Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-10-07 / 40. szám

tartozási viszonyban, a vizsgálat azon évig visszamenőleg kiterjesztendő, amelyből a meglevő tartozás eredt. Azt hiszem, hogy a vármegye közönségére megnyugtatólag hat a bizottság ezen megállapodása, mert láthatja belőle, hogy a bizottság el van tökélve a bajt egész a gyökeréig felkutatni, s ha eljárása jórészt az 1897-ik évi vizsgálat eredményeiből fog is kiindulni, nem idegenkedik attól, hogy ott, ahol az szükségesnek mutatkozik, 1897-nél régibb időre is visszanyúljon. Akikért nem lengett fekete zászló, Október 6-án Pápán alig láttunk fekete zászlót. A városház épülete kopár oromzattal közömbösen bámult bele a járókelők tömegébe és a többi középület — egynek kivételével — szintén nem tűzte ki a nemzeti gyász szomorú jelvényét. Pedig ha valaha volt okunk a Dicsőkre emlékezni, akkor idén van. Higyjük, hogy a szivekben azért meg volt az emlékezés szent érzete s e hitben szóljunk rövid néhány szót a tizenhárom aradi vértanú élete pályájáról. (Kiss Ernő) a leggavallérabb katona, Elemér, Ittebe, Aradác és Ernesztháza ura. A vétke az volt, hogy hű maradt a magyar alkotmányra tett esküjéhez azután is, amikor már a bécsi kamarilla dolgozott. A harcban a vakmerőségig bátor katona volt, de mint vezért kerülte a szerencse. Teljes életében félt a tizenhármas számtól s csodálatosképpen a végzet úgy rendelte, hogy tizenharmad. magával kellett vértanú-halált szenvednie. Ö volt a 13 között az első. Kegyelemből főbelőtték negyvenkilenc éves korában. (Lázár Vilmos) a világosi fegyverletétel után még bizott az igaz ügy diadalában. Azt mondta: — Nincs még veszve Magyarország! Vagy négyezerötszáz emberével Erdélybe akart nyomulni, azt hitte, hogy a harcot még tovább lehet folytatni. De csapata egyre fogyott s mikor hirét vette, hogy Bem is elhagyta az országot, letette a fegyvert az osztrákoknak, amiért kegyelemből őtet is csak főbelövette Haynau. 1815-ben született Nagybecskereken. (Dessewffy Arisztid) nem messze a török határtól vette hirét a világosi katasztrófának. Menekülhetett volna, de nem tette, hanem megadta magát régi bajtársának, Liechtenstein altábornagynak, aki megígérte neki, hogy a számkivetésnél is enyhébb büntetést fog részére eszközölni. Ám azért ő volt a harmadik, akit fejbelőttek. Liechtenstein ezért heves szemrehánőást tett Haynaunak, aki így vágott vissza: •— Hiszen én megtartottam a szavamat, a büntetést golyóra enyhítettem . .. (Schweidel József) Mészáros Lázár hadügyminiszternek volt egyik legbuzgóbb osztályfőnöke. Részt vett a napoleoni hadjáratokban is, s így volt alkalma Parist is látni. Sok évi távollét után ismét hazájába került, hol őrnagyként állott a magyar ügy szolgálatában. De már 1848 októberben tábornokká lett s mint ilyen nagy tevékenységet fejtett ki az újonnan alkotott magyar hadsereg szervezésében. Á haditörvényszék kötél-halálra Ítélte, de régi bajtársa Haynau lojalitásból csak főbelövette őt is -— negyediknek. (Nagy Sándor József) mindig azt mondotta, nem bízik Görgeiben. A debreczeni csata után már nyiltan ki is jelentette, hogy árulója lesz a magyar ügynek. Ánnál nagyobb tisztelője volt Kossuthnak, kit nem egyszer figyelmeztetett is Görgei ténykedésére. Vitéz katona, lelkes hazafi volt. Negyvenötéves korában oltotta ki életét Haynau pribékje — bitófán. (Aulich Lajos) döntötte el az isaszegi csatát. Vitéz katona, határozott jellemű férfiú volt. Buda bevétele után ő vette kezébe a hadügyek vezetését. Mikor a magyar kormány leköszönt, ő Görgeihez csatlakozott, hogy utóbb osztozzék társai sorsában. Pozsonyban született 1792-ben, ő is résztvett a francia háborúban, amiért aztán Haynau akasztófával jutalmazta. (Török Ignátz) Görgeinek és Klapkának is tanárja volt a hadmérnöki tudományokban. Gödöllőn született 1795ben. Komáromot ő mentette meg a magyarok számára. Amiért is a magyar kormány tábornokká nevezte ki. Mikor a szabadság ügye hanyatlani kezdett, őt rendelték Szegedre, hogy az erődítési munkálatokat keresztülvigye. Teljes lélekkel látott hozzá a nagy feladat megoldásához. — Ezeket a sáncokat jól meg kell csinálni, — mondta komoly hangon, mert itt ha megbukunk, Isten bizony, felakasztanak . . . És a kopasz tábornok sejtelme szomorú valóra vált . . . (Knézich Károly) a második rác volt a magyar hadseregben. VelikiGyergyovecen született 1808-ban határőrvidéki katona családból. Damjanich vörössipásait ő is sok diadalmas csatára vezette. Mint vadrác került Egerbe, ahol megismerkedett a derék Kapitány családdal, amelynek egyik szép sarját nőül is vette. A derék magyar nő magyarrá tette a férjét is, hogy honvédéit akkor sem hagyta el. mikor már reményvesztetten állt Sarkadnál. — Akasztófát neki is! — mondotta Haynau s a fiatal tábornok bitófán végezte életét, szép fiatal özvegyet, — s két kis árva leányt hagyva maga után. (Pöltenberg Ernő lovag) német volt; Bécsben született 1813-ban. A bécsi forradalmat elfojtották, ő hát a magyar ügy szolgálatába lépett. Győrnél aratta legszebb babérait, hol 12.000 emberrel tartotta magát Haynau 75.000 embere éllen. Mikor végig nézett társain a bitófa alatt, egykedvűen jegyezte meg: — Mondhatom, hogy gyönyörű deputáció megy az Úristenhez a magyarok ügyében reprezentálni . . . (Damjanich János) akkor érezte a legnagyobb fájdalmat szivében, mikor meg kellett válnia derék vörössipkásaitól. A balsors ugy akarta, hogy szabadságharcunknak e kiváló alakja egy sétakocsizás alkalmával lábát törte. — Félek, nagyon félek, — sóhajtotta bekötözött lábára mutatva — hogy ez a láb sirba viszi a szabadság ügyét is . . . Igaza volt. Ha Damjanich megmaradhat tevékenysége mellett, ki tudja, nem másképp alakultak volna-e a magyar szabadságharc dolgai ? (Gróf Leiningen-Westerburg Károly) feltétlen híve volt Görgeinek. Németországban született . 