Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-12-23 / 51. szám

Budára, Útját erre vette a Cserna-völgyén lefelé a Marosnak. Tikkasztó meleg nyári nap volt. Mikor ez alá a tölgyfa alá ért, s látta ezt a szép sziklát a viz partján, úgy gondolta, jó lesz itt megpihenni egy kicsit. Leterítette selyemkendőjét ide a pázsitra, reá ültette a kis gyermeket, s hogy ne sirjon, a kezébe adta a király gyűrűjét, játszadozzék vele, maga pedig levetette szép piros csizmáját, leült erre a sziklára, s patyolatlábait megáztatta a Cserna vizében. De ez alatt, uramfia mi történt ? Onnan Zalasd felől egy fekete holló szállt erre, lecsapa a kicsi gyermekre, kiragadá kezéből a kicsi gyűrűt s visszaszállt vele a Polyána Ruszka sziklái közé. A szegény Morzsinai Erzsébet gyűrű nélkül ment föl Budára, a király, elé. Ott elpanaszolta az esetet a janitornak, ez pedig elmondta a királynak. Zsigmond még emlékezett a szép román fátára. Mondta a janitornak: — Tüstént bocsásd be szó'gám azt a fátát, már rég óhajtom látni. Volt is nagy öröm. A király nemességet adott a gyermeknek s gazdag birtokokat itt a vármegyében. A nemesi cimert pedig saját udvari festőjével készíttette el, olyan rendeléssel, hogy az egy fekete holló legyen, amely gyűrűt tart a csőrében. No, itt történt ez, ezen a helyen, s ez nem mesebeszéd, ez históriai faktum .... Csodálatos érzékem van nekem a történeti emlékek, események felkutatásában. — Valami súgja: menj, keress, kutass, fürkéssz! S én követem a titokzatos parancsot. Most már jó ideje felhagyván a gazdálkodással, kizárólag a história felkutatásával foglalkozom. Mint látja, számtalan történeti ténynek jöttem nyomára. De még most sem mondtam el mind. Nem mondtam még meg, mert utoljára tartogattam legnagyobb fölfedezésemet. Most botjával föl a magasba mutatva, felém közeledett. Aztán lábhegyre emelkedve, fénytelen, szürke szemeit reám szegezve, fontos képpel, halkan, szinte súgva mondta: — Fölfedeztem Attila sirját. — Lehetetlen. — Mit? Lehetetlen? Itt fekszik Attila ezen a vidéken, én mondom. Nincs igaza a hagyománynak, mely azt mondja, hogy a Tisza medrébe helyezték. Ide hozták vitézei hármas koporsóban, ide, e szent hegyek közé és itt temették el a Rákösd patak partjára, olyan igaz ez, minthogy itt állunk és beszélgetünk. De jöjjön velem. Megmutatom önnek a nevezetes helyet. Csak arra kérem, ne szóljon róla senki előtt. Még nem akarom közhírré tenni. Attól tartok, hogy az Akadémia fölásatja a sirt és megfosztja legősibb, legdrágább emlékétől e vidéket. Engem pedig legnagyobb boldogságomtól. A Rákösd partján mentünk fölfelé, miközben folytatá Bajezsdy Gábor: — És képzelje, hol találtam rá a sirra? A saját birtokomon, még pedig a kastélyomhoz közel, a kertem végében, ahova reggelenkint ki szoktam járni, ahol a multak eseményeit szoktam újra meg újra átálmodni. Általában azon a helyen tettem legnagyobb fölfedezéseimet. Talán az a szent sir inspirált? Annak örök emlékű nagy és szent lakója? Közeledtünk a „kastélyhoz". A sudár jegenyék, piramis-alakú fenyők már látszottak a keskeny völgyben. A növény is kezdett kibontakozni s mögötte feltűnt a roppant udvarháznak sisakalakú teteje. — Látja ott azokat a sudár jegenyéket? Azokon túl azt a két óriási tölgyet? Azok másfélezer évesnél is idősebbek. Azoknak aljában van Attila sirja. Gyorsítsuk meg kissé lépteinket. Kimondhatatlan vágyat érzek, hogy megmutassam önnek a sirt s hogy leboruljak, mint naponkint annyiszor, a szent hantok felett. Ha most keleten volnánk, azt mondanám: vesse le ön uram saruit, mert szent a föld, amelyre lép . . . Még csak száz lépés, aztán ott vagyunk . . . Már hallom a vén tölgyek zúgását ... Az ó-kor nagy eseményeiről beszélgetnek ... Itt a sövény, lépjük át... Most, most . . . vegye le a kalapját... Itt a jegenyék ... ott a tölgyek . . . köztük van, im itt van Attila sirja. Egy hatalmas szikla előtt álltunk, melyet valaha földindulás döntött le a szomszéd hegyről s gurította nagy robajjal ide a völgybe. A völgyön végignyargaló szél, patakáradás vastag földréteggel takarták be, a humuszt belepte a pázsit, rajta cserjék és alacsony fák s e zöld takaró alól komoran kandikált ki a mogorva, alaktalan szikla. — íme a sir, szólt Totesdi és Bajesdi Bajezsdy Gábor nagy exaltációval, melynek felfedezése életem legnagyobb sikere. Ó, szent hantok, melyek alatt a legcsodásabb hadvezető piheni örök álmait, mennyi dicsőségnek, mekkora nagyságnak emlékét őrzitek ti ott alant! Hunok királya, kinek szűk vala egy ország, be kicsiny most néma lakásod! . . . Sirod felett enyelgve suttog az alkonyi szellő. Szentelt hantok, hadd borulok le fölöttetek! De nem borult le, hanem hirtelen felém fordulva, így szólt: — Csodálatos az a mód, mellyel reá jöttem e nagy fölfedezésre. Naponkint kisétáltam ide a sziklához, e vén tölgyek alá és lelkem a képzelet szárnyain visszaszállt abba a korba, melyben ezek a fák fogamzottak. Nyugtalanított az a kérdés is, hogy került ide ez a szikla, mi lehet alatta? Mert hogy történeti emléknek kell lennie, az világos volt előttem. Akkor már foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy hol lehet Attila eltemetve. Sőt mondhatom, jobbára ez az eszme töltötte be gondolkozásomat. Megelevenedtek képzeletemben a másfélezer év előtti idők hős alakjai: Bendegúz és maga a nagy király, Attila, az ő világverő vitézei, hős fiai: Ellák, írnák és Csaba királyfi a székelyékkel. Heteken, hónapokon át foglalkoztam velők s egy gondolat nem hagyott pihenni, hova temették Attilát? . . . Egyszer csak, amint itt e szent halom fölött állok gondolkozva, mintha láttam volna szinről-szinre, hogyan hozzák a székelyek a nagy királyt hármas koporsóban. Elől lovagol Csaba királyfi. A Maros völgyén robognak végig. Aztán átvágnak a Csernának, onnan befordulnak ide, a Rákösd völgyébe. Leteszik a hármas koporsót, megássák a sirt s belé helyezik a drága tetemet. Aztán, az őskor szokása szerint, óriás követ hengerítenek a sir fölé örök emlékjelül. Csaba vitézei tovább folytatják útjokat a nagyszerű temetés után, de néhánya itt maradt, hogy őrködjék a sir fölött, senki annak nyugalmát meg ne háborítsa. Ezeknek az utódaik kell, hogy legyenek a rákösdi és hosdáti magyarok, akik hun voltukat máig, másfélezer év után is megőrizték itt e román tengerben . . . Igen, ezt én így láttam akkor uram. És látom azóta szünetlenül. Előttem egy pillanatra sem változott ez a kép s e látomás ma már tudattá, meggyőződéssé érlelődött bennem. Nem képzelet, nem álom ez immár, hanem — történelem. Megállt a beszéddel, merően reám nézett, mintha látni akarná, nem kételkedem-e? Aztán mikor arcomon semmi gyanús jelet nem vett észre, mintha még inkább meg akart volna győzni, folytatta: — Más az én módszerem, mint a többi történettudósoké, elismerem. De éppen ezért van nekem több felfedezésem, mint másoknak. Én arra vagyok kijelölve, hogy megérezzem, meglássam, átéljem nemzetem történeteit. Az én idegeim, érzéseim, látományaim engem meg nem csalnak. Én biztosan ítélek. Most Árpád sirját kutatom. Talán már legközelebb fényes sikerről értesíthetem. Most már jó ideje, felhagyva a gazdálkodással, teljesen a históriai tudománynak szentelem életemet. Ki fogok rándulni a vidékre is. Elmegyek Zarmizegethuza romjaihoz, hogy ott is elmerengjek. Meglátogatom az összes dák várak és római kasztrumok helyeit, aztán lemegyek az Al-Dunáig, hogy Traján hadjáratára is világosságot derítsek... . . . Egészen bealkonyult. — Köszönöm szívességeit, Isten önnel uram. Bajezsdy Gábor marasztott; nem maradtam, hanem a hallottak fölött mélyen elmerengve, a közeli faluba szállásom felé irányoztam utamat. Egy kis pajtásomnak. A szomszéd kis fia bejött a szobámba; Szép, bátor gyermek, oldalán fakard, Elém be áll s rám néz dacos szemével: „Bátya, igaz, hogy bántják a magyart? Most ezt beszélik minden este nálunk, Rám szólnak: Menj s aludj! — s hiában ám! S volt egy kép a falon: arany ruhás úr S ma reggel tűzre dobta az apám. Miért? Nem mertem kérdezni. Rám tette Kezét búsan s így szólt: Nesze, fakard. Az iskoláig majdnem sírtam... Bátya, Mért bús apám? Ki bántja a magyart?" Szép szőke kis-öcsém, jaj én is szótlan Simítom tiszta gyermekhomlokod, Amelyre im egy százados nagy holló Bús árnya — most először — rácsapott. Egy százados felhő, mit homlokára Ez emberöltőnk örökül kapott, Apánk pirulva hagyta ránk örökbe, Pirúlj te is, ki ép' most megkapod. Egy százados zord felhő, bús, nagy kérdés, Mellyel minden magyar homlok teli, Mely átokként száll meddő életedre, S mely hullóvéredet megszenteli. . .. Tán látlak egykor tépett zászlónk alján, Szép homlokodra ráborúl a vér, Hogy e roppant kérdésedet lemossa S felel apádnak hallgatásaér'. Ne kérdj öcsém, csak hallgatunk, ha kérdesz, Menj, játssz tovább, nézd, vár reád a — kard, Majd egyszer, egyszer ő majd rátalál még S megmondja, hogy ki bántja a magyart! Bodor Aladár. A mi karácsonyfánk. A mi karácsonyfánk Nem az erdők fája, Nem is emberi kéz Rak aranyat rája, Nem is pénzen vették, Nem is úgy találták, Valahol az égben Angyalok csinálták. Gyertya se ég rajta, Aranyfüst se futja, Mégis hogy a legszebb, A jó Isten tudja. Mások itt a földön Karácsonyra kapják, Nekünk az egekből Mindennap megadják. Van is reá gondunk, Hogy el ne száradjon, Imádkozunk érte, Hogy csak megmaradjon, Hogy a hervadó ősz Be ne térjen hozzánk, Mert nem fenyő-ágból, Hanem boldogságból Van a karácsonyfánk. Molnár Kálmán. A löportoronynál. Irta: Kőrös Endre. Valahol a hegytetőn lövés dördült el. A hideg téli éj tiszta levegője messze-messze elvitte a hangot. S az emberek, akik a hegy oldalán laktak, a rutén parasztok, akik a meleg kemence köré összebújva kukoricát fosztottak, csodálkozva összenéztek: „Egy lövés." „A lőportorony felől jött." „Valami baj lehet ott fenn." „De hisz ott vannak a katonák!" És nyugodtan tovább fosztották a kukoricát s hallgatták az öreg András bácsi meséjét Mirkó királ yfiról, aki megmentette Anicáját a Gonosz ölelésétől . . . Valami baj lehet ott fenn . . . Hát van is. A lövés arról halasztott, hol a legszélső őrszem van felállítva. A szakaszvezető harsány parancsszóval szólítja fegyverbe az egész őrséget. A kétórás pihenőre ledőlt legények félálomban, esetlen kapkodással ugrálnak fel a deszkaágyról, lekapják a fogasról fegyverüket, fejükbe nyomják csákójukat, álluk alá húzzák a csákószíjjat és egy perc alatt sorakoznak. — Két ember velem jön megnézni, mi van Molnárnál, a többi itt marad készenlétben. Helyettesem Réti káplár. Higgadtan intézkedik, de az arca sáppadtsága elárulja, hogy nagy izgalomban van. Hogy is ne lenne? Az egész garnizonban nincs nehezebb és nagyobb felelősséggel járó őrség, mint ez a lőportorony. Három órát gyalogol az ember, mig kiér ide a hegytetőre, hol rideg távolban minden élőtől őrzik az egész hadtest számára