Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.
1905-12-23 / 51. szám
való gyilkos anyagot. A torony felügyelője egy őrmester, az állandóan kinn lakik a leányával együtt, őrség meg jő ki naponta. Önkéntes jelentkezők, mint a városi jobb őrségekhez, ide ritkán akadnak. Mégis, a Molnár gyerek, az már harmadszor kívánkozott ki ide az Isten háta mögé, de persze neki földije, talán rokona is az őrmester s így az őrmester szép Erzsi leányával is tarthatja a rokonságot. . . A három katona neki indult a dermesztő éjszakának. A hold még nem jött fel, 'csak a csillagok vetnek gyenge fényt útjukra, amint átvágva az épület hátsó udvarát letérnek a fák közé. Itt már egész sötét van. A csontkemény ösvényen ritmusban kopognak a szeges bakkancsok. Más hang nem hallatszik. S a némaság mintha sarkalná a három embert: gyorsabban haladnak előre. Öt-hatszáz lépés után az út kiszélesbedik s ott ahol az erdő véget ér, egy sötét magános alakot látnak. — Molnár! — Jelen! — Te lőttél? — Én. Meghalt. Ki halt meg? A három ember most már futva közeledik. — Vigyázat! Itt fekszik, szegény. — Az Istenért, hát mi történt? — Valaki jött a város felől. Ötven lépésre megállítottam. A jelszót kérdeztem. Nem felelt. Rákiáltottam: menjen vissza. Újra csak nem szólt. Még egyszer kértem a jelszót, megint nem felelt. Még egyszer küldtem vissza, csak jött. Akkor lőttem, ahogy tanítottak, amint kötelességem. Inkább ijeszteni akartam, mint találni és találtam. A szakaszvezető és a két katona már ott volt a lelőtt ember előtt. Az egyik katona a tölténytáskájából gyufát vett elő, egy sercenés és ők láttak. — „Ez katona!" „Péterfi hadnagy úr!" „Meghalt volna?" „Meg." „Molnár, a hadnagy urat lőtted le..." „Istenem!" kiáltották összevissza. A három ember ijedten, fogvacogva térdelt a holttest körül. Akik arra vannak hivatva, hogy fegyverükkel halált osszanak a háborúban, képetlen iszonyattal meredtek a halálra, mit az ő fegyverük okozott a békében. Egy-pár pillanatra mintha mindnyájan eszméletüket vesztették volna. Csak térdeltek a holttest körül, melynek torzra vált arcát csak a gyufaszál pár pillanatig tartó lángjánál látták, de amelyet a sötétben is látni vélték. Látják is. Itt van ... itt előttük ... Péterfi hadnagy úr... a halott. A szakaszvezető eszmél fel legelőbb. Tapogatódzva szétnyitja a halott hadnagy köpenyét, fejét mellére hajtja és figyel. — Vége van. Csakugyan meghalt. Feláll. Aztán intézkedik. — Tóth, te felváltod Molnárt a poszton. Molnár meg Jankovics emeljétek fel a hadnagy urat s hozzátok az őrszobába. Onnan mindjárt jelentést küldött a kaszárnyába az ezredhez s Molnár tollba mondja, hogy történt ez a borzasztó dolog. Nem felelt neked semmit, ugy-e? — Nem, szakaszvezető uram. Négyszer szóltam hozzá, egy szót sem mondott. Fel nem ismertem, hát lőttem, az a kötelességem. — Az, az a kötelességed, de azért ez mégis rettenetes baj. Induljunk. II. Amint az útról letértek s az udvarra befordultak, már világított feléjök az őrszoba. Az ajtó nyitva, áramlik ki a szoba gőze, a lámpák világossága. Az őrség az ajtó előtt, velük az öreg őrmester a fiatal lányával. Könnyű az ember, amíg él, nehéz a halott. A kistermetű, karcsú hadnagy, amint Molnár két karjával a hóna alatt, a másik katona a lábánál emeli, mintha ólomsúly lenne kezükben. De már jő a segítség. Amint a többiek megpillantják a menetet, elébük szaladnak s a katonák —' megdöbben és belesápad mindenik — hozzák, hozzák a nyitott