Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.
1905-02-18 / 7. szám
fel, mégis lesz 15—20.000 korona ebből folyó költség a viz-elvezetés miatt, mely eddig a bűzös, egészségtelen nyilt Cinca útján történt s ilyen állapotban fenntartani — az újonnan nyitandó utcában nem lehet és nem szabad. Miután igy a pénzügyi s egyéb oldalait érintettük a dolognak, még csak azt akarjuk megemlíteni, hogy a Lázár-köz keleti oldalán levő háztulajdonosoknak alapt a 1 a n az aggódásuk amiatt, hogy ők el lesznek építve. A közle azon helyein ugyanis. vahová ablakok nyilnak, ugyanilyen szélességben, mint most amilyen, mint v i1 ági tó udvar, meghagyandó a közle. Tehát nem kapnak kevesebb levegőt és kevesebb világosságot, hanem ellenkezőleg, bűztelen levegőt nyernek és minden zajtól és a patkányoktól megszabadulnak. Tehát egyenesen az ő érdekük is meg- j követeli ezen utca nyitást, mert a jelzett okoknál fogva telkeik értékben növekeez1 nek. Ha ezek után meggondoljuk, hogy mennyi és milyen óriási áldozatokat hozott városunk még olyan létesítményekért is,j melyből egyenesen csak kára van (vici-1 nálisok), akkor reméljük, hogy azok, akik- j nek szava dönt ezen ügyben, nem lesznek . szűkkeblüek és rövidlátók, hanem ezen igazán fontos és vitális kérdésben arra az álláspontra helyezkednek, mely méltó egy haladni akaró város képviselőtestületéhez. Elvárjuk ezen ügyben ezt különösen, s reméljük, hogy kitart a képviselőtestület minden egyes tagja e hármas jelige mellett: „hass, alkoss, gyarapíts !" Miért nem szűnik a kanyaró? Mikor napvilágot lát az a bizonyos lírai bir, mely a sima jégtükör örömeiről s a korcsolyázó hölgyek elragadó szépségéről szól, akkor már rendszerint csónakversenyt lehetne rendezni a volt korcsolyapálya kajánul hullámzó vizén. Ugylátszik, hogy a természet, amely szintén szuverén, követi a modern uralkodók kedvteléseit s így az újságokat, amelyekkel a szuverének tudvalevőleg nem rokonszenveznek, ahol csak lehet, dementálja. Tiszta szivből kívánjuk, hogy mire ezek a sorok, melyek a kanyaró kérdésével foglalkoznak, a közönség elé kerülnek, addigra a természet velünk szemben is érvényesítse dementáló szavát s a kanyaró letűnjön az aktualitások sorából. Hat hónap óta várjuk ezt, mindeddig, sajnos, hiába. Az a kérdés, tettünk-e valami egyebet is a várakozáson kívül. Kétségtelenül tettünk, hiszen a szülők már-már lázadoznak amiatt, hogy mi lesz a gyermekek ez idei tanuló esztendejével, mikor az elmúlt félév alatt alig jártak négy-öt hétig iskolába a tanulók. Az iskolák bezárását ezúttal nagyon radikálisan végeztük, sokkal radikálisabban, mint ezelőtt bármikor, s ime, a kanyaró fittyet hány a bezárt iskoláknak, terjed, uralkodik, ahogy neki tetszis. A szülők között pedig lassankint két tábor támadt. Az egyik azt vitatta, hogy felesleges az iskolák bezárása, mikor a kanyaró úgy is terjed, a másik, amelynek gyermekei a kanyaró miatt súlyos betegségeken estek keresztül, még az iskolák négy-öt heti nyitvatartását is elitélte. Ha helyesen gondolkodunk, ügy mégis az utóbbiaknak kell igazat adnunk, mert akinek gyermeke a kanyaró után hónapokig betegeskedik, csenevész, nyomorult lesz, vagy épen meghal, annak már hiába zárják be újból az iskolákat. S ha száz beteg közül csak kettő hal meg, úgy az máris igen sok, ha figyelembe vesszük, hogy talán ezt a kettőt is meg lehetett volna menteni valami útonmódon. Hiszen a háborúban kilőtt száz golyó közül is legfeljebb egy vagy kettő öl, azért a háború elkerülésére mégis csak megtörténik minden, — ha a diplomáciának hinni szabad. A kanyaró elkerülésére pedig, valljuk meg őszintén, nem történt meg minden. Sőt nem történt meg semmi — a nagyközönség részéről. Mert amíg abban a hitben élünk, hogy az iskolák bezárásával, általában tisztán, egészségrendőri intézkedésekkel már eleget tettünk, addig sohasem leszünk abban a helyzetben, hogy a teljes erejével fellépő járványt hamarosan megfékezhessük. Mert ha az iskolák zárva vannak, s a gyermekek a szülők beleegyezésével másutt csoportosulnak, akkor nem a kanyaró ellen védekeztünk, hanem igazat adtunk annak a legmodernebb pedagógusnak, aki az iskolák csődjét hirdeti s a gyermekek szabad csoportokban való oktatását, művelését ki vánja, minthogy az iskola a versengést és irigykedést plántálja bele a gyermeki lelkekbe, ellenben a sok „hiábavalóság" tanításával az életről s az élet követeléseiről jóformán hamis képet nyújt. A fertőző bajoknak s így a kanyarónak is az elkerülésére jelenleg egyetlen mód van s ez az elkülönítés. Nemcsak a betegek elkülönítése, habó'rü faluvégi boltos, akiből úr lett, a falu ura. Áspis mosolyogva ment a Fő-utcán. Jó kedve volt és apró, zöldes fényű szeme egyre ugrált csontos üregében. Valósággal táncolt az a két sóvár, éhes szem. Kiugrottak a házak födelére, levetette magát az udvarokra, fölkapaszkodott a kutágasokra, kikarikázott a kertekbe. Áspis beleszeretett volna kacagni a napfényes levegőbe. Minden, minden az övé itt. Az egész falu és az egész határ. Aki csak itt lakik, az mind az ő zsellére, szolgája. Áspis, a gaz kis örmény, kinyújtotta kezét a levegőbe. Mintha meg akarná simogatni. Ez is az övé, a levegő is. Ha neki úgy tetszenék, még azt se szíhatná itt senki. De Ő jó ember, nagyon jó. Mindenkinek ad a levegőből, még a halnak is, amely Nyárád vizéből néha kiveti magát a partra. Ő nem tehet róla, ha a hal megdöglik a levegőn. És miért is hasonlít az ember néha annyira a halhoz ? Áspis gondolkozott, de ez nem volt neki kellemetlen. Szeretett gondolkozni. Ebben különbözött a többi embertől, aki Nyárádfalván élt. Ez így helyes, ez így jó. Az Áspis feje káptalan, elbirja ő az egész falu gondját. Egyszerre elkomolyodott. Ott a fő-utca közepén gőgösen terpeszkedett egy tornácos ház. Öreg, megvedlett épület. A tornác kőkockáit kiette az idő, az oszlopok megrepedeztek. A ház tetejét belepte a moha, a falakat végigverte az eső és sötét vonalakat húzott rajta, miűt egy öreg, megviselt arcon a könny. És Áspis mégis úgy érezte, hogy ez az épület gőgösen néz rá. Miért ? Áspis szitkozódni szeretett volna. Ez volt az egyetlen ház, amely nem volt az övé. Az egyetlen valamennyi közül. II. Az öreg Gácsi Tamás ott gubbasztott a tornácon és melengette magát a napfényben. Nagyon vén ember volt már. A hatvant meghaladta, a szakála hófehér, a bőre kiaszott, a csontja zörgött. Olyan ember, akiről azt mondják, hálni jár belé a lélek. Áspis belépett hozzá : — Adjon Isten, tejns úr! Tejus úr. Ez volt a Gácsi. Más fajtája az úrnak, a világért sem tekintetes úr, de azért úr. Az öreg Gácsi fogadta : — Hozott Isten ! Tegezte az örményt. Az ilyen öreg ember mindenkit tegez. Még a vicispánt is. Azt mondja neki : — Szervusz uram öcsém ! Ez kijár neki. Már tudniillik nem a vicispánnak, hanem az ilyen fajta öreg embernek, a bizalmaskodás. Áspis felült a tornáckönyöklőre. nem az egészségeseké is. A kanyaró már lappangó formájában is fertőz, mikor a gyermek még csak náthás s a játékokban még részt vesz, látnivaló tehát, ha csak azokat a gyermekeket különítjük el, akiken már teljes erejével kitört a betegség, úgy jóformán semmit sem tettünk a baj leküzdésére. Az ideális védekezés az lett volna, ha a kanyaró kitörésekor mindjárt az egyes családok gyermekeit a többi családok gyermekeitől a legszigorúbban elkülönítettük volna. Ilyen módon a kanyarónak két-három hét alatt meg kellett volna szűnnie. Ezt azonban természetesen teljesen kivihetetlennek tartjuk, aminthogy nálunk nagyon, de nagyon hosszú ideig kivihetetlennek tartjuk az utcákon, tereken, szobákban és termekben való köpdösés megszüntetését is, ami pedig egy sokkal veszedelmesebb bajnak, a tüdővésznek, legfőbb terjesztője. Ezekben a dolgokban az a mi legnagyobb bajunk, hogy még mindig kevés az érzékünk nemcsak a közegészségügy, de még a magán-egészség követelései iránt is. A sinlődő betegek látogatása és vigasztalása például nagyon szép erény, — bár a beteg szempontjából csak a jó ápolás a fontos, nem pedig a sokat beszélgető s a beteget fárasztó vagy izgató vendégsereg, — de már a fertőző betegek látogatása s így a fertőző csirák elhurcolása már csak még sem lehet emberi erény és társadalmi kötelesség! Amíg tehát azt hisszük, hogy az iskolák bezárásával mindent megtettünk, addig sohasem lehetünk uraivá a fertőző betegségeknek. Majd ha a nagyközönség közegészségügyi nevelése jobb lesz, akkor szólhatunk csak igazán a fertőző bajok ellen való védekezésről. (w.) A VÁROSHÁZÁRÓL. Részleges tisztújítás. — 1905. II. 14. — Pápa város képviselőtestülete f. hó 14-én közgyűlést tartott, melynek egyedüli tárgya a megüresedett hivatalnoki állások — köztük a városi mérnök fontos állásának betöltése volt. A tisztújító közgyűlésre a képviselőtestületi tagok csaknem teljes számban gyűltek össze s ilyenkor, mikor mind együtt vannak a város atyái derül ki, hogy a mi úgynevezett „nagytermünk" tulajdonképen szűk az összes v. képviselők befogadására s rendeltetésének csak azért felelhet meg, mert rendes gyűlésre feleannyian se szoktak feljönni, mint — választásra. A közgyűlést pont 10 órakor nyitotta meg Koller Sándor alispán, miután előzőleg a kijelölő — Hogy mint van tejns úr ? — kezdte a diskurzust. Az öreg nem felelt és mégis felelt. Elkezdett köhögni és úgy hápogott-krákogott, hogy majd kiszorította a lelkét. Jó fertályóra múlva nehezen kinyögte : — Látod! A gaz kis örmény élvezett. Tetszett neki az öreg kinlódása és örömében szinte dobolni kezdett lábaival a tornác falán. De legyűrte magában az örömét és aggódást színlelő hangon mondta: — Vigyázzon az egészségére, tejns úr ! Az öreg boszusan ütötte fel a fejét: — Vigyázzak ? Elhegedülte ezt már szent Dávid. Hirből sem ismerem én már az egészséget. Áspis megingatta a fejét. — De hát mi lesz ? — Meghalok ! jelentette ki keményen az öreg és nézte a csizmaszárát, amelyen már megfakult a varrás. Úgy járok, mint ez a csizma. Széthullok egyszer. Áspis azt gondolta: no, most már helyén vagyunk ! Köszörült egyet a torkán és újra kezdte : — Látja tejns úr, magának már úgy sem telik sok öröme ebben a házban. Mi ? Nem igaz ? Látja! Hát mondom magának, miért ragaszkodik