Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-04-21 / 16. szám

volt szenvedésben, megpróbáltatásban, s mi tudjuk jól, hogy a győzelem még nincs kivíva, a küzdelem, az igazi, még ezután következhetik. De ha Nagyméltóságodat fogjuk — amint reméljük s amint azt kérjük a magyarok Istenétől — vezérünkül birni e küzdelemben, akkor nem félünk semmi veszélytől, akkor a magyar nép bátran fog előre haladni — per ardua ad astra. Kiváló mély tisztelettel Nagyméltóságú Miniszter Úrnak Kegyelmes pártelnökünknek Pápa, 1906 április 14. alázatos szolgái a pápai függetlenségi és 48-as párt nevében: Dr. Körös Endre, párttitkár. Hajnóczky Béla, pártelnök. A Magyar Yédő-Egyesület pápai fiókja. Az a nagy mozgalom, melynek előhírnökei gyanánt ezelőtt egy esztendeje még csupán lelkes hírlapi cikkek s különböző alkalommal történt ugyancsak lelkes felszólalások jelentkeztek s amely a nemzeti ellenállás küzdelem során vett erősebb lendületet, hogy végre a tulipán égisze alatt céltudatos munkában egyesítse a hazafias közönséget, a holnapi napon városunkban tartandó gyűlésen fog határozott alakot ölteni. Holnap fog megalakulni városunkban a Magyar Yédő-Egyesület pápai fiókja. Több mint kétszázan e város lakossága különböző rétegeiből, szellemi foglalkozást űzők, iparosok, kereskedők tömörülni fognak oly célból, hogy a meglevő magyar ipart védvén, a magyar ipart megteremtsék. Közös célra egyesülni fognak a férfiak, hogy erélyükkel, kitartásukkal, ugyancsak egy célra egyesülni fognak a nők, hogy lelkesedésükkel és leleményükkel szolgálják a magyar iparnak fontos nemzeti ügyét. Mindnyájan áldozatot hoznak a cél érdekében, áldozatot azzal, hogy tagsági dijjak fizetésére kötelezik magukat, áldozatot azzal, hogy munkaerejük egy részét a mozgalomnak szentelik. De szivesen hozzák és hozhatják meg ez áldozatot. Annak, hogy a nemzet szegény és mind szegényebb lesz, oka jórészt magunk vagyunk. Tétlenül néztük el évtizedeken át, hogy a mi verejtékes munkánk bérén idegenek gazdagodnak s míg mi hizlaljuk az osztrák gyárosokat, a magyar munkásnép az óceánon túli idegenben kénytelen kereset után nézni. Megszokás, kényelemszeretet, a tettvágy hiánya okai annak a meddőségnek, ami ipari életünket jellemezte. Közömbös volt a fogyasztó közönség, közömbös ennél fogva a kereskedő s a közömbösséget sürü sóhajtások között nézvén az iparos, maga is közömbössé vált. A pénz pedig, arai kevés volt ez országban, indult kifelé. Indult kifelé a nyerstermék is s ami pénz jött érte, azt megtízszerezve adtuk a saját — Ausztriában kikészített — termékeinkért. Nagy nemzeti válságnak kellett jönnie, mely a nemzetet tétlenségéből felrázza és áldozathozatalra, munkára sarkalja. A válságot ellenségeink zúdítottak reánk, de ezért az egyért, hogy bennünket annak tudatára ébresztettek, amit első sorban tennünk kell, azért szinte némi hálával tartozunk nekik. Örömmel üdvözöljük a holnapi napon városunkban megalakuló Védő-Egyesületet! Kívánjuk, hogy működése sikeres legyen és — állandó. Elsimulván a nagy válság hullámai, ne csendesedjenek le szivünkben a háborgó indulatok hullámai, amért közgazdaságunk oly sivár képet nyújt s a magyar ipar ma még csak álom. Ha álom, szép álom, melyet a valóságban meg kell testesíteni. Hogy miként ? Arról tájékoztat bennünket a Yédő-Egyesület kátéja, mit a holnapi gyűlés minden résztvevője kézhez fog kapni. Mi csupán egy szerény figyelmeztetéssel akarjuk e kátét kiegészíteni, ez a következő: »Svaviter in modo, fortiter in re.