szemű, fehér képű halottat, sapkája elgurulhatott még ott künn az erdő szélén, ahol a golyó találta, szőke fürtjei homlokába lógnak, homlokába, honnan sötéten, vörösen csöpög a vér. . . És mikor az őrszobába érnek s a halottat a priccsre leteszik, kiáltás hallatszik, hogy mindegyik bakának beléreszket a lelke, szivtépő, fájdalmas sirás az őrmester leányának ajakáról: — Sándor, én édes Sándorom! És elképedő bámulattal látja mind, hogy a leány, az őrmester szépséges leánya, keserű zokogással ráborul a halottra és míg csókolja az élettelen arcot, ki-kitör lelkéből szivének érzése: — Én szerelmesem, életem, Sándorom . . . Ki ölt meg, ki volt az az átkozott? Az az átkozott ott áll a háta mögött. Annak az arca komor, mint az éj, melyben kötelességét teljesítve embert ölt. Komor, de nem azért, mert embert ölt. Hanem azért, amit most hallott. És mikor a leány újra csak ráborul a halottra, odalép a legény és megfogva kezét, felrántja róla. — Igazat mondott a hadnagy, Erzsi ? . . . Mikor az a lövés elhallatszott az éjben, nem szállta meg nagyobb rémület a lelkeket, mint most, hogy ez a kérdés a maga egész sötét zordságával felhangzott. Eldördült az éjben a második lövés. A második, melynek fellobbanó fénye megvilágítja az elsőt. „Igazat mondotta hadnagy?" Hát a hadnagy mondott valamit! És előbb azt állította a fiú, hogy egy szót sem szólt. A szakaszvezető már elő akar lépni, hogy számadásra vonja a kérdezőt, de meggondolja a dolgot és vár. A legény is vár. Várja a feleletet. De a leány nem szól. Kezét kitépte a legényéből s most egy öreg ember fogta meg, kinek a mellét három érdemkereszt diszíti. Becsületben szerezte mind a hármat s a leány hátrálépve a holttesttől, fejét éppen az érdemkeresztre hajtja. Ajaka nyitva, de hang nem jön belőle és könnyei végigcsordulnak ábrázatán. — Felelj hát, Erzsi, arra, amit kérdek. Igazat mondott a hadnagy? Sirsz, zokogsz a holtteste felett, — és nem, nem, én mégsem hihetek neki! Tudom, hogy kérkedni szeret. A rekruta iskolában is mindig a szerelmi kalandjairól beszélt. De akkor sem hittem, most se hiszek neki. Szólj hát, Erzsi, hazudtoljad meg a halálában is hazugot! A leány állt, mint a kőszobor. Már nem is sírt. Fehéren, akárcsak a halott, élő halottként meredt a kérdezőre. — Bátyám! az őrmesterhez fordult most a legény. Maga mindig szeretett engem, egy falúból való az apámmal, legjobb barátja a családunknak. Bírja szóra Erzsit, hadd tudjam meg a valót, mert a pokol kinja semmi ahhoz képest, amit én szenvedek, amióta ez az ember, a hadnagy azt mondta, hogy annak, akit én szeretek, akit a nyáron tisztes feleségemül akartam hazavinni falumba, aki nekem menyasszonyom, annak ő ... — Ne mondd tovább fiam, az nem igaz. Én ismerem leányomat, tudom, hogy ő olyan tiszta, mint az én becsületem. Erzsikém, édes kis leányom, beszélj már te is, egy szavad elég, hogy megnyugtasd ezt a derék jó fiút! . . . De az az ejgy szó nem szállt el a leány halvány ajakáról. Es ekkor a fiú odalépett még egyszer egészen közelébe és hangja gyilkos volt, mint lövése, mikor ziháló mellel megkezdte vallomását: — Tudod, mit mondott ez az ember? Azt mondta, mikor jelszót kérdeztem tőle: „Nincs jelszóm. Nincs is rá szükségem. Én Péterfi hadnagy vagyok." „Jó, mondom, de a hadnagy úr tudja a regulát, jelszó nélkül nem mehet a lőportorony felé." „Bánom is én a. te lőportornyodat, én a szeretömhöz megyek!" Azt mondta, Erzsi, a szeretőjéhez! Lakik még más leány a lőportoronynál