Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-09-23 / 38. szám

Az önálló vámterület és az ipar. — Részlet gr. Zichy Jenőnek a szabadkai iparos-kongreszszuson mondott beszédéből. — A két legfontosabb tényezőt, a mezőgazdasági és ipari érdekeket bizonyos animozitással ellentétbe akarják helyezni. Pedig ezek az érdekek egymásra vannak utalva, kiegészítik egymást és ennek a nemzetnek fejlődése csak akkor lesz lehetséges, ha ez a kiegészítés teljesen meg fog történi s ez a két tényező harmonikus, össz hangzatos működésben Jog ez országban funkcionálni. Ennek a két faktornak együttműködésén alapszik az állam közgazdasági ereje és jövője. Ámde a két faktornak együttműködése alapján is csak akkor lesz jólét ebben az országban, ha a mi gyáraink fogják feldolgozni a mi nyersterményeinket . . . Bizonyos nyersterményeink egy forintnyi árban mennek a külföldre és mint feldolgozott iparcikkek tiz-husz, sőt száz forintos árban kerülnek hozzánk vissza. Az a különbözet, mely a kiviteli és behozatali ár között van, a külföldön marad busás munkabér és jelentékeny vállalkozói nyereség fejében. Nekünk pedig felkopik az állunk. . . Milyen gazdag lehetne ez az ország, ha nyers terményeit maga dolgozná föl. Még a túlprodukciótól sem kellene félnünk. Mert, ha beállana az az eset, hogy idehaza többet termelnénk, mint amennyire szükségünk van, akkor' itt van az export tág mezeje, a Balkán és a távolabbi keleti tartományok, melyeket közelségünknél fogva legelső sorban nekünk kellene meghódítani és ipari szempontból állandóan megszállva tartani. De ma már nem illúzió, ha arról is beszélünk, hogy vannak cikkeink, amelyekkel nyugat felé is tudnánk tért hódítani, mert egyes iparágakban jobbat és szebbet tudunk produkálni, mint külföldi konkurreűseink . . . Azt mondják, hogy a gyáripar fejlődik nálunk is és nagyra vannak vele, hogy huszonöt év alatt kerek számban közel 500 gyárunk keletkezett. Megengedem, hogy ez nagy haszon iparunk fejlődésére, de ha közelebbről nézzük meg ezt a statisztikát, azt találjuk mindenekelőtt, bogy e kimutatásnak fele lényegtelen kis gyár, mely nem sokat nyom a latban ; a többi 250 gyárnak a fele olyan, mely már létező hazai telepekből fejlődött gyárrá s így az a kis szám, amely még megmaradt, nagyon silány eredmény a mesterséges marfejlesztés terén. És pedig több oknál fogva. Először, inert az ilyen gyártenyésztés nekünk sok pénzünkbe kerül. Az utolsó 14 év alatt az állam csak készpénzben 14,293.000 koronát adott, erre a célra, Mennyit tehet még a direkt és indirekt kedvezmények ára, arról beszámolni alig lehetséges. Az azonban bizonyos, hogy az a kis lendület, amit hivatalosan ki szoktak mutatni, nekünk sok pénzünkbe kerül. De értékben ez az eredmény is jelentékenyen csökken, ha figyelembe vesszük, hogy Ausztriában ugyanezen idő alatt sokkal több számottevő gyár keletkezett, mint nálunk és hogy ez mit jelent, erre nézve fölhozom a következő adatokat: Behozatalunk értéke az 1895—1899-ig terjedő öt év alatt 883 millió koronáról 938 millió koronára növekedett, különösen rohamos növekedést mutatva az iparcikkek behozatalánál, mert míg 1897-ben 841 millió korona értékű iparcikket hoztunk be Ausztriából, addig 1899-ben már 927 millióra, 1904-ben pedig 990 millió koronára rúgott az Ausztriából behozott cikkek és 1132 millióra az Összbehozatal értéke. Es ez a behozatali többlet évről-évre rendszeresen emelkedik. Husz év alatt közel 500 millióval emelkedett, dacára a sokszor dicsőített magyar iparfejlesztésnek. Ez az ellenünk való fejlődés természetes is. Először, mert — hogy a legfontosabb adatot ragadjam ki — az osztrák ipar tudatosan nyomja a magyar ipart. A kassai kamara például egyik jelentésében azt konstatálja, hogy az osztrák textiliparosok egyes cikkeket nálunk 20, mondd husz percenttel olcsóbban adnak, mint odahaza, mert az a törekvésük, hogy a magyar konkurrenciát rendszeresen tönkre tegyék még áldozatok árán is. És könnyű nekik áldozatot hozni, mikor évtizedek óta oly rengeteg sokat nyertek a mi bőrünkön, annyit hiztak a mi zsirunkon és oly nagyok lettek a mi élhetetlenségünk folytán, hogy milliókat érő