalom ügyének. Huszonöt esztendő óta Pápa városa mindig szívesen fogadta a falai közé érkező társulatokat. Elmondhatjuk, hogy legtöbbször csak olyankor talált ridegebb fogadtatásra valamely társulat, ha szervezete nem felelt meg városunk igényeinek vagy ha műsora nem nyújtotta azt a tartalmasságot és változatosságot, amit egy ekkora városban működő társulattól méltán el lehet várni. Az a pár balsiker, amivel városunk művészi reputációját bizonyos oldaláról megrontani szerettük volna, eredendő okát vajmi ritkán találta a mi közönségünkben. Ez a mi közönségünk tényekben bizonyította be, hogy jó színtársulatot szívesen pártfogol és van annyi anyagi ereje, hogy 4—6 héten át pártfogolni képes is. Legtöbb színigazgató a pártfogás mértékéül azt a bérletet szokta tartani, amit a társulat előre küldött titkára a színházlátogató közönség sorában gyűjt. Nem mondjuk, hogy e bérletnek nincs jelentősége, sőt ellenkezőleg mindig bizonyítottuk is, hogy az állandó bérlőközönség az a bázis, amelyre az igazgató szezónját alapíthatja. Pápán van is akkora színházlátogató közönség, hogy megfelelő összegű bérletre szert tehet az igazgató. Csak az a sajnos, hogy a múltban — s itt nem a közelmúltra gondolok, mert a legutóbb itt járt Micseyféle társulatnak sok hibája ellenére, mikre mi nyíltan rámutattunk, sok olyan előnye is volt, amivel kevés társulat dicsekedhetik — a múltban, mondom, nem egyszer keserves tapasztalatokat szerzett közönségünk a bérletekkel. Éppen azokban a társulatokban, amikben eleve legjobban bíztunk s bizalmunkat bérlet alakjában előlegeztük is, csalódtunk legjobban. Egyszer a társulat tagjai voltak gyöngék, máskor a műsor volt lecsépelt, harmadszor meg bizonyos, a bérlőkkel szemben szinte kötelességszerű udvariasságok mellőzése (ilyen az, mikor bérletben 2—3-szor is adták ugyanazt a darabot, vagy mikor bérletszünetes előadásokra nem tartották fenn a jegyeket) kedvetlenítették el a közönséget a bérlet vételétől. Ám a szezón sikere nem fordult meg a bérleten. A közelmúltban láttunk akárhány szezónt, ahol az igazgató jó műsor és jó előadások által nagyobb erkölcsi és anyagi sikert ért el minden számbavehető bérlet nélkül, mint más igazgatók nagy bérlettel. Csak legyen jó műsora s legyenek ügyes, modern színészei, a közönség tódul a színházba. A most ide érkező Szalkay-féle társulatot kedvező hír előzi meg. Azért szeretnők is, ha a közönség bizalommal fogadná a társulatot és a bizalmat bérlet alakjában is előlegezné. Szalkay nem mai direktor s az a körülmény, hogy a székesfehérvári színházat, melyet régebben bírt, most több pályázó közül ismét ö nyerte el, némi Néhány csók kéjéért s pár kusza, gyatra, Rongy béna tettért szállok kárhozatra. Hogy megszülettem százszor kell megbánnom S fáradt karom feléd ezerszer tárom, Míg fölcsókolod szívem halk verését, Szülőanyám, örök való, Sötétség. — Bodor Aladár. Halál titkos tanácsos úr. Irta: A. Nord. Dr. Isenrodt máskor ruganyos léptekkel szokott fölrohanni a lépcsőkön, hogy annál hamarabb a fiatal feleségénél lehessen. Most azonban halkan, vigyázva nyitott be, s halavány arca föl volt dúlva. Egyetlen barátjának halálos ágyától érkezett. — Nos? kérdezte a fiatal asszony — hogy van? — Rosszul. El van veszve. — Menthetetlen ? — Az. Ma éjijel meghal. Elhallgattak. Az orvos letette felöltőjét és kalapját, egy zsölyébe dobta magát, s elgondolkodva bámult a lámpa fényébe. Hosszú fehér ujjaival idegesen dobolt a oroszlánfejekben végződő karfákon. Az asszony újra megszólalt: — Mi baja voltaképpen ? — Agyhártyagyulladás. — Nagyon veszélyes ? — Nagyon. — Pedig még olyan fiatal. Nem lábolhatna ki belőle? — Nem ismered a halál apóról szóló mesét ? — Hogy jutott most az eszedbe, Hans? Dr. Isenrodt tompa hangon folytatá, mintha egy túlvilági szellemhez beszélt volna: — Volt egyszer egy gyermek, akinek a halál apó állt a bölcsőjénél. Keresztelési ajándékul azzal az adománnyal ruházta föl, hogy mindig fölismerhesse, meghal-e a beteg, vagy nem. Mert a gyermekből orvos lett. Valahányszor egy kórágyhoz lépett s a halált a beteg lábánál látta állani, akkor a betegnek meg kellett halnia. De ha a fejénél állt, akkor meggyógyult. — Hagyj föl az ilyen tréfákkal Hans. Mire való ez ? Az orvos mélyen a felesége szemébe nézett és sóhajtott. — Ma is láttam. Ott állt a lábai felől. A fiatal asszony meghökkent. Megbolondult a férje ? Vagy gúnyt űz belőle ? Meg akarta kérdezni, de a férje megelőzte, mintha a gondolatai ban olvasott volna. — Nem bolondultam meg. A dolog így áll: Öt órakor voltam ott. Tudod, hogy a titkos tanácsos . . . hogy is hivják!? . . . igazán komikus, hogy az ember hogy elfelejti a neveket ... no nézd, de különös . . . hogy is hivják ? Ajkaiba harapott s boszusan nézet a levegőbe. A felesége kisegítette, egy percig elgondolkozott a néven, azután folytatá : — Hát jó. A titkos tanácsos valamivel előbb jelent meg a konzíliumra, s már a szobában volt. Ott állt az ágy lábánál. Elegáns volt, mint mindig. Fekete kabátban, kifogástalan nadrágban és mellényben, magas gallérral és fehér nyakkendővel. Nagyon világosan láttam. Olyan volt, mint mindig. De az arca mintha megváltozott volna. A feje kopasz ugyan, most azonban nemcsak haj nem volt rajta, de bőr sem. Olyan volt, mint egy fehér golyó, mint egy preparált halálkoponya. Alatta meg egy halálarc. Vagy inkább semmi arc. Csupasz fehér osont, mély, üres szemüregek, vigyorgó állkapocs... Maga a megtestesült halál. A Halál titkos tanácsos úr. S ott állt az ágy lábánál. Az asszony megdöbbent. Odalépett a férjéhez, megsimogatta haját s halkan mondá : — Félrebeszélsz Hans. Magad vagy beteg. Úgy látszik, hogy a barátod betegsége ragadós. Az orvos ridegen visszautasította. — Ostobaság. Magam tudom legjobban, hogy mit láttam, mit beszélek és mit teszek. Nem fantáziálok, hiszen beszéltem vele, ő meg velem. — Kivel? — A Halál titkos tanácsos úrral. Mikor észrevette bámulatomat ós rémületemet, gyorsan, mosolyogva hozzám lépett. „Jó estét kolléga! Ugy-e súlyos eset ? Ne fognánk a dologhoz ?" Azután kezet nyújtott. Olyan hideg, zörgő, száraz kéz volt, mint a csontvázé, amilyet akárhányat fogdostam orvosnövendék koromban. De most képzelheted hogy végigfutott rajtam a borzongás. Mert a csontváz élettelen, ártatlan dolog, amelytől az ember nem fél, hanem tanulmányozza. De ez a csontváz beszélt, járt, mosolygott, ugy mozgott, mint egy élő ember, s látszott, hogy a környezet nem ismerte meg. Mert a betegnek anyja és felesége tiszteletteljes várakozással nézett a titkos tanácsos hosszú, száraz alakjára, s leste, hogy mit fog mondani. Nem látták, hogy maga a halál, azt hitték, hogy professzor beszél velem, ón meg persze meghagytam őket ebbeli hitükben, bármennyire nehezemre esett is. A Halál oda-