Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-04-29 / 17. szám

Honnan, miből? Tessék a falura jönni — itt majd meglátják a túlságos »humánus« urak. Addig kér, amíg nem kap. Ha kell, fenyeget, zsarol. Ha így sem ér célt, lop. Éjjel leeteti a határban a vetést, meglopja a krumplit, répát. A cigány lova még az ilyen takarmányszűk esztendőben is — jól él. Sokkal jobban, mint sok kis gazdáé. No igen, mert a szegény becsületes gazda szűkölködik, takarékoskodik, mert az élet drága. Ez a kóbor-had pedig dúskálkodik a máséban. Lop, rabol, ha máskép nem lehet. Ezen az ázsiai állapotokon feltétlenül változtatni kell. Tartozik a vármegye, a kormány az ő békés életű lakosságának azzal, hogy szabadítsa meg ettől az örökös veszedelemtől. Irtsa ki ezt a kóbor-hadat, vessen véget a sok garázdálkodásnak. Szorítsa letelepedésre, tisztességes keresetmód választására. Eu a magam részéről egy igen radikális és feltétlenül célravezető eszköznek, intézkedésnek tekintem éppen azt, amire Sopronmegye hív fel bennünket akkor, amidőn indítványozza, hogy a mi vármegyénkben is tiltsak el a kóbor-cigányokat a lótartástól. Ez nagyon helyes, feltétlenül hatásos medicina lesz. Ez megbénítja ennek az országosan szervezett bandának a fürgeségét. Nem tud oly könnyen kisiklani, megszökni s a lopott holmit sem tudja oly hirtelen eltüntetni. Vármegyénkuek feltétlenül követni kell Sopronmegyét. De sőt nekünk nem szabad itt, ezen intézkedésnél megállanunk. Tovább kell haladnunk. Szigorú szabályzattal meg kell szorítani a bitang népet. Be kell tiltani a kóborlást, házalást, kéregetést. Hadd dolgozzék ez a nép. Hiszen rengeteg erő hever parlagon ezekben. A munkaerő meg ma úgyis kevés és drága. Szorítani, büntetni kell e vad fajt. Elő a deressel a falukban is. Humánizmus ide, vagy oda. Rákfenét nem lehet gyengéd kenegetéssel gyógyítani. Kés kell ide. Ennek a bitang fajnak ne szóljunk a humánizmus nyelvén. Azt nem értik meg. Szóljunk hát velük úgy, hogy megértsék és észre térjenek. Helyes, legyen az első lépés itt az, hogy tiltsuk el a lótartástól. Ezzel állat egészségügyi tekintetből is üdvös dolgot művelünk. Az csak mesebeszéd, hogy magánjogi injuria esik a cigányon azzal, ha betiltjuk a lótartást. Hát kinek tesz a cigány ezzel szolgálatot? Volt-e már a cigány fuvaros? Teljesített-e mint lovasgazda valaha közmunkát? Fizet-e kereset-adót? Mese beszéd ! Hanem az meg megcáfolhatatlan igazság, hogy a cigány csak kárt, pusztítást, a közrendnek, élet- és vagyon-biztonságnak veszélyeztetését eszközli; a durva, műveletlen, zsivány faj valóságos kiváltságos nép. Ez nem érzi a tisztességes megélhetés nehézségeit, ez nem aggódik, nem dolgozik, nem bánkódik semmin. Közügy, egyház, haza sorsa, ezzel szemben fennálló kötelességek, előtte ismeretlen dolgok. Es mégis vigan él. Es mégis kimélni szeretik. Herék, paraziták. Igazán ideje immár radikális, erélyes módon fogni hozzá ennek a rákfenének a meggy ógyításához. Mi csak a közfigyelmet akartuk ide, e tárgyra terelni. Gondolkozzék felette mindenki, hogy közönségünk érdeke méltó határozathozatallal legyen megvédve a legközelebbi megyegyűlésen. (Gergelyi.) Moliácsy Lajos. Magyar kereskedelem. (K.) Merész címet választottam ennek a cikkelynek. Először azért, mert a kereskedelmi érdekek védelmére kelni a mai viszonyaink között, akol sok ember a kereskedelmet szükséges rossznak s a kereskedőt igazságtalan haszonból táplálkozó, improduktív herének