Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-01-21 / 3. szám

kalapáccsal szerzi-e meg kenyerét, nem nézünk benne egyebet, csak a polgárt, csak a hazafit. Ez lenne, ilyennek kellene lenni — a demokratikus felfogásnak és e helyett egy mándlis atyafi biztat bennünket, hogy kacagjunk, mert a kegyelmes úr — egy iparos mejlett foglalt helyet! Isten látja lelkem, nem rajongok a politikáért. A politika — pláne így választás idején — sok oly emberi tulajdonságot hoz napfényre, amiknek látása éppenséggel nem tölt el lelki gyönyörűséggel. Képmutatás és nagyképűség, érdekhajhászás, haszonlesés mind-mind egyenként is csúnya dolgok, hát még mikor így együttesen lépnek fel és fellépnek azzal a vakmerő arroganciával, mely lényüknek megfelel ugyan, de amelynél visszataszítóbbat alig lehet képzelni. Es engem nem is politika vezet, amikor ezt a dolgot itt szóvá teszem. Én nem bánom, akárki akármilyen pártálláshoz tartozik, de mikor mindenhol és minden időben mindenek demokratáknak hirdetik magukat, s a polgári munka dicsőségét zengik, akkor keserűséggel telik meg lelkem s szeretném odakiáltani azoknak, akiket illet: Ne ámítsátok a világot, ne ámítsátok magatokat! Demokraták csak addig vagytok, amig a nép jó nektek engedelmes eszköz gyanánt, de mihelyt többé nem eszköz, hanem maga ura a tettének, akkor nem való egyébre, mint csak arra, hogy kigúnyoljátok és lenézzétek! A

rigasztaló csak egy van a dologban. Es ez az, hogy az a bizonyos nép nem igen sokat törődik az ilyen zsánerű kigúnyolással és lenézéssel. Jogának tudatában, becsületes munkájának érzetében megy előre a maga útján s akit maga közül érdemeinél fogva kiválasztott és a maga körében magasra emelt, azt megtartja becsülésében minden »előkelő« helyről jövő szellemszegény viccelődés ellenére is. Es én is — aki a demokráciát lelkemből szeretem s aki talán kissé érzékeny vagyck akkor, ha a demokrácián sérelem esik — szinte sajnálom, hogy az eseten felháborodtam és felháborodásomat papirra is vetettem. De ha már megtettem, szeretném ha soraim nyilvánosságra is kerülnének. ígérem egyébként, hogy más hasonló dologgal többet nem alkalmatlankodom és ha a mándlis atyafi esetéhez hasonlót olvasok, arra gondolok, hogy éjfél után, hajnalhasadás előtt ám hadd gomolyogjon a köd, a gőz, a pára, ha hódító erővel feljön a nap, »a buta pára lehull s enyészik«. Juvenális. Választások előtt. A vármegyei központi választmány a hatáskörébe tartozö választókerületekre nézve a választás napjául folyó hó 27-ét állapította meg. E szerint Pápa kivételével az összes megvénkbeli választókerületekben folyó hó 27-én lesz a választás, csupán Pápa városa választja már 26-án meg képiselőjét. Az egyes választókerületekben a választás vezetésére a központi választmány a következőket küldte ki : Veszprémi választókerületben elnök: Reé Jenő ; küldöttségi elnök és helyettes választási elnök: Szélessy Dániel; helyettes elnökök: Schreiner János és Vikár Lajos; jegyzők: Popper Soma "és Gaál Sáudor. Nagyvázsonyi választókerületben elnök : Véghely Kálmán dr.; küldöttségi elnök és helyettes választási elnök: Illés Dezső dr.; helyettes elnökök: Kovács János és Mikulás Vince; jegyzők: Berky József" és Kránitz Józset; helyettes jegyzők : Halász János és Ekkert György. Ugodi választókerületben elnök: Baranyay Zsigmond, küldöttségi elnök és helyettes választási elnök : Bognár Endre ; helyettes elnökök : Dufek Pál és Filling'er