« Ez a régi mondás lebegjen iparvédő munkánkban szemünk előtt. Magyarul: tapintatosan válasszuk meg a módokat és eszközöket s legyünk bátrak és állhatatosak a dolog érdemi részében. Tehát nem az erőszakoskodás, nem a zaklatás, hanem a barátságos kérő szavak, a tájékoztató felvilágosítások lesznek azok, amikkel munkánkban igazi eredményt és sikert érhetünk el. Ha állhaKossutli üdvözlése. A függetlenségi és 48-as párt vezetőségének határozatából a párt elnöksége Kossuth Ferenchez a következő üdvözlő iratot küldte : Nagyméltóságú Kossuth Ferenc, m. kir. kereskedelmi miniszter Úrnak, az országos függetlenségi és 48-as párt elnökének Budapest. Nagyméltóságú Pártelnök Úr! Magyarország új alkotmányos korszakának kezdetén a pápai függetlenségi és 48-as párt nevében szivünkben a hála érzelmével üdvözöljük Nagyméltóságodat, aki a harcban eréllyel és bölcseséggel, a békekötés nagy művében mérséklettel és tapintattal, mindenkor pedig az elvekez való tántoríthatlan ragaszkodással vezetvén az országot, az új alkotmányos korszak létrejöttének legfőbb tényezője volt. Üdvözöljük Nagyméltóságodat mint az alkotmányos kormány minisztériumának tagját, kinek működése hivatva van az országnak közgazdaságát a virágzás eddig nem ismert fokára emelni. A kormány, melynek Nagyméltóságod neve és egyénisége ritka díszt kölcsönöz, birja az ország, birja a függetlenségi párt egészének bizalmát, az igazi népszabadság és demokrácia minisztériuma az, előkészítője annak a kornak, melyben a függetlenségi párt eszméi gyakorlati megvalósulást nyerhetnek. Pápa városát és a pápai függetlenségi pártot különösebb és szorosabb viszony kapcsolja Nagyméltóságodhoz. Amaz első alkalommal, mikor hosszú tespedés után először bontatott ki e városban a függetlenség lobogója, Nagyméltóságod megtisztelte e várost nagybecsű látogatásával s szót emelvén közöttünk a mi volt és leendő képviselőnk Hoitsy Pál érdekében, beoltotta az itteni választó polgárok szivébe az igazi nemzeti függetlenség magasztos igéit. Nagy és soha el nem muló ezért a mi hálánk Nagyméltóságod iránt, nagy és lelkes a mi örömünk, mikor az ország kormányának illusztris tagját üdvözölvén Nagyméltóságodban, kifejezhetjük azt a reményünket, hogy kegyesen gondol vissza erre a mi városunkra s e városnak a függetlenség zászlójához törhetlenül ragaszkodó polgárságára. Fogadja szivesen Nagyméltóságod üdvözletünk őszinte szavait s kérjük, kegyeskedjék üdvözletünket és bizalmunknak kifejezését a kormány többi tagjainál, első sorban Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatási és Polónyi Géza igazságügyi miniszter urak őnagyméltóságaiknál is tolmácsolni. Azoknak, kik a nemzeti történelem folyamán a magyar szabadságért küzdöttek, mindig részük Szatmármegyében. Mióta az ura meghalt, haszonbérbe adták s feljöttek a fővárosba. Nó'knek nem való a gazdálkodás. — Persze, ' persze — erősítgette az öreg számtiszt. Egyébként ő is abbahagyta a gazdálkodást. Egy kicsit hivataloskodott. De minek veszó'djék az ember, ha nincs rászorulva ? — Jól teszi, Jani bácsi — helyeselte őnagysága. Nem hitt ugyan egy szót sem az Öreg urnák a dicsekedéséből. Ismeri ő már ezt; a Csorba vér mindjárt buzog. Az őnagysága szatmári kis birtokából is most adogatják el az utolsó holdacskákat. De valami kis pénzecskéje mégis lehet az öregnek, máskép nem ment volna még nyugalomba. Fukarnak