tekinti, kockázattal járó vállalkozás. De merész a cím azért is, mert magyar kereskedelemről emlékezik, aminek a létezését sokan tagadják; azt állítván, hogy magyar kereskedők ugyan vannak, de magyar kereskedelem nincs. Osztrák kereskedelem van és annak magyarországi fiókjai, hajtásai, expoziturái vannak elszórva e földön, amelynek egyedüli rendel tetése az, hogy csatornája legyen az osztrák iparnak és kereskedelemnek, amelyen keresztül magába szívja a magyar föld erejét, a magyar kéz munkájának gyümölcseit. Sötét kép és nem is egészen igaz. De minden auxézisben van az igazságnak egy parányi , magva. Magyar kereskedelem is van már, de gyenge,, mint a csecsemő. Árthat neki még a szellő is. Pedig nemsokára viharnak is ki lesz téve. A nagy gazdasági átalakulás, amely már a fejünk felett lebeg, új viszonyokat fog teremteni a kereskedelemre is, amelyeket vagy ki tud gyorsan használni, vagy belepusztul mindaz, amit eddig alkotott. Egyetlen gazdasági ágban sem oly fontos a viszonyok gyors felismerése, a konjunktúrák kihasználása, mint a kereskedelemben, amelynek tulajdonképen ez a lényege. De a viszonyok változását b ennek következményeit a jó kereskedőnek előre is kell látni. Csak így képes megelőzni minden rázkódtatást. A magyar kereskedők jól tudják, hogy a közel jövő teljesen új konjukturákat fog teremteni. Azt sem nehéz előre látni, hogy kénytelenek lesznek az osztrák járszalagot akarva nem akarva nélkülözni s megszakítani azokat a kapcsokat, amelyek Magyarország legkisebb boltját is Bécshez fíizik. Félnek s méltán félhetnek a saját szempontjukból attól, hogy a bécsi szállítmányoknak elébe áll a finánc és vámmal terheli meg az árut, az az árak emelkedése pedig lezökkenti a forgalmat. A régi viszonyt azonban ápolják tovább s bizony uem gondolnak arra, hogy meg kellene valahogyan előzni ezt a veszedelmet. Ausztriában szintén érzik az idők jelét és nem maradnak tétlenül. Az én apró-cseprő tapasztalataim szerint legalább igyekeznek úgy berendezkedni, hogy a magyarországi piac esetleges elvesztése váratlanul ne érje őket. Első sorban azt tapasztaltam, hogy az osztrák gyáripar, amennyire teheti, mellőzi a magyar nyersterményeket és félgyártmányokat. Igyekszik magának új beszerzési forrásokat keresni a felállítandó vámvonalon belül. Eseteket tudok arra, hogy az osztrák gyáros magyarországi összeköttetéseit megszüntette azzal az indokolással, hogy miután a vámsorompót belátható időn belül felállítják, szükségleteit otthon fedezi. A másik oldalon azonban rettenetesen előzékenyek. Minden áldozattal, a legmesszebb menő engedményekkel iparkodnak magukhoz kötni a magyarországi kereskedőket és szine lázas tevékenységet fejtenek ki azért, hogy gyártmányaikat Magyarországon helyezhessék el. Mert nem lehet tudni, mikor következik be a veszedelem s mely pillanatban csukódik le az utazók termetes ládái előtt a sorompó. Ausztriában egyik kereskedelmi és ipari tes— Még ez sem rettent vissza, — mondotta a jellemszinész. Egyébként a foghagymás pirítós sorsa nagyon különös fordulatot vett. A jellemszinész egy falatot sem evett belőle. A hölgyek elkolduiták előle. A naiva még a zsiros tányért is kimártogatta. A két óra már majdnem letelt, mikor az országúton kemény lódobogás hallatszott. Hat lovas perzekutor állott meg a csárda előtt, élükön,egy ijesztően hosszuhajuszos, marconaképü káplárral. A rendező meg is jegyezte : — Hogy túlozhatja el valaki ennyire a maszkját ? A