gyáraik sokszorosan amortizálva vannak s így minden áldozat, amit a magyar piac megtartására fordítanak, nekik tulajdonképpen csak csekély regie-költség. Másodszor azt is fel kell említenem, hogy az osztrák portéka, ami erre az országra seregestül zúdul, bizonyos fontos közkeletű cikkekben oly hitvány és silány, hogy azzal a magyar iparos konkurrálni nem fog, mert a mi iparosainkat nem viszi rá a lelkiismeret és becsület, hogy oly hitvány és silány, selejtes portékát készítsenek, mint élelmes versenytársaik, a bécsi rongy, a „biliig, aber schlecht" legújabb hires nagymesterei. így tehát a közös vámterületen a magyar gyáripar nem konkurrálhat az osztrákkal; míg ha a vámsorompókat fölállítjuk, egyszerre megváltozik a helyzet, a létező gyárak megtalálják a legtermészetesebb védelmet s a még hiányzó iparágak mintegy varázsütésre fognak a földből kinőni s millió kéznek hálás és állandó munkát biztosítani. De nézzük a kisipar helyzetét, mely — fájdalom — napról-napra válságosabb lesz. Az utóbbi népszámlálás adatai szerint 15.0Ö0-rel kevesebb ma az önálló férfi iparosok száma, mint tiz évvel ezelőtt. Egyes kézműiparágakban negyedére, sőt tizedére apadt le az iparosok létszáma ; de azért a legnagyobb kézműiparcikkekben rengeteg az importunk Ausztriából. Lábbeli évente I (az utolsó évek statisztikáját véve alapul) 20 millió, kész nőiruha 13 millió értékű jön be hazánkba. Az 1904-iki hivatalos kimutatás szerint bejött ebbe az országba kerek számban : Eledelek 12 millió értékben Pamut és pamutárúk. . . 230 „ „ Len, kender és juta ... 42 „ „ Gyapjú és gyapjuárúk . . 721 „ „ Ruházati és pipere-cikkek . 66 „ „ Papirosárúk 23 ,, „ Bőr és bőrárúk 67 „ „ Szűcsárúk 8 „ „ Fa- és csontárúk .... 28 „ Kefekötő-árúk 2 „ „ Agyagárúk 10 „ „ Vas és vasárúk .... 59 „ „ Nemes fémárúk 32 „ „ Mű- és hangszerek ... 50 „ * Gyertya és szappan ... 8 „ „ Ennek a rengeteg összegnek legalább a felét, tehát mintegy 400 millió koronát a kisipar szájából veBzi ki a külföldi konkurrencia s ezt a nagy bajt tetézi a házalás, a megrendelések gyűjtése, a fegyencipar számos olyan visszaélése, amely ellen ismételten hiába kért és könyörgött orvoslásért a magyar kisiparosság. A képviselőházban egy előkelő politikus egyszer azt mondta, hogy a gépek terjedése a termelést jelentékenyen átalakította és ez a kisipartól a természetes talajt elvonja. Mindkét állításban lehet valami igazság, nem tagadom. Csakhogy a konzekvenciát is le kell vonni; mert ha igaz, hogy a gépek terjedése folytán a gyáripari termelés felülkerekedése nyomta és nyomja ma is a kisipart, abból áz következik, hogy jelentékeny állami támogatás mellett is a gépeket bele kell vinni a kézműiparba és a kisiparost fel keli fegyverezni azokkal az eszközökkel, amelyek a nagyipart versenyre képessé teszik, a fokozottabb szakképzettség és a hitel- és termelő-szövetkezetek segítségével. De valamennyi segédeszköznél többet ér az ország gazdasági függetlensége, az Önálló vámterület, mely távol fogja tőlünk tartani a kisiparunkra nézve oly végzetessé vált osztrák versenyt, ismét talpra állítja a hajdan Virágzó magyar kézművességet. úgy, hogy béke, áldás és megelégedés fog bevonulni a végpusztulással fenyegetett kisiparos hajlékokba. * Zichy Jenő gróf nagy hatást keltett beszéde végén a következő javaslatot terjesztette elő: „Mondja ki az ipartestületi gyűlés, hogy megkéri a törvényhozást, hogy az önálló vámterület mielőbbi létesítésével kapcsolatos összes előmunkálatokat rendelje el és adjon alkalmat az érdekelt hazai tényezőknek és ezek között a magyar kézmű iparosságnak, hogy a részletekre nézve véleményét a legilletékesebb fórumok előtt kifejezhesse, hogy kívánságait előterjeszthesse és idevonatkozó összes megokolt javaslatait érvényesítés végett kellő időben bemutathassa." E határozati Javaslatot a kongresszus egyhangúlag elfogadta. szabadul a modorosság tehetségnyügző bilincseitől és mint rút megszokás által reá aggatott sallangokat szenvedélyesen eldobja magától. Mert a modorosság semmi egyéb, mint a tehetetlenség elpalástolására szolgáló formulák sokasága és így a modorosság épp oly sokszerü, mint maga a tehetség, melynek pótlására tolakodóan jelentkezik. Azoknak a szinészeknek, kik csak szerződésüknél fogva művészek, a modor az egyetlen váruk, ez segíti Őket kétes diadalokhoz és biztos kenyérhez. Színpadjainkon a modorosság leginkább a szavalásban jelentkezik. Csaknem félszázadon át grasszált nálunk az a kegyetlen és a németektől importált deklamáló hanghordozás, mely mint a tó hulláma, megátalkodott egyhangúsággal hömpölyögted habjait, mig hátán szerelem, féltés, gyűlölet, boszu és egyéb érzés vagy szenvedély ugyanegy tempóban úszkál szin és élet nélkül. E deklamáló modor (melyet Egressy Gábor kottára szedett beszédnek mondott), még ma is gyakran megcsendül színpadjainkon; az új, egészséges s mi fő, természetes beszélő irány, mely nemzeti színpadunkról sugárzik szét, még nem tudta teljesen kiirtani. De ha a színpadi modorosság művészi élveinket minduntalan bosszantóan csökkenti is, annál mulatságosabbak azok a modorosságok, melyet egyes szinészeknél a magánéletben tapasztalunk. Mert a modoros színész, ki a szinpadon begyakorolt sémák szerint döngeti a színfalakat, az életben sem akar banálisan gondolkodni és érzéseit közönséges ember módjára kifejezni. Annyira hozzászokik az elnagyzoláshoz, hogy az szinte második természetévé válik. Hetényi igazgató például oly virtuozitással tudott sopánkodni, hogy aki Őt hallgatta, kész volt elhinni, hogy ez a derék ember már legalább háromszor halt meg éhen családostul. Egyszer Somogymegyében néhány földbirtokossal borozva, sietett feltárni előttük helyzetét. És ez a helyzet természetesen tele volt a nyomor minden elképzelhetetlen ostorcsapásaival. Az egyik földbirtokos megunta a mód- és végnélküli sopánkodásokat hallgatni és így vágott közbe. — Ugyan, hagyja már el a sirást, direktor uram. A mi megyénkben bizony nem fog éhen meghalni, küldök én holnap egy három mázsás disznót. Abból csak jóllakbatik. — Majd meglátom, mondá Hetényi, nem mindan bizalmatlanság nélkül. Fölösleges mondanunk, hogy a somogyi földbirtokos beváltá igéretét és másnap a legkövérebb ártányok egyike túrta a földet az igazgató lakásának udvarán. Egy hét múlva ismét találkoztak. — No direktor ur, bevált-e a küldemény ? — Megjárja — mondá a sopánkodások nagymestere — de az úr is olyan, mint a többi; három mázsás disznót i igér és kétszázkilencven fontos malacot küld. Egy másik színésznek modorává vált, hogy leghétköznapibb gondol atjait is shaksperei mondásokkal fejezze ki. Azon alul nem adta. Ha pl. vasárnap töltött káposztát nem ehetett, kész volt Learrel felsóhajtani ; — Oh nyomor ! csipésed éles . . . Ha a kellékes valami rekvizitumot nem hozott meg rendesen, othellói szavakkal menydörgött felé : Esküszöm, halhatatlan lelkem üdvére, Jobb lett volna vaknak születned, Mint semhogy engem ingerelj ! Ha a pincér a hitelt meghosszabbította, ellágyulva Antonius szavait rebegte: És Brutus derék, jó férfiú. Egyszer egy nagy társaságban volt, hol vacsora közben a rendesnél valamivel többet ivott, mi természetesen csak emelte shaksperei hangulatát. A társulat nagy kegyelettel beszélt nagybátyjáról, valami hires emberről. Amint e szót „nagybátyám" kiejtik, színészünk közbekiált: ... Az a vérnősző barom . . . A társaság elképedve néz a közbekiáltóra, az maga is roppant zavarba jön és hebegve bocsánatot kér, hogy ő csak Hamletet bátorkodott citálni, ki úgylátszik, nagybátyjáról nem a legjobb véleményt táplálta. Vagy nézzük csak Kassayt, a népszínház e jelességekben bővelkedő komikusát, ki elhitette magával, bogy az ő szerepköre roppant alacsony faj, mely egy önérzetes művész becsvágyát semmikép sem elégítheti ki. Kárpótláskép tehát azon igyekszik, hogy legalább az életben játszhassa a tragikust. Világgyülöletet hirdető arccal, Napoleonszerüen összeszorított ajkkal jár-kél a város utcáin és csak néha áll meg, mint a kétségbeesés néma szobra, egy-egy antikvárus bolt előtt. Otthon Schopenhauert és Leopardit olvassa, Byron nem elég pesszimista neki. — Játszik-e ma, Kassay ur ? — kérdi a minap egyik ismerőse. — Nem, — válaszol művészünk vigasztalan tekintettel —• én ma csak fellépek. De a modorosságnak egy különös neme akkor