Antal; jegyzők : Barthalos Sándor és Segesdy Sándor; helyettes jegyzők: Kovács Endre és 'Kollár Gyula. Somlyóvásárhelyi választókerületben elnök : Magyar Károly dr.; küldöttségi és helyettes választási elnök: Keczer Zsigmond ; helyettes elnökök : Mentler Lajos, Königsberger Kornél dr.; jegyzők : Szász Ferenc és Friedmann Adolf dr.; helyettes jegyzők : Dombi Miklós és Pék József. Zirczi választókerületben elnök: Enczmann Lipót; küldöttségi és helyettes választási elnök: Moóri Richárd; helyettes elnökök : Szentes Anzelm és Wurth B. Gábor; jegyzők: Boór Lajos és Makkay János ; helyettes jegyzők : Végh Győző és Arendáczky Gyula. Enyingi választókerületben elnök: Fischer Károly; küldöttségi és helyettes választási elnök: Mihályfi József; helyettes elnökök : Tóth Ede és Egy vicc és a demokrácia!! (Levél a szerkesztőhöz.) Egyik helyi lapban, amely agg korának sínylődő napjait a magas politika terén való próbálkozással s a személyeskedés politikájának 6 — 7 évi szünet után való feltámasztásával szeretné felélénkíteni, rövid pár soros kis hirt olvastam a múlt héten. A hir tulajdonképen egy szerfölött gyagya kis tréfa, amely éppen tréfa jellegénél fogva nem is érdemelne különös figyelmet, ha lólábként ki nem lógna belőle az a célzatosság, ami velem együtt bizonyára minden demokratikusan gondolkodó embert felháborított. Mert mi a célzata annak a különben elég silány viccnek? Egyik polgártársunkat, aki egyébként egy nagyfontosságú, hivatalos intézmény, valamint egy előkelő társadalmi egyesület élén is áll s aki újabban egy politikai párt vezetésében játszik tekintélyes szerepet, foglalkozása miatt akarja nevetségessé tenni. Kacagjatok magyarok ! mondja ő, mert hiszen nemde kacagni való, hogy egy iparos, egy egyszerű iparos merészkedik ha mégannyira is egyedül és kizárólag a közbizalomnak engedve, a közélet, a politika terén valamelyes szerepet játszani, kacagjatok magyarok, ha olyan terrénumon, amelyen csak — gyakran állásuknál, gyakran különböző érdeküknél fogva — a hatalom előtt mindig térdet-fejet hajtó s a hatalmat mindig alázatosan szolgáló előkelőségeknek van helyük, megjelennek független polgárok, akiknek díszt uem születésük, nem rangjuk, hanem egyedül polgári munkájuk ád! Szomorú kacagás lesz ez! Halotti sirámként fog zengeni ez a kacagás a demokrácia fölött, mely állítólag már több mint egy félszázad óta él és uralkodik az országban. Nincs különbség polgár és polgár között, nem nézzük, hogy nádfödeles kunyhóban, vagy fényes palotában született-e nem nézzük, hogy volt-e vagyona amit elpazaroljon, vagy keserves munkával kellett magának vagyont szereznie, nem gondolunk vele, hogy hivatása vagy a sors milyen pályára sodorta, irodában vagy műhelyben, tollal vagy aztán pergett is változatlanul, határozott rideg körbe futva, megállapított kezdettel és előrelátott véggel ; amibe a redingot bizony nem illett bele. Egy este azonban, amint szokott útját rótta hazafelé, éppen azzal foglalkozva, hogy Schlesinger I. & comp. Balázsfalván impertinens módon halogatja számlájának rendezését, — különösen elviselhetetlennek találta a nedves esti levegőt. Alig tudott lélekzetet venni s lihegve kapkodott levegó' után. Ugy érezte, hogy valami ólomsúly gyanánt fekszik mellére, ami végzetteljesen nyomja lefelé, a piszkos, lucskos sárba. Valami gúnyos szemű rém fojtogatja s ő kétségbeesett köhögéssel küzdött ellene. Mikor megnézte utána a zsebkendőjét, vért