perzekutorok mindegyike felhajtott egy liter bort. Csak úgy szárazon, lóháton. Sőt a káplár, miután nagy bajuszát rendbe igazította, megrepetálta az adagot. — Hozza csak, János gazda, — mondotta — keménv munkánk lesz mindjárt. — A Szálkásba mennek ? — kérdezte a csárdás. — Oda, — válaszolt a káplár — hatra viszajövünk, ha ott nem hagyjuk a fogunkat. Á perzekutor hetykén, rátartósan beszélt. Már csak azért is, mert látta, hogy hallgatják. — Talán betyárok után mennek ? — kérdezte a jellemszinész. — Olyauforma járatban vagyunk, aki rézgarasos angyala van, — hetykélkedett a káplár. — És gondolja, hogy elfogják őket P — Rajtunk ugyan nemmulik. Megszorítjuk őket egy kicsinyt, aki görbe kirelájszomjuk van. Azzal sarkantyúba kapta a lovát és elvágtatott társaival. Mikor a lódobogás elhallatszott, a jellemszinész kijelentette, hogy ő nem megy egy tapodtat sem. Ott marad a csárdában, mig a perzekutorok el nem hozzák a betyárokat. — Már régóta vágytam látói elfogott, megláncolt betyárokat. Az ilyesmi kiváló tanulmány a színésznek. Az igazgató igyekezett észretéríteni a jellemszinészt. — Eduárd, — mondotta — én már százszor láttam elfogott, megkötözött, sőt felkötött betyárt. Ha reggeltől-estig nézed, akkor se tanulsz belőle semmit. A jellemszinész mereven visszautasította az igazgató beavatkozását: — Te azt nem érted. Te a régi iskolához tartozol. Az ujabb iskola azt tanítja, hogy a színésznek mindenekfölött lélektani stúdiumra van szüksége. El kell menni a kórházba, a börtönbe, a kivégzéshez. E nélkül nincs reális művészet. Ezt te nem érted. Hiába, te régimódi ember vagy, a görögtűz-korszakból, mikor az intrikusok vörös szakált ragasztottak és tolvaj-lámpával jelentek meg. — De tudtak játszani! — kiáltotta az igazgató. A drámai szende és a sugó a jellemszinész pártjára szegődött. Elhatározták, hogy ott maradnak a csárdában, mig a betyárokat hozzák. A komikus lelkére kötötte a súgónak: — Te, aztán jól letanulmáuyozd a zsiványok arcáról, líögy hogyan kell a végszavakat felsugni. Azzal a színtársulat elutazott. A csárdában maradtak alaposan munkába vették a csárdásgazdát. Se vége, se hossza nem volt a kérdezősködésnek. i Mit szoktak a betyárok csinálni, ha elfogják ? Körülbelül hányat fognak el ? Hogy bánnak velük ? Megállnak-^ a csárdában ? stb. A csárdás mindenre tudott kimerítő felvilágosítást adni. Pipára gyújtott s tartotta vendégeit szóval. — Bizony, instálom, furcsa nép az a betyár. Ki ilyen, ki olyan. Van köztük amolyan is. Mert hát uem egyforma az sem. — Sokat látott ? — tudakolta a drámai szende. — Eleget. Akár ne is lássak többet. — Volt közöttük hires is ? — kérdezte a sugó. — Akadt az is. — Hogy hítták ? — A jó Isten tudná a uevüket számontartani. — Es ide szokták őket hozni ? — kétdezte a jellemszinész. — Hát igen, ha másfelé nem viszik. A jellemszinész nem volt megelégedve a csárdás válaszával. Konstatálta, hogy ez az ember csöppet se konyít a lélektanhoz. Eltelt két-három óra. Vacsorát rendeltek. Elhatározták, hogy ha kell, éjszakára is ott maradnak. — Ilyen alkalmunk nem egyhamar kínálkozik a tanulmányra — biztatta őket a jellemszinész. A vacsora, pörkölt csirke, nagyon zsiros és nagyon drága volt. — Mért tesz annyi zsirt bele ? — kérdezte a drámai szende. — Mert arra csúszik jól a bor. Magamtól tudom, kedves ifjasszony. Este lett. A súgónak aggodalmai támadtak. — Azt hiszem, — mondotta — hogy ez uem igen barátságos hely arra, hogy itt háljunk.