látszik, az igaz, de az atyafiaitól csak nem fog sajnálni néha egy-egy kis kölcsönt. Őnagysága már érti a módját. — Milka, üdvözöld a bácsit. S Milka odanyújtotta homlokát, melyre meghatottan lehelte atyai csókját Csorba János. Milyen boldogság az, mikor egy hányt-vetett életű agglegény ilyen meleg otthonra talál ! Milka csupa kedvesség, de az anyja is. Ők maguk rakosgatnak mindent rendbe a Jani bácsi asztalán. Esténként nem kell a kávéházban ülnie, a fülledt, füstös levegőben s várni, mig háromnegyed tizre lesz, hogy még kapuzárás előtt hazamehessen. Most nem mozdul ki hazulról, hol rokoni körben oly kellemes beszélgetés közt telik az idő. Ott marasztalják vacsorára, majd egyszer, majd máskor. Nemsokára állandó kosztos lett. — Minek járna Jani bácsi vendéglőbe ! A takarékos öreget furdalta ugyan az a gondolat, hogy a vendéglő, az a szurtos kis vendéglő, ahová ő járt, sokkal olcsóbb ; de uram istenem, a rokoni szeretetért csak áldozni kell valamit. Kell, kell bizony, különösen a farsangon kell. Az az árendás ott valahol Szatmármegyében nagyon késedelmes a pénz küldésével. Az özvegy panaszkodik. — Kedves Jani bácsi kisegíthetne. SzentGyörgy-napkor majd köszönettel megadjuk. Ugyan hát volna lelke Csorba Jánosnak azt mondani: én nem adhatok, nekem nincs. Mikor Milka is hallja ! Dehogy mondaná, sőt inkább azt mondja: — Hogyne ! Nagyon szivesen. Igaz, hogy keservesen esik az embernek kiszedegetni a takarékpénztárból azt a kis pénzecskéjét, amit huszonöt évi kuporgatással rakosgatott be. De hát nem pótolja ki bőven az az öröm, hogy Miikát láthatja rózsaszin selyem báli ruhában, ragyogva, mosolyogva ? Gyönyörű nyaka meztelen, szőke haja mintha arany szálakból volna. Még éjjel is arról álmodik. A szép szőke leányt látja rózsaszin ruhájában. Mint valami tündér lebeg körülte, megjelenik, majd eltűnik. Egyszer mellette van, oly közel, hogy kezével elérheti, a másik pillanatban már fent repdes, csak csengő kacagása hallatszik a távolból s rózsaszin ruhája látszik, mint valami kis rózsás felhő. Hiába nyújtogatja feléje karjait a földön maradt szegény ember. Csorba János förébredt. Csodálatos gondolatok kóvályognak még akkor is a fejében. A rózsaszin ruha, a szőke fürtök, a meztelen nyak . . . Valami szokatlan szorongó érzés fojtogatja a mellét. Es egyre csak az jár az eszében, hogy az a leány most ott táncol valakivel, egy idegennel, aki ráteszi otromba kezét karcsú derekára. De ugyan mi köze neki ahhoz? Hiszen a fiatal leányok fiatal emberekkel táncolnak, az természetes. És Milka azért ment a bálba. Nem azért ment, hogy egy sarokba üljön. — Bolond vagy te, János — oktatgatta magát a nyugtalankodó ember — nagy bolond vagy. Már ugyan miért irigyled a fiatalságtól, hogy mulat ? Azért, mert te sohasem mulattál ? Mert a te életed olyan nyomorúságos remeteségben telt el. Mindig csak rakosgattad félre a krajcárokat, hogy majd valamikor öreg korodban kissé gondtalanabbul élhess. Hát aztán ? Mások okosabbak, használják az életet, amig fiatalok. Úgy, úgy, nem egyéb ez, mint irigység. De nem tehet róla. S mikor örülnie kellene, hogy kis huga most diadalokat arat, Ő itt tépelődik és olyan szomorú, olyan ostobán szomorú. Uram, teremtőm! hát mi ez? Nem tudja, csak azt érzi, hogy szemei megnedvesednek. Ejha, csak nem fogsz sirni, te vén eszelős ? Másnap a hölgyek nagyon vigak voltak. Milka FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