1819-ben, uralkodó családokkal volt rokonságban. Igaz barátja volt a magyar ügynek a rettenhetetlen katona. Új hazáját becsülettel szolgálta s bár sok borsot tört az osztrák orra alá s Görgei maga kérte, hogy meneküljön, Leiningen maradt s osztozott bajtársai sorsában. Bitófán végezte be életét a fejedelmi sarj. (Lahner György) a központi fegyvergyárnak volt vezérfelügyelője. Besztercebányán született 1816-ban. 1848-ban Kassán állomásozott ezredének 3-ik zászlóalja, melynek ő volt a parancsnoka. Előbb a rakoncátlankodó rácoknak a megfékezésére rendelték a délvidékre. Ő is hű maradt azután is a magyar ügyhöz. Emberi erőt meghaladó igyekezettel szerelte fel az újonc honvéd csapatokat. Kossuth meleg elismeréssel adózott a derék férfiúnak, tábornokká nevezte ki, — Haynau pedig fölakasztatta. (Gróf Vécsey Károly) a világosi katasztrófa után vagy hétezer emberrel bolyongott reménytelenül. Bem apó kérte, hogy Ezeket ugyan nem lett volna szabad uzurpáluunk, de azért Péntekemmel, a pálya-felügyelő fiával, minduntalan helopóztunk valamelyik elsőosztályu kupéba, s gyönyörű képzelt utazásokat rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bajártam a világot ; de úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt. Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely voltaképpen csak egy kis mocsár volt s a békák mindig élénk kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött látogatóba ismerősük : a szőke kis fiú. A békák és a hét éves kis fiúk rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben, hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam kovákoló játszó társaimat, ők is érdeklődtek papirhajóim iránt. Mondom, igen elégedett voltam hét éves koromig; a kis gyerekek boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak. Hét éves koromban megismerkedtem a fájdalommal. Valami batyubálon voltunk, névnapon, vagy nem tudom micsoda mulatságon. Az egész egy kis fészek, a gyerekek is. Vacsora után lehetett; a nagyok táncoltak, az álmosabb apróságokat lefektették az ad hoc ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott. Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva jött, egy szőke leány mögött, aki az apámmal jött karonfogva. Ez a szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem jól, Nellinek hivták. Sokat járt hozzánk ; néha egy nap kétszer is megfordult nálunk, az állomáson. S ahol megfordult, ott az egész ház visszhangzott a nevetéstől. Szeretett danolászni, s az ilyen összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni : ő meg az apám. Az apámnak szép bariton hangja volt; mindenki szivesen hallgatta őket. De én soha se szerettem, hogy együtt énekeltek. Nevetgélve jöttek; engem, aki egy kuckóban pislákoltam, nem vettek észre. Nellinek folyton járt a szája, 8 én épp azon tűnődtem, honnan vesz annyi szót? Egyszerre mintha egy tűhegyü nyil fúródott volna szivembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt : — Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül. — Kezet rá ! — felelt Nelli. S megint nevettek. Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden vérem a szivembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett s valami végtelen bágyadtságot éreztem. Ha még egyszer megházasodik ! . . . S az én szép, fiatal anyára ?! . . . Már akkor tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a szivemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon ?! Ez a gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megigértettem Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha ! Nem fog itthagyni hennünket ! Akkor egy képtől rémültem meg, amelyet valami illusztrált újságban láttam. A gyerekek sirva veszik körül becsukott szemű édes anyjokat, s a kép alatt ez a borzasztó két szó volt olvasható: „Anya meghalt!" E kép láttára is összefacsarodott a szivem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép, fiatal anyám is meghaljon ! Az a két szem, amely oly édesen néz ránk, míg mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így, örökre ! . . . S Ő megvigasztalt. De most nem ilyeu elcsitítható ijedelem fogott el ; végképpen, mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet. rémségekkel van tele. Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édes anyáról, aki éjjel haza jár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz mostoháról, aki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság. Ha még egyszer megházasodik ! . . . S ezt ő mondta, az apám ! Míg a szobában voltak, moccanni sem mertem. Visszafojtottam a lélekzetemet 8 remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot! Csak egy-két percig maradtak ott, aztán tovább sétáltak. Futottam megkeresni őt. Táncolt. Egy kissé megnyugodtam. De ettől a perctől fogva nem voltam többé kis fiú. Mintha kicseréltek volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel összevesztem s a békákat meggóráltara. Egy új, eddig ismeretlen érzés végett vetett régi boldogságomnak. Akkor még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy : a gyűlölet. Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk jött, kifutottam a szobá-