Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-03-12 / 11. szám

I. évfolyam. 11. szám. Pápa, 1904. márc. 12. PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség- és kiadóhivatal: Jókai Mór utca 856. sz. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: lm- KŐRÖS ENDRE. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kolm Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében, valamint a kiadóhivatalban. A szabadság napja. Otvenhatodszor tér vissza március idusa . . . Megjő, hogy emlékeztessen bennünket a napra, mikor a szabadság szózata szerte röppent e széles magyar hazán, mikor lehullottak a test és az eszme láncai, mikor a nemzet ura lett önmagának, kovácsává önsorsának, mikor testvéri szeretetben fogott kezet úr polgár és paraszt, mikor felzengett a költő istenszózata: »Talpra magyar!« Megjő, hogy emlékeztessen bennünket a korra, melyben eggyé forrt a nemzet az örömben, az újjászületés, az átalakulás nagy örömében. A korra, melyben egységessé lett a nemzet s egységének tüzpróbáját is kiállotta. Emlékeztessen a héroszok harcára, melyhez e nap, az 1848 március 15-ének emléke acélosította meg fiatalnak és aggnak izmait s a csatákban, melyre »milliók imája bátorított« a lélek drága klenodