Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-09-02 / 35. szám

lenül, vagyis: mindegy akár a jobb-, akár a balzsebemből fizetem ezt az adót, valahol csakis megkell fizetnem; és pedig ha a városnál nem, hát a felekezeti pénztárnál. Első látszatra igaznak tűnik fel s megejt e felfogás. Azonban jól szemügyre vévén e véleményt, igazságbeli fogyatkozása mindinkább előtűnik. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a községi pótadótól az állami tisztviselő fizetése fel van mentve, ennélfogva fel van mentve a községi pótadóval fedezendő hitközségi segélyektől is. Pápán tehát a vasutasok, a dohánygyári tisztviselők s alkalmazottak, az összes állami tanintézetek; a földmives-iskola, a tanítóképző, az állami polgári leányiskola tisztviselői, stb.; továbbá a városi tisztviselők mind, fizetésök után csakis állami adóval vannak terhelve. Ebből mi következik ? Az, hogy azon állami tisztviselők helyett is a többi adózó polgár fizeti le a hitközségi segélyt a rákivetett pótadóban, azaz az ő pótadója igazságtalanul nagyobb, mint kellene lennie akkor, ha minden hitfelekezet maga vetné ki tagjaira az iskolák fenntartására vonatkozó adóját. Ez nem egyenlő zseb! Itt az egyikből többet vesznek ki, mint a másikból! S különösen sokat vesznek vagy a bal-, vagy a jobbzsebből az esetben, ha egy városban az állami intézmények szaporodásával a tisztviselők száma is növekszik. Az ilyen felekezeti segélyben rejlő injúria egyenes viszonyban áll az állami tisztviselők számával. Vagyis minél több az állami tisztviselő és alkalmazott egy városban, annál nagyobb a jogtalan felekezeti pótadó terhe az adózó polgárokra. Amit az Öbszes állami tisztviselőknek s alkalmazottaknak kellene fizetniök felekezetök iskoláira, azt a többi adózó polgárok kötelesek magukra vállalni. Hol itt az igazság? Hol/ itt a két egyenlő zseb? Ily pótadózási felfogás mellett szinte félünk városunkban létesíttetni állami és más, a községi pótadótól mentes intézményeket, mert nem elég, bogy ezen alkotásokkal járó anyagi áldozatot viseli — és csakis ő viseli — a pótadózó közönség, hanem még a felekezeti iskoláztatások ama terhét is pótadó címén vállaira teszik, amely teher tulajdonosai az állami tisztviselők volnának. Ily méltánytalanságot már még se kívánjanak tőlünk! Reméljük is, hogy a hitfelekezeti segélyek legközelebbi tárgyalásánál a két egyenlő zseb metaforikus érvelése elmarad. Egy városi képviselő. Városi közgyűlés. — 1905 augusztus 30. — A felekezeti iskolák városi segélye. 55*7% városi pótadó. Évek hosszú sora óta — talán, mióta a bánhidai vasútra 100.000 frt.-ot megszavaztak — nem volt oly látogatott, oly hosszú ideig tartó s oly felszólalásokban gazdag közgyűlése a városi képviseló'lestületnek, mint e héten, csütörtökön. Az érdeklődést a felekezeti iskolák eddig élvezett segélye elvonásának terve idézte elő a ez szülte azt a nagy vitát is, mely a délelőtt és délután összesen nem kevesebb, mint hat és fél óráig tartó gyűlés több mint felét lefoglalta. Ezenkívül a sertésvásár tengeri kigyója kisértett ismét vagy egy óra hosszat s az interpellációk szintén elegendő' ideig vették igénybe a képviselőtestület türelmét. Ős i szokás szerint aránytalanul kis idő jutott a költségvetés tárgyalására, nem egyszer felemlítettük mi is és előadták közgyűlési tagok is, hogy helytelen a v. költségvetést oly közgyűlésre kitűzni, amikor csak lógósként szerepel s előtte vagy 7 — 8 pontot kell letárgyalni. — A közgyűlésre vonatkozó reflexióinkról két külön cikkben adunk számot, e helyütt az érdekes és fontos a közgyűlés lefolyásának részletes ismertetését közöljük. A délelőtti gyűlés. Mintegy 50—60 képviselő lehetett a közgyűlési teremben, mikor Mészáros polgármester a gyűlést pont 10 órakor megnyitotta. A megjelentek száma a délelőtt folyamán felszaporodott vagy 80-ra, délutánra még többen jöttek. A felveendő jegyzőkönyv hitelesítésére az elnöklő polgármester melyből az abrakot megetesse, én pedig a kocsin ülve maradtam. Amint körül tekintettem, láttam, hogy a düledező istállóból egy, szemeiből az álmosságot dörzsölő, közben-közben nyújtózkodó, elzüllött emberi alak sompolyog elő s egyenesen felém tart. Engem „Adjisten" szóval üdvözölt, azután a lovakat és kocsit körüljárva, folyvást ezen szavakat mormogta : „ejnye, de fene szép csikók ezek." Alig hogy körútját bejárta, egy hozzá egészen hasonló, csakhogy még szennyesebb s vadabb tekintetű férfi bújt ki az istállóból, aki már köszöntés nélkül, szintén alapos szemlét tartott a csikók felett, ugyanazon megjegyzést téve, mint az előbbi. Most már ketten állottak ott kocsim mellett s egymással suttogtak, amikor aztán kilépett az istállóból egy harmadik, akit az előbbiek azonnal figyelmeztettek a csikókra. Ez végig futtatván szemeit rajtuk, oda állt kocsim mellé s villogó szemeit reám vetve, megszólított : — Hát az úr miért nem száll le? — Mert mindjárt tovább megyünk, mihelyt a lovak az abrakot bekapták. — Egy ital bort csak meg kell inni annak, aki a csárdába bejárat. — Magam nem vagyok borivó, a kocsisom meg majd úgyis bemegy egy messzely borra. — Nem oda Buda, az áldóját — kötött belém a i

ator — szálljon le az úr, ha mondom, mert ha le nem száll, úgy bevisszük, hogy a lába se éri a földet. És ez a fenyegetés úgy volt mondva, hogy be kellett látnom, hogy ha nem engedelmeskedem, be is váltják a szót. Leszálltam tehát a kocsiról s az egyikkel mentem az ivószoba ajtaja felé, a másik kettő pedig kezdte a lovaimat kifogni. Most már világos volt előttem, hogy haramiabanda közé keveredtem, mely elrabolja pénzemet, lovaimat s jó szerencse, ha magamat kocsisommal együtt életben hagy. Megijedtem, de menekülésről szó sem lehetett. Hát még mikor az ivószobába beléptem. Az a látvány még halálom óráján is eszembe fog jutni. Az ivószobán végig egy hosszú tölgyfa asztal, mellette jobbról-balról egy-egy nehéz tölgyfapad nyújtózott. Az asztalon félig kiivott öblös üres palackok, az asztal mellett a padokon könyökre támaszkodó hat-hét szundikáló haramia. Köröskörül a csárda falába vert szegeken puskák, pisztolyok, fokosok, szűrök, tarisznyák felaggatva. Az asztalfőn pedig, egy nem annyira vén, mint inkább korán őszültnek látszó, marcona alak, kinek göndör ősz haja le a vállaira omlott alá, üldögélt. Mikor a szobába léptem, a körülményekhez képest nyájasan köszöntöttem az illusztris társaságot s mindjárt az ajtónál megállottam. Köszöntésemet az asztalfőn ülő vén haramia fogadta el, tőle kitelhető barátságos hangon. — Fogadj Isten ! — mondá — kerüljön előbbre az úr, üljön ide mellém a padra. — Nagyon köszönöm, válaszolám én, de úgy sem késem sokáig, mert még ina Veszprémbe akarok bejutni. Nem engedett a vén betyár; le kellett melléje ülnöm, miközben a hideg végig borzongott a testemen. — Hát aztán kihez megy az úr Veszprémbe, mi járatban van ? Fogas kérdés volt ez nekem. Megdöbbentem, mert ha megmondom, hogy a hajcsároknak viszek pénzt, a legelső dolguk az lesz, hogy elveszik azt tőlem. Ezért füllentésre határoztam el magamat. — Látogatóba megyek, mondám. Én ebben az dr. Kende Ádám, Kis József, dr. Kőrös Endre, Lippert Sándor és dr. Lővy László v. képviselőket kérte fel. Csoknyay főjegyző felolvasta a múlt ülés jegyzőkönyvét, melyet megjegyzés nélkül hitelesítettek. Interpellációk. Napirend előtt elsőnek dr. Lővy László szólalt fel, azt a kérdést intézvén a polgármesterhez, hogy jogosítottnak tartja-e a közgyűlést, hogy építkezési ügyekben a tanács felett fellebbezési fórum legyen ? A polgármester válaszában kijelenti, hogy abban az