Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-12-23 / 51. szám

Melléklet a „Pápai Hírlap" 1905. évi 51. számához. KARÁCSONY A nagy fasorban. Azon a hosszú fasoron végig, Ahol előbb még pezsgett a nyár, Alig jár ember és aki jár is, Lehajló fejjel, hallgatva jár! Álomra készen, vetkezve állnak A hosszú nagy fák s merengenek: Mit is kereshet most itt ez ember? Egymásra néznek: ki érti meg? Talán a nyáron ép e fasorban Űzött színes, szép ábrándokat, S jön értök, hátha itt megtalálja A sok lehulló levél alatt. A sok lehulló levél alatt, hol Napfény, dal, álom úgy összejő S kékellő ködből szövődik rájuk Csillaghimzetlen bús szemfedő. Csak járja, járja hallgatva útját, Zizegve rezzen rá sok levél, Míg frissen ásott sírokba oldalt Tetszhalott rózsát temet a tél. Pihenj te is meg, vívódó ember Ne járd kutatva a holt avart, A természetnek letört világát Nyugvó csendjében már ne zavard. Az álmodó fák, tetszhalott rózsák Szive nyugodt már s alázatos; Letűnt tavasznak megsápadt zöldjén A tél kegyetlen végig tapos. Minden kis rózsa azzal pihen le, Hogy majd tavaszra új létre kél, Az ember is csak jár-jár az útján S lehajló fejjel — remél, remél... A téli csendben oly más most minden, Amit az ember útközbe lát, — Magam is mindig hallgatva járok Azon a hosszú fasoron át... Szávay Gyula. ±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±±^±±±±±±±± Kollégiumi történetek. ív. Egy farsangi est. Irta: Borsos István. Akármilyen zárt kis világ volt a kollégium a bentlakó diáksereggel, mégis csak behatolt oda is a külvilág zaja. A nagy sötét kapú, a magas kőfalak nem tudták kizárni a hushagyó-kedd vidám hangulatát. Végig lopódzott a szük folyosókon be a klasszisokba, hol publicus praeceptorok tanították a kisebb tanulókat, akiket akkor nem neveztek és nem tartottak diáknak. Ezt a kitűnő cimet csak a felsőbb tanfolyam, az akadémia hallgatói kapták meg, akik már subscribáltak, vagyis aláírásukkal kötelezték magukat a törvények megtartására. De ezek sem voltak ám egyformák! Akik papok akartak lenni, hosszú tógát öltöttek s benn laktak a kollégiumban. Akik pedig világi pályára készültek, nem voltak kénytelenek fölvenni a tógát s künn lakhattak a városban. Ezek persze többnyire jobb módú nemesi családok nagyreményű csemetéi valának. Ezek hozták magukkal a farsangi jókedv bacillusait. Az egyik dicsekedve regélt arról, hogy a megyei főfizikus urnái milyen estvéli mulatozás lészen; mire a másik büszkén jegyezte meg, hogy nemzetes Klára uraméknál azonban sokkal több virágzó hajadon lészen. Ilyen beszédek hallatára sok tóga alatt megmozdult a fiatal sziv és sóvárgó vágyak ütötték fel piros virágaikat a szent tudományok s a komoly klasszikusok szürke kérge alól. Csillogó délibábként jelent meg előttük a falusi élet százféle élvezete, amelyek közt legnagyobb az, ami nincs; t. i. a kollégium vasfegyelme a nagy bezárt kapuval együtt. Miközben a tudóá profeszszorok komoly képpel magyaráztak, a diák szeme előtt táncoló párok lejtettek, s fülébe a muzsikaszó hangzott; a klasszista pedig legalább is frissen sült fánkról álmodozott. Vágyak, homályos, de sóvárgó vágyak röpködtek a tiszteletes falak közt s mikor a diák és klasszista felriadt álmodozásából, akaratlanul is érezte, hogy az ilyen profán gondolatok nem illenek e szent helyre. A borotvált képű s hosszú fekete talárba öltözött tiszteletes professzorok ajkairól ömlött az ékes beszéd, a szent tudományok lelket hizlaló malasztja, de a fiatal diákkebel most egészen másnemű táplálék után áhítozott. Vették ezt észre tiszteletes és tudós professzor uraimék is, de sokkal okosabbak voltak, sem hogy elárulták volna tapasztalatukat. Rászolgáltak ők mindenképen a tiszteletes és tudós cimre. Kocsi Sebestyén István uram, a zsidó nyelv nagytudományú professzora, e délelőttön több izben komolyan ingatta a fejét. Még legjobb tanítványai is el-eltévesztették a rejtelmesen hangzó köhögős héber igéket. Vékony, száraz alak volt ő kegyelme, rendes és tiszta, mintha iskátulából vették volna ki. Két szájaszeglete mélyen lehajlott, úgy, hogy szája hasonlított valami nagy titkot őrző lakathoz. S ez a túlságosan lehúzott ajkszeglet rettentő kesernyés kifejezésüvé tette arculatát. A diákok azt tartották, hogy a sok zsidó szótól keseredett így meg. Különben igen jó ember volt, csakhogy a tréfát nem szerette és nem értette. A sors azután úgy tréfálta meg, hogy az ő egyetlen fiát, Gábort tette a két magyar haza legkitűnőbb tréfa- és adoma-csinálójává. No hát ez a rettentően szűkszavú ember, mikor délben a kollégium kapujánál összetalálkozott Márton István rektor-professzor urammal, szokatlanul beszédessé lett. Néhány bevezető köhécselés után szokatlan bőbeszédüséggel adta elő aggodalmait: Kolléga uram! Ordító oroszlán jár a kollégium kapuja előtt, keresi, akit elnyeljen. A diákok igen nyugtalanok. Talán valami farsangi excesszuson jár az eszük? Jó lesz vigyázni! Márton István uram mindenben helybenhagyá tiszteletes kollégájának helyes observációit. Megnyugtatá, hogy gondja lészen a jó rendre s egyúttal fölkérte őt, hogy mivel különben is igen sziiken alvó ember, hát úgy reggel négy-öt óra tájban tekintsen el ő is a kollégium felé, hogy ékesen és jó rendben folynak-e mindenek. S azzal minden jók kívánása mellett elváltak. Márton István rektor-professzor uram este több izben is eltekintett a kollégiumba. Ott volt kora este is. Ott volt hat órakor a vacsoránál. S mikor este nyolc órakor bucsut vett a széniortól, ismételten szivére kötötte a kapukulcsot és azt, hogy tudta nélkül senki se be, se ki ne jöhessen. A szénior teljes jó lélekkel igért meg mindeneket. Annyival is inkább, mert már őnála is volt egynéhány pint jó somlai bor, amellyel saját magát és az esküdt diákokat megvigasztalhatta. Aztán meg gondolta, sőt csaknem biztosan tudta, hogy a többinek is volt ennyi esze. Azok sem feledkeztek meg arról, hogy most van a farsang utolsó estéje. Rektor-professzor uram után bezárták a nagy kaput. A szénior szobájában csakhamar összesereglett az esküdt diákok csapata s elébük került a gyertyánál is nagyobb világosságot terjesztő somlai fiaskó. Első, második, meg a harmadik is. A többi szobában sem volt sötétség. Ha nem került somlai, de volt legalább jóféle pápai karcos. Egész családiasan és otthoniasan ment volna ez a megnemengedett, de különben ártatlan mulatság, ha úgy tíz óra felé meg nem zörgette volna a nagy kaput a goromba világi hatalom. A vigilek jelentették a széniornak, hogy megyei hajdú kopogtat a kapun s vele akar beszélni. A szénior s vele a diák-köztársaság fejei lesiettek a kapuhoz. A bebocsátott pandúr haptákba vágta magát s elmondta mondókáját: Tisztelteti a tekintetes főbíró úr a szénior urat, egy veszett diák van a megyeházánál. Ha jónak látja, tessen hazahozatni s becsukatni a kollégium börtönébe, mert különben ő csukja be a tolvajok és cigányok közé, akikkel telve van a megyeháza. Éppenséggel, hogy ezért is üzent ide. Veszett diák? — mondá hüledezve a szénior. Aztán ki légyen az s mitől veszett meg? Hogy ki légyen, azt egész bizonyossággal nem tndom. De úgy szinlem, hogy a Cheríán Palkó ifiúr. De hogy egészen megveszett a somlai bortól a Fehér-lóban, az egészen bizonyos, mert magam is ott voltam. Sőt a harapásának a nyomát is itt viselem a kezemen. S azzal mutatta a véres kezét. Akkor harapott meg, mikor először dobtuk ki. A diákok lelke megkönnyebbedett. Mert hát. a somlai bortól is meg lehet ugyan veszni, de igen