Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-07-08 / 27. szám

tantárgyak egyikéből vagy másikából megbukik. Míg azok a tanulók legnagyobb része, akiket a tanári kar évközben az érettségitől való visszalépésre szólított föl — de azok szerencséjükben bizva, a vizsgálat elé álltak — átmegy baj nélkül a matúra szeszélyes rostáján. Erre hiába hozzák fel mentségül, hogy a jó tanuló azért bukik, mert a 8-ik osztály vizsgálata s az érettségi közé eső időt nem fordította tanulásra és viszont a gyönge tanuló azért boldogult, mert az idejét hasznosau töltötte el. Megengedjük, hogy a föntebb említett két vizsgálat eredménye közötti meglepő külömbség csakugyan némely tanulónál a két-három heti szorgalomra vihető vissza, azonban nem a legnagyobb lesújtó kritikája-e ez az eredmény középiskolai oktatásunknak, amelyből eszerint az világlik ki, hogy két-három hét alatt elsajátítható vagy elveszthető az az ismeret, amelynek elsajátítására, hogy vérünkké váljon, éveket szabott ki tantervünk s oktatásmenctünk. Valóságos csődje lenne ez a módszerekkel dolgozó összes középiskolázásunknak. Ennélfogva ne mentegessük ily érvekkel a nagy eltéréseket a 8-ik osztálybeli évvégi és az érettséd között, hanem inkább rajta legyünk, hogy a mostani érettségi helyett legyen a középiskolák utolsó osztályának tanéve végén egy cenzúra, s ezen vizsgálat eredménye képezze a felső iskolákba fölvétel lehetőségét. Hogy mik ily vizsgálat előfeltételei s e feltételek mily új viszonyokat követelnek az egész középoktatásunkban, azt legyen szabad a legközelehb kifejtenem. Most azzal végzem e cikkem : Maturam delendam esse censeo. Győri Gyula. Vármegyei közgyűlés. Élénk érdeklődés mellett folyt le folyó hó 3-án Veszprémben a vármegye rendkívüli közgyűlése. Az élénk érdeklődést ugyanis érthetővé tette az a valósággal történelmi fontosságú napirend, mely a közgyűlésen tárgyalás alá került és örömmel konstatálDescombes ur, ahogy illik, itt kis szünetet tartott, elhunyt felesége emlékének szentelve a hallgatás néhány pillanatát. Aztán folytatta a történétet: — Legjobb pajtásom, Huvelin, hivatalnok az adóhivatalban, nem volt oly okos, mint én. Szegény ember létére beleszeretett a mi legkevésbbé vagyonos bálkirálynőnkbe, egy Régine de PiUiére nevű kisasszonyba, aki egy gyalogsági kapitánynak volt a leánya. A kapitány már nyugalomban élt akkor, s özvegy ember volt. Leánya a kevés nyugdíjból csodálatos takarékossággal vezette a háztartást. Hozzá teszem még, hogy Régine elragadó szép barna leány volt és Huvelin iránt, aki maga is szép fiu hirében állott, nagy vonzalmat érzett. Egy igen előnyös kérőt utasított már vissza miatta, a fiatal Coubert-t, a helység egy igen jelentékeny iparosának a fiát . . . Magától értetődik, hogy ezért a kapitány nagyon haragudott. Már kezdik látni, úgy-e, ennek a kis vidéki drámának a bonyodalmát. A kapitányt hatvanöt éves korában megütötte a szél, úgy, hogy a jobb karját azóta nem használhatta. De azért az esze teljesen ép maradt. Régine nagy önfeláldozással ápolta apját; de hét hónap múlva egy második szélütés sírba vitte a beteg öreget. A lányát egy krajcár pénz nélkül hagyta itt. Tárcájában megtalálták végrendeletét, amelyből kiérzett az a mélységes aggodalom, amelyet gyermeke jövője okozott neki. Egy barátjának bizta gondiára s aztán ezekkel a szavakkal végezte utolsó lendelkezését: hatjuk, hogy vármegyénk hűnek mutatkozott határozatainak meghozatalában régi hazafias hirnevéhez. A közgyűlésről a következőkben számolunk be : Koller Sándor alispán délelőtt 10 órakor nyitotta meg az ülést. Gyászjelentéssel kezdődött a tárgyalás, az alispán bejelentette, hogy a vármegye egyik nagybirtokosa, gróf Wallis Gyula törvényhatósági bizottsági tag, elhalálozott. A közgyűlés részvéttel vette tudomásul a bejelentést. A napirend során dr. Véghely főjegyző jelentette, hogy a miniszterelnöktől s valamennyi ujjonan kinevezett szakminisztertől leirat érkezett, mellyel kinevezésüket tudatják a vármegye közönségével s kérik a törvényhatóság támogatását. Az előadó főjegyző erre előterjesztette azf állandó választmány javaslatát, melyet lapunk múlt számában közöltünk s melyet a törvényhatósági bizottság egyhangúlag elfogadván, kimondotta, hogy a kormányt a kért támo-)' gatásban nem részesíti. A tárgysorozat második pontját dr. Óvári Ferencnek s 25 társának lapunk múlt számában közölt indítványa képezte. Véghely dr. főjegyző fölolvasta az indítványt s fölolvasta Bakó József orsz. képviselőnek hasonló tárgyú indítványát, azután előadta az állandó választmánynak már ismertetett javaslatát. Bakó József felszólalásában kijelentette, hogy mikor az indítványt beterjesztette, dr. Óvári indítványáról tudomással nem birt. Ezért a maga indítványát, mint most már fölöslegeset, visszavonja. Kaujman Géza országgyűlési képviselő hosszasan indokolja az általuk beterjesztett indítványt. Ismerteti a parlamenti élet egyes fázisait, s bár arra utal, hogy ne csak szivünkre, hanem józan eszünkre is hallgassunk, mégis szükségesnek tartja a tárgyalás anyagát képező indítvány beterjesztését. Hennel Károly kéri még kimondani, hogy habár az önkéntesen fizetett adók elfogadását nem tiltja is meg a törvényhatóság, az ilykép befolyó adókat a községek ne szállítsák be az adóhivatalba, hanem helyezzék el takarékpénztárban. Indokolja indítványát azzal, hogy az esetben, ha az önkéntes adófizetést a törvényhatóság eltiltaná, az adózóknál, különösen a kisgazdáknál az a pénz, amit normális viszonyok között adóra fordítanának, el fog kélni, a folyó kiadások fölemésztik, s ha a törvényen kívüli állapot megszűnik, nehezen fogják tudni a fölgyülemlett összegeket egyszerre megfizetni. Az indítvány általános helyesléssel fogadtatott. Dr. Csete Antal, dr. Kemény Pál, dr. Óvári Ferenc hozzászólása után a törvényhatósági bizottság egyhangú lelkesedéssel tette magáévá dr. óvári indítványát s ezzel a közgyűlés lelkes hangulatban véget ért. * A közgyűlésen Pápáról Bélák Lajos főszolgabíró és Halász Mihály megyebizottsági tag vettek részt. „Ha az én kedves, jó Regine leányom azt akarja, hogy nyugodtan aludjam síromban, kérem, térjen vissza első elhatározására, s menjen nőül Francois Coubert úrhoz, aki őszintén szereti . . .

u — Régine hősiesen viselte magát. Kijelentette Huvelinnek, hogy ne reméljen többé semmit tőle ; nőül ment Franpois Couberthez ; s én voltam, jól emlékszem rá,, aki a házassági szerződésüket megszerkesztette. Abban az időben oly lágy szivü fiú voltam, hogy a papírlap közepére nagy könnyet ejtettem. Akkor még Góbin volt a főnök, s ő igen szigorúan megdorgált ezért. — Régine Coubertné lett. Gazdag asszony lett belőle. Szép gyermekei születtek. Coubert alapjában véve derék ember volt ; jól bánt vele. Mégsem volt boldog Régine. Onnan tudom, mert amikor Huvelin nagy szomorúságban elhagyta hivatalát és a várost is, Régine mindig hozzám fordúlt, mint Huvelin legjobb barátjához és nekem is juttatott valamit abból a szeretetből, amellyel barátom iránt viseltetett. Az alatt a húsz év alatt, ameddig ez a viszony fennállott, köztem és Coubertné között, különös igazságot ismertem meg. Azt tapasztaltam, hogy ime, egy igazán becsületes asszony egyszerre két ellentétes hűséggel viseltethetik két férfi iránt, olyan két hűséggel, amely kizárni látszik egymást. Régine hű volt férjéhez, de sohasem vette vissza a távollevő Huvelintől azt, amit egykor szivéből neki adott. Coubert, aki tudta ezt, nem szenvedett; vidám ember volt, aki éppen nem mulatott azzal, hogy szentimentális, elvont fogalmakkal sorvassza magát. A A VÁROSHÁZÁRÓL. Városi közgyűlés. — 1905 julius 5. — Szokatlanul gyér érdeklődés mellett, alig 15—20 képviselő jelenlétében, folyt le a szerdai közgyűlés, holott a tárgysorozatnak nem egy pontja megérdemelte volna a városatyák nagyobb érdeklődését. Részben ez volt az oka annak, hogy a legfontosabb ügy : a női kórház-építés kérdése nem is nyert érdemleges 3lintézést. Az e felett lefolyt vitának azonban volt egy kiemelkedő mozzanata : az az éles és lesújtó kritika, melyet a képviselőií a megyei közigazgatásnak városunkkal szemben tanúsított rosszindulatú, méltánytalan és jogtalan eljárása felett gyakoroltak. Csakugyan legfőbb ideje már annak, hogy a megyei törvényhatóság alapos vizsgálat tárgyává tegye a megyénél kezelt alapok mibenlétét; a szerdai közgyűlés is érdekes adalékot szolgáltatott ahhoz, hogy hogyan bánik a vármegye a gondjaira bízott alapokkal, s a megyének évekkel ezelőtt hozott határozatai miképen hajtatnak (az az, hogy nem hajtatnak) végre. Elvek óta sürgetjük a tébolydai és a Mátics-féle alapoknak átutalását, s a megyei közgyűlés ezt régen el is rendelte, de az átutalás c-ak papíron maradt, s városunk így e esett ezen alapoknak több évi jövedelmétől. A legkisebb falusi pénzintézet is évről-évre nyilvánosságra hozza a gondjaira bizott pénzekről vezetett számadásait, s mi évek óta hasztalanul sürgetjük, hogy a megyei törvényhatóság nyomassa ki zárszámadásait. Persze, ezt nem lehet teuni, mert akkor talán kiderülne az, amit megyei ügyeink egyik alapos ismerője : a törvényhatóság régi képviselője Kemény Pál minden cáfolat nélkül hirdetett a közgyűlésen, hogy „v ír megyénk a csőd szélén áll" s persze az erről tanúskodó számadásokat nem tanácsos publikálni, mert ezután annak kutatása következnék, hogy mi jutatta a csőd szélére a vármegyét. A megyei alapok küszöbön álló vizsgálatától azonban nemcsak ez alapok számadásait várjuk, de várjuk egyúttnl azt is, hogy a városunkat illető alap >k a megyétől áthozatnak s megszűnnek azok az anomáliák, amik eddig elég gyakran előfordultak, hogy városunknak jogos követeléseire évek hosszú során keresztül hasztalanul kell várnunk. A napirend egyéb ügyei simán s legtöbbnyire az állandó választmány javaslatai szerint nyertek elintézést, amint az alábbi tudósításból olvasható: Mészáros polgármester mindenekelőtt bemutatta Vaszary Kolos hercegprímásnak a hozzá küldött üdvözletre vonatkozó válaszát s jelentést tett a megyei törvényhatóságtól jóváhagyással visszaérkezett közgyűlési határozatokról. Gyenese János a barakk-kaszárnyák ügyében interpellált s úgy ő, mint a közgyűlés meguyugodott a polgármester ama válaszában, hogy amint a tervek a katonai intendatúra által jóváhagyatnak, nyomban a közgyűlés elé kerül az ügy. felesége kívánatos, szép asszony volt, takarékos és respektálta a házi tűzhely becsületét. A férjnek pedig ez tökéletesen elég volt. De Régine nem vigasztalódott. Az a seb, amit fiatalkori szerelmén ütöttek, nem gyógyúlt be soha ; és én részemről azt hiszem, hogy ez a seb volt annak az idegbetegségnek távoli okozója, amely oly korán elölte, élete virágában. — Az a történet, amelyet most eddig elmondtam — folytatta a jegyző —, nagyon sok asszonynak a története, és legalább is még tiz ilyet mondhatnék el hamarjában, amelynek tanuja voltam. De a Régine történetének a vége igazán romantikus . . Amikor a szegény asszony végre nyugodni tért, 8 én férjének segítettem hátrahagyott intim Írásait, papírjait rendezni, hála Istennek semmi irott nyomát sem találtuk annak a sok szenvedésnek, amin keresztül ment. Nagy meghatottsággal konstatáltuk, hogy kegyelettel őrzött meg minden apróságot, ami az apjáról rámaradt, még a saint-cyri katonaiskolából való jegyzeteit is, amelyeket betegsége utolsó hónap, jában szívesen lapozgatott. És íme amint, csupa véletlenségből, csak úgy gépiesen kinyitottam az egyik füzetet, egy sárgult levélpapirost találtam benne, amire ez volt irva reszkető, gyerekes Írással : „ A halál fenyegetése előtt, hogy féllábbal már a sírban vagyok, nem érzek magamban jogot arra, hogy a gyermekem szive fölött rendelkezzem. Ezennel megsemmisítem január lS-iki végrendeletem határozatát. Régine ahhoz menjen nőül, akihez akar."