ügyben (a Weltner-féle építkezés), amire dr. Lővy interpellációja vonatkozik, kisajátításról volt szó, minthogy a közgyűlés a tanácsnak nem bocsátott pénzt a kisajátítások céljaira rendelkezésére, az ügyet a képviselőtestület elé kellett vinni. Dr. Lővy a választ nem veszi tudomásul, mert itt nem kisajátításról volt szó, az építkező az építkezési szabályrendelet ellen fellebbezett a közgyűléshez, különben a tanács már kisajátításokat is végzett Önhatalmúlag. A választ ő nem veszi tudomásul, a közgyűlés többsége igen. Baráth Károly aziránt interpellál, hogy miért van az megengedve, hogy a lovakat az utcán etetik ? A, rendőrkapitány válaszában kijelenti, hogy erre az engedélyt a képviselőtestület adta meg, ele egyébként kiadta a rendeletet, hogy ahol életveszélyes a megállás, ott nem szabad etetni. Hekler János az iránt interpellál, hogy a devecseri utcának miért csak 1l

s-át kövezték és pedig azt, amelyik különben is jó karban volt? A polgármester válaszolja, hogy többre nem volt pénz, v ha az idei pénztármaradvány megengedi, kikövezik az egész utat. Lippert Sándor az öntözés hiányos ós rendszertelen voltát panaszolja fel, megemlíti, hogy a Tapolczaparti sétahely tisztántartására is több gondot kellene fordítani. A polgármester kijelenti erre nézve, hogy az öntözés azért nem történik kellő mértékben, mert félni lehet, hogy a nagy vízfogyasztást a rezervoár nem birja ki. A választ a közgyűlés tudomásul veszi. Végül dr. Kőrös Endre interpellál a múltkori pordányi tüz tárgyában. Kérdi a polgármestert : van-e tudomása róla, hogy e tüz alkalmával a tűzoltóság késedelmes jövetele miatt a városi lakossággal összetűzések voltak, tudja-e, hogy a késedelem oka nem a közhit szerint az önkéntes tűzoltókban, de a késői tűzjelzésben rejlik s kérdi végül, hogy a hivatásos tűzoltók beállítására a múlt év folyamán megszavazott összeget mért nem vették igénybe. A polgármester, illetve a rendőrkapitány kijelentik, hogy a pordányi tüzesetben a késői jelzést vizsgálat tárgyává teszik, a kérdéses összegre vonatkozólag a rendőrkapitány kijelenti, hogy azt a földmives-iskolai tűzoltóság ruháira, tömlőkre és a szertári helyiség megnagyobbítására fordítják. Az utolsó kérdésre adott esztendőben a soproni főiskolában tanultam s még akkor megígértem veszprémi tanulótársaimnak, hogy a szünidő alatt meglátogatom őket. Ezt az igéretemet váltom most be s ma este várnak is reám. — Hát aztán hová való az úr ? — Sopronvármegyébe, felelém röviden. — Mindjárt gondoltam, válaszola ő, mert mikor bekanyarodott a kocsi az udvarra, azonnal felismertem, hogy a Rábaközből való. Úgy-e rábaközi az úr ? — Igen, én V . . . faluba való vagyok. — Y . . . faluba ? csodálkozva bámult rám a vén zsivány. —- Talán tudja, hogy merre van ? — Hogyne tudnám, de tudom ám. És itt egy mély sóhaj szállott fel tágulni látszó melléből s gondolatokba látszott merülni, néhány pillanatig elnémulva. Azután, nagy meglepetésemre elkezdett kérdezősködni ott lakó emberek, ismerősei felől, hogy hát ez, hát az él-e még stb. En pedig hideg lázamból lassan-lassan kezdtem felmelegedni. Végre ezzel a kérdéssel fordult hozzám : — Hát az úr kinek a fia, mi a neve ? Megmondtam. De ekkor olyan jelenet következett, melyet leirni lehetetlen. Az erdők rengetegének elvadult fia felpattant ülő helyzetéből, nyakam közé esett, átkarolt mind a két kezével, össze-vissza csókolta mindenemet. Szemei, melyek előbb mintha szikrákat hánytak volna, könybe borultak, a vén ember nem birt szólni, hanem sirt, mint egy gyermek. Mikor aztán kitombolta magát, ismét megölelt s felkiáltott: — Galambom, édes, kedves kis Ferkóm! En pedig ültem ott mozdulatlanul, mint egy érzéketlen bálvány, sehogy sem birván elképzelni, hogy miképen jutok ilyen szoros ismeretségbe, ba-