Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-01-27 / 4. szám

Segítsünk anyagi helyzetünkön. ni. (Befejező közlemény.) Elitéljük a régebbi időket, holott az a kor a kereskedői és ipari érdekeket jobban védte a mainál, vagy legalább is következetesebb volt a közgazdasági ágak művelőinek létérdekével s céljával szemben a rájok vonatkozó törvények megalkotásánál, mint a mostani rendszer. Nem kell nagyon messzire mennünk. Talán mindannyian emlékszünk még arra, hogy pár évtized előtt hazánk minden valamire való városában voltak nagy tiszteletnek örvendő kereskedő s iparos családok, amelyeknél firól-fíra szállott az atyjának ismert üzlete, bármilyen előkelő állást is foglalt el a városban azon kereskedő vagy iparos polgár. Tehát az a régi kor nevelt kereskedő s iparos családokat, ahol a legjobb anyagi helyzet közepette is nagy tiszteletben állt e két közgazdasági ág s e tisztelet a serdülő családtagokban nemes ambíciót keltett a nevezett életpályák iránt. Ma azonban hol találunk ilyen kereskedői családokat? Legfeljebb Budapesten a Lipótvárosban, de ott is már a politikai s a diplomáciai karriérek a családi nevelés célpontjai. Hogy ily rövid idő alatt ennyire jutottunk, annak okairól jelenleg szólni nem akarunk. Csak annyit jegyzünk meg rá mégis, hogy ha nem zúdítoták volna ránk, majdnem egyszerre, a vámközösség óriási terhét, hogy ne mondjuk átkát, a kereskedelem és ipar szabadabbá tételének összes hátrányaival, akkor iiy sivár állapotra nem jutottunk volna. Ha nincs vámközösségünk, különösen olyan, amilyen van, akkor a kereskedelem és ipar teljes szabadsága sok galibát okoz ugyan egy ideig, de ez alatt az idő alatt nem lettünk volna kényrekedvre kiszolgáltva az osztrák ipar és kereskedés brutális kapzsiságának, amely eltekintve attól, hogy évente ezer milliókat zsebelt el tőlünk, kereskedelmünket s iparunkat nemcsak tönkretette, hanem minden, a szolid üzletre szívesen vállalkozó magyart elrettentett e pályáktól. így lőn aztán, hogy azelőtti kereskedő és iparos családaink mintegy kihaltak, s akik e pályákra léptek, inkább külső kényszerből, semmint igaz vonzódásból vállalták magukra ezen, nem sokat igérő életfeladatot. Agy lőn továbbá az is, hogy népünkből az üzleti és vállalkozási kedv, amely azelőtt sem volt nagy méretű, végkép kialudt s a vagyonosodá8Í vágy oda zsugorodott össze, hogy amit kinos-keservesen összegyűjtött magának, ne vállalatokba fektesse, hanem a kevés, de biztos kamatokat nyújtó takarékpénztárakba helyezze el. Takarékpénztáraink a tanúbizonyságok arra, hogy a magyar nép takarékoskodni szeret és tud is, de egyszersmind tanúságot tehetnek a mellett is, hogy vállalkozási kedv bennünk nincs. Sok okát említik annak, amiért közgazdaságilag a többi kulturállamoktól elmaradtunk. De igénytelen felfogásunk szerint a legfőbb hiba abban csúcsosodik ki, hogy üzleti szellemet és ebből fejlődő vállalkozási kedvet nálunk nem igen találunk. A mai korban e tulajdonságok nélkül sem kereskedelmet, sem ipart elképzelni nem lehet. Tehát első sorban is minden ide tartozó tényezőnek e szellem fölkeltésére kell erejét összpontosítania. Még Baross miniszter idejében a postatakarékpénztárak létesítésével népünkben az aprópénzzel dolgozó és kitartó takarékossági kedv feléledt és hódító útjára