gyorsan bekövetkezik a gyógyulás. A pandúr aztán készségesen elbeszélte a részleteket: Ott iddogáltunk bizony a Fehér-lóban mi pandúrok öten a káplár urammal együtt. Másik aszta.nál mulatott ez a Chertán Palkó vagy miféle ifiur. Ivott, mint a gödény és közben dalolt. De többet ivott, mint dalolt. Egyszer csak elbődül, mint a város bikája, oda vágja közénk az itcés üveget s rohan ránk egy székkel ordítozva, hogy ő pandúr vért iszik ma. Ne te ne, mondok, s idejében elkapom a széket. Hát ki bántott, tintanyaló? Hát megbolondultál, te ludtollfaragó ? A többiek is odaugrottak s megfogtuk, mint Krisztus a vargát. De hiába volt minden szép szó. Ordított, rúgott és harapott szüntelenül. Mit volt mit tennünk? Kidobtuk a szálából, mint a békát. S azzal tovább iddogáltunk. Hát alighogy lenyeltünk egy pohár bort, nem ott volt újra ? Nagy dorongot kerített s azzal rohant ránk. Adtunk neki egypár hátbavágást és jó, kemény fabarackot s megint kidobtuk. Hát nem visszajött megint? Még pedig nyitott bicskával, éktelen káromlások között. Ekkor aztán megkötöztük kezét-lábát s bevittük a megyeház folyosójára. Ott ordít, bömböl és káromkodik most oly szörnyűséges hangon, hogy még a cigányok is rémüldözve imádkoznak a dutyiban. Azt gondolják, hogy valami pokolbeli sátánt fogtunk be. Meg van az veszve, kérem alássan, de egészen. Vállon kell azt behozni, mert a maga lábán nem megy. S akkor is nagyon vigyázni kell, mert harap. A szénior rendelkezett, hogy két jurátus vezetése alatt nyolc markos diák menjen érte. Köztük volt volt domine Rigó is, aki egyszer legfőbb minden volt a kollégiumban. Akkor történt ez, mikor a rektor úgy lepte meg a kollégiumot, hogy a szénior s az összes jurátusok távol voltak. Katalin estéjét ünnepelték. Ama nevezetes este óta igen megnövekedett domine Rigóban az önérzet. Tehát az expedíció megérkezett a megyeházához s már kívülről hallották a veszett ordítást és átkozódást. Valóban elsőminőségü tüdővel rendelkezett Chertán Palkó. Mert hát mikor bévül kerültek s szemügyre vették a jól összekötözött alakzatot, látták, hogy ő az. Palkó pedig magánkívül, se hallva, se látva, csak bömbölt s még mindig azt a határozott óhajtását nyilvánította, hogy pandúr vért akar inni. Az egyik diák melléje térdelt s a fülébe ordította: Palkó komám, legkedvesebbik cimborám, de megszomjaztál! Palkó az ismerős hangra neszezni kezdett s már gyérebben üvöltözött. A diák aztán csitítani kezdte :• Bort iszunk édes-kedves pajtás, bort, de jót és sokat. Úgy-e te is iszol? Palkó erre már egészen megcsendesedett s szinte galambszelíden nyögdécselte: Ho-o-ol van az a-a bor? A bor szót még ilyen állapotában is egyszerre kitudta mondani. Egész bátran kioldozták sűrű kötelékeiből, ami láthatóan jól esett neki, s aztán karon ragadva a kollégium felé kisérték, mint valami kényes dámát. Ő pedig minden nyolc-tiz lépésnél újra csak azt nyögdécselte sóvárogva: Hol az a bor? Az egyik diák azonban domine Rigóval elszakadt a diszes menetből. Azt gondolták, hogy ha már ily későn ki kellett jönni, nem árt még néhány pint jó somlai hangulatot becsempészni a szent falak közé. Hisz olyan olcsón adták! Két garasért itcéjét. Befordultak hát a közeleső Zöldfába. S épen jó helyre vetődtek. A Zöld-fa extra szobájában már vagy féltucat künnlakó úrfi diák mulatozott. S ezek amint észrevették a két újabb cimborát, dehogy engedték volna őket csak úgy szárazon távozni. Az egyik is töltött, a másik is töltött, a harmadik meg már becsületsértésnek tekintette volna, ha ki nem isznak egy pohár bort a kedvéért. No, de az ő kedvéért! Mikor a hatodik pohárnál tartottak, még pedig valamennyit csak úgy futtában elnyelve, hát domine Rigó ugyan még mindig indulatoskodott, még föl-föl-