látott rajta. S ekkor mindent megértett. A fáradságot, mely nem hagyja, hogy a régi eréllyel dolgozzék a napló rovatain. A homályt, mely néha szemeit ellepi s a lázt, amely éjjel megvacogtatja fogait. Főként ezt a lázt értette meg, amely már hetek éta őrölte alattomosan s amely elől nem lehetett megfutni. No hát ez a láz sem illett bele szabályozott életébe. Másnap tehát felhúzta redingotját s elbúcsúzott az ismerőseitől. Csak kevéstől persze, mert az a szégyenteljes, korrekt könyvelőkhöz nem illó' köhögés rettentően meggyötörte. Végre elkészülvén, felülhetett a vonatra, hogy hazautazzék — meghalni. Farkas Gábor ekkor még nem tudta, hogy meghalni nem is olyan könnyű feladat. A szentekszentjének eló'szobái s folyosói — igen tágas és kényelmes folyosók — vannak s e 26 esztendős fiatalember még a legelején tartott. Éppenhogy benyitott az előszobába, amelyben már világosodik az értelem, de az ajtó még nyitva marad 8 azon behallatszik még az élet zaja. Még bevilágítanak a szinek, — mind megannyi indulat, — csak az arany meg a piros maradnak kivül. Csak a kék meg a rózsaszínű íakúlnak meg. Míg egyforma nem lesz valamennyi, szürke, kénytelen, kopott. Ezt a távol Maros-partjára robogó vonat kopogta ki Farkas Gábornak, aki egyszerre tisztán látta, hogy milyen ostoba volt eddig. Vagy nem-e csupa komor árny között járkált idáig ? Észrevette, csak egyszer is, hogy az élet szép is néha ? Hogy némely napsugár nemcsak ^'ilágít, de ragyog is. Bambán élt, botorul, szamármódra, elvesztegetve az ifjúság emlék-gyűjtő napjait. Hisz nem is változás az, ami megtörténik vele. Egy nagy, sötét műhelyből átlép egy kisebbe. Olyan semmi az egész . . . Nyitott szemmel, meredten tekintett visszafelé, hogy elfogjon emlékeiből egy rózsás percet, vagy csak egy fénycsíkot. Egy egész életből egyetlen játszi pillantást. Es csak egyhangú hétköznapok ju tottak eszébe A munka percei, lótás-futás, lelketölő küzdelem a kenyérért. Az iróállványon heverő főkönyv telve az ő számaival. Milliárd szám és betű végtelen sorban. Egyforma betűk, egyforma számok, egyforma nevek, egyforma emberek. S Ő is egyforma ember, az egyformák között. Pedig otthon leány várt reá. Leány, akitől már rég elszakadt, akire — hisz oly csekély egy fiatalember jövedelme — alig-alig gondolt. Azt sem tudta már, hogy milyen a haja meg a szeme. Ilyesmi nem illet belé életébe, akárcsak a fehérnyakkendő és a redingot. De most, hogy rábukkant, görcsösen iparkodott visszaidézni emlékébe. Lassan sikerült lefesteni a leányt. Halvány színekkel ugyan, tapogatódzva, gyakorlatlan szemmel. De mégis színekkel, amelyek bederengtek lelkébe. Kék és rózsaszínnel festette e leányt, haloványnak, szenvedőnek, gyengéd, bájo3 gyermeknek. Aki ha mosolygott, titkon tette, ha sírt, csak ő vehette észre. Az ő érzékeny, tépett szárnyú lelke. Az arca elefántcsont volt e leánynak, a haja szőke, szeme kék és sohasem nevetett. És sohasem zokogott. Mert a kacaj és zokogáshoz rikító szinek kellenek, az asszony meg piros, amik pedig hiányoztak Farkas Gábor palettájáról. Mégis kitetszik, hogy az előszoba ajtaja -még nem zárult be mögötte. * Farkas Gábor elhatározta, hogy édes anyját nem szomorítja meg. Titkolja baját, amig lehet, titkon hal meg, ha ugyan lehet, vagy még él, mert — s ez természetes — ez utóbbi feltevés is beletartozott a programmba. Vigan, derűs mosollyal az ajkán állított be tehát otthon. Szabadságra jött, mesélte, a szőke