rajtad kivül? Nem lakik senki. Meg is feleltem a hadnagynak: „Hazudik! Erzsike nem szeretője az úrnak!" „Mi közöd ahhoz, eressz az utamra!" „Nem engedem, sőt követelem, hogy vonja vissza a szavát!" „Hallgass paraszt, eressz a szeretőmhöz!" És fütyörészve felém indult. Én meg ... De hát fordulj felém és szólj már egy szót. A lány nem szólt, nem is fordult feléje, hanem arca az apja keblén nyugodott és újra sírt keservesen. A fiú pedig a leány helyett most már a halotthoz lépett, ki ott feküdt némán, akit az ő golyója némított el örökre: — Ha lehet bocsánat a gyilkosságra, bocsásson meg nekem az égben, hadnagy úr. Mert igazat mondott, nagyon is igazat... Gyorsan megfordult, lecsatolta oldalfegyverét és szólt az őrparancsnokhoz: — Szakaszvezető úr, kisértessen a börtönbe. Vasúti menetrend. — Érvényes 1905 október 1-tői. — Indul Győr felé: Reggel 6 óra 2 perc (vegyesvonat), d. e. 10 ó. 28 p. (gyorsvonat), d. u. 2 ó. 30 p. (személyvonat), d. u. 6 ó. 20 p. (gyv.), éjjel 1 Ó. 12 p. (szv.). K.-Czell felé: D. e. 11 ó. 11 p. (gyv.), d. u. 1 ó. — p, (szv.), d. u. 5 ó. 26 p. (gyv.), este 7 ó. 35 p. (vv.), éjjel 3 ó. 36 p. (szv.). Csorna felé: Reggel 5 ó. 35 p. (vv.), d. u. 3 ó. 50 p. (vv.). Indul továbbá : minden szerdán d. e. 10 ó. 32 p. Bánhida felé: Reggel 3 ó. 50 p. (vv.), reggel 9 ó. 35 p. (vv.), délután 4 ó. 50 p. (vv.). Érkezik Győr Jelöl: D. e. 11 6. 10 p. (gyv.), d. 12 ó. 57 p. (szv.), d. u. 5 ó. 25 (gyv.), este 7 ó. 25 p. (vv.), éjjel 3 ó. 31 p. (szv.). Érkezik továbbá minden kedden és pénteken reggel 7 ó. 28 p. (vv.) K.-Czell Jelöl: Reggel 5 ó. 30 p. (vv.), d. e. 10 ó. 27 p. (gyv.), d. u. 2 ó. 26 p. (szv.), este 6 19 p. (gyv.), éjjel 1 ó. 7 p. (szv.) Csorna felöl: D. e. 9 ó. 25 p. (vv.), este 8 ó. 39 p. (vv). Érkezik továbbá: minden pénteken reggel 7 ó. 21 p. és minden szerdán d. u. 2 ó. 20 p. Bánhida felől: Reggel 8 ó. 03 p. vv.), d. u. 3 ó. 38 p. (vv.), este 9 ó. 30 p. vv.) * Kis-Czellből indul mindennap szerda és péntek kivételével, este 6 óra 55 p.-kor (vv.) ; Pápára ér 8 ó. 15 p - kor. Hirdetmény. A Pápai Öns. Egyesületi Szövetkezet 1906 január hó I-vel megalakítja a XV. évtársulatot. Eelh ívjuk az érdeklődőket, hogy ebbe az évtársulatba mentől számosabban lépjenek be. Az alakítandó évtársulat, úgy mint a jelenleg működésben levők, öt évre alakul. Öt év leteltével feloszlik s a tagok befizetett pénzülcet, kamatokkal együtt visszakapják. Mindenkinek jogában áll egy vagy több betétréezt jegyezni. Minden betétrósztől, egyszersmindenkorra, egy korona beiratáú dij és hetenkint 50 fill. fizetendő a szövetkezet pénztárába. Minden szövetkezeti tagnak igénye van minden betétrész után 100 korona kölcsönre, amely a heti befizetésekkel törlesztetik. Hasonlóképpen igénye van előlegre, a tényleg befizetett összeg 80 %-ának erejéig. A szövetkezet tagja lehet mioden önjogu egyén, ki a kibocsájtott gyűjtő-ívnek aláírásával belépő szándékát kijelenti. Aláírást teljesíteni lehet: Az intézet helyiségében, dr. Hirsch Vilmos ügyvédi irodájában, Barna Ignác, Goldberg Gyula, Iglauer János, Kohn Mór fiai, Koréin Vilmos, Ló'wy Ignácz, Sípos József, Viz Ferenc, Wajdits Károly, Toch József kereskedésében. Kelt Pápán, 1905 november hóban. Az igazgatóság. Tüdőbajt, fk k5MgésUiB)áifcásodásí,erö3 lí J m&jMlést ffjógjü . j H Halépi-félo B I Hársfa -szörp 1 ia&llll «ÍY ttvegAra 5 korona Blití ^^ B ^Bjai^í Kapható : IllJpf „Apostol-ppzertárban" MBIIp gH^fe Bpest, JóMeí-körüt 63. BI.