indult. S már annyira bevette magát ez az ösztönné erősbült vágyódás népünkbe, hogy az Amerikába vándoroltak jó részét is a gyarapodás és szerzés ingere viszi ki a tengeren túl. Ez az igazán áldásos intézmény példát szolgáltathatna oly kormányhatósági intézmény életbeléptetésére is, amely nem csupán takarékoskodásra, hanem üzleti vállalkozásra is rászoktatna bennünket. Amely kormányuuk e tekintetben ily irányú üdvös intézkedésnek életet ad, az rendkívüli hálára kötelezi hazánkat s jövendő polgárságát is. Természetesen iskoláztatásunkban helyet kell követelni ezen feladatnak s főleg ipari és kereskedelmi tanítóintézeteinkben az üzleti s vállalati kedv élesztése körül csoportosuljanak a pedagógiai elvek. A tatárjárás és a törökhódoltság sok kárt tett hazánknak, azonban oly óriási anyagi és ezzel kapcsolatosan munkaerő v?szteséget, mint amit vámközösségünk révén 1852-től fogva elszenvedtünk, .egy nemzeti katasztrófánk sem mért ránk. Valósággal gúzsba kötve kellett szemlélnünk anyagi önromlásunkat s még most is a titáui fájdalom maró kínjával kényteleníttetünk tapasztalni, hogy míg körülöttünk az apró, jelentéktelen nemzetek is büszke szárnyalással haladnak anyagi haladásuk utján, addig nekünk a mi sorsunk: továbbra is tűrni kiszipolyoztatáöunkat. Minden védelmi fegyver el van véve tőlünk. Csak egy maradt kezünkben. S ez az, hogy minden fillért, amit eddig idegen ipari s kereskedelmi cikkért adtunk, lehetőleg itthon tartsunk. Pártol jukscs a kis azt pártoljuk iparban s ennélfogva kereskedésben is, ami magyar! Hogy mit veszünk s kinél veszünk, azt^ a jogot el nem rabolhatja senki tőlünk. Éljünk e jogunkkal úgy, hogy hazánk javára is éljünk. E században már nem csupán a manlicher dönti el a nemzetek sorsát, hanem a gazdasági versenyképesség is. S jaj annak a népnek, amely pangó iparral s végelgyengülésben vergődő kereskedelemmel akar részt venni ez élet-halál küzdelemben. Mint botorul vakmerőt, kacagva tiporják le könnyű módon őt az életfentartásért vetélkedő irigy szomszédok. Mi élni akarunk. S ha már minden és mindenki ellenünk fordul, mi ne hagyjuk el magunkat, hanem tartsunk össze. Eleget pusztították idegen ellenséges érdekek kereskedelmünket s iparunkat, most már keljünk teljes erővel védelmére mi magunk. Az összetartás minden téren csodákat teremt. Nekünk pedig ily csodákra van szükségünk, ha élni akarunk. E csodák tőlünk függnek, munkáljunk hát rajta mindannyian együttes erővel. Győri Gyula. A közvágóhíd. Révész Arnold városi mérnök a közvágóhidra beadott ajánlatokra vonatkozólag véleményes jelentést terjesztett a v. tanács elé, melyet közérdekű voltára való tekintettel egész terjedelmében itt közlünk : Szakvélemény adása végett kiadott közvágóhidi két tervről, nevezetesen a „Nicholson"-gyár és a „Röck"-gyár tervéről és ajánlati költségvetéséről mielőtt bármily irányban is véleményt mondanék, konstatálnom kell, hogy a két terv nem egyazon alapon nyugszik, vagyis nem teljesen ugyanakkora szükséglet kielégítésére vannak méretezve s így nem lehet teljesen lépésről-lépésre összehasonlítani a két ajánlatot főleg a költségvetés egyes tételeit értve ezalatt. Inkább helyes, ha az egyező részek árainak táblázatos kimutatásával képet alkotunk magunknak a két ajánlatról, s azt vizsgáljuk, hogy melyik felel meg inkább a viszonyainkhoz mért jelenlegi szükségletek, s az előállható szükségletek kielégítésének és hogy melyiknek megvalósítása hoz több jövedelmet városunk háztartásának ? Mert tagadhatatlan, hogy a közegészségügyi oldaltól eltekintve legfontosabb ezen ügyben az, hogy a létesítendő közvágóhidba befektetendő tőke mennél nagyobb jövedelmet hozzon! Ilyen szempontokat véve fel, lássuk most a két költségvetést közelebbről. „Nicholson" tervei szerint az építkezés 128.430 K-ba a gép és egyéb berendezés . . . 95.526 K-ba kerülne gőzgép-üzemmel, villamos üzemm el pedig .... 83.918 K-ba összesen tehát 223.526 koronába, illetve 212.346 korona lenne az összköltség, ami olyan tekintélyes összeg, hogy ekkora befektetésre — ha még oly jövedelmező is — a város alig lenne hajlandó. Ennek azonban két oka van. Első ok, hogy a tervezésnél Gracsányi főfelügyelő szolgáltatott adatokat, s így került bele évi 8000 (heti 40:J drb.) drb. Bécsbe szállíttatni szokott sertés leöletése is, miket jelenleg a járás külömbözŐ falvaiban szúrnak le s csak a pápai állomásról szállítanak tova. Ez, véleményem szerint, teljesen számításon kivül hagyandó, mert ha akad is egy-két eset, hogy ilyen vidéken vásárolt és Bécsbe szállítandó sertéseket a pápai közvágóhidra hoznak, de semmikép sem tudjuk és nem lehet arra szorítani e vállalkozókat, hogy elevenen akár kocsin, akár lábon felhajtva hozzánk szállítsa a leszúrandó sertéseket csak azért, mert itt modernebbül ölheti le azokat. Most megveszi a sertést künn a falun egynéhány községben s az eladók egy helyre szállítják részükre a sertéseket s ott ők maguk leszúrják. Ezen adat belecsúszása mintegy 15.000 korona belső berendezéssel és mintegy 17.000 korona építkezéssel összesen 32.000 K-val drágította meg a költségvetést, mit mellőzés esetén a gyár hajlandó elengedni. Tekintve, hogy egyébként (ezen 8000 darab sertésen kivül) is elég nagyra és a mi viszonyunkhoz mérten dimenzionálta a gyár a telepet, mert az 1903. évi vágási statisztikánkat vette alapul, nevezetesen számításba vétetett: bika 150 drb, ökör 388 drb, tehén 1077 drb, bivaly 49 drb, vagyis nagymarha összesen 1644 drb; borjú 1724 drb, birka 876 drb, kecske 16 drb, gida 15 drb, vagyis kismarba összesen 2676 drb ; sertés (csak Pápán és Pápa részére) 5414 darab. Ezen és csakis ezen adatokat figyelembe véve, a 212.346 K egyszerre lesülyed 180.000 koronára. A második ok, hogy drága az ajánlat, pedig ott leli magyarázatát, hogy nem helybeli építő készítette a költségvetést. Mert ha tekintetbe vesszük, hogy mi saját magunk elvégeztetjük a tervben kitüntetett vízvezetéki és csatornázási munkákat, továbbá helybeli vállalkozóknak adjuk ki az építést részleteiben, ami nemcsak 20% megtakarítást jelent, hanem egyedül ez méltányos az egyes különféle mesteremberekkel szemben, akkor nem 128.430 koronáért építünk, hanem legfeljebb 100.000 K-ért s így a 180.000 koronából legrosszabb esetben csak 150—160.000 korona végösszeg lesz, amely összegben már benne foglaltatik egy 25.000 korona értékű jéggyár is. Ha ezt nem állítjuk fel, akkor 120 — 130 ezer koronából a fenti táblázatban kitüntetett állatok leölésére szükséges vágóhíd felállítható. A jéggyár létesítésének mellőzése esetén 25.000 koronát levonásba hoz az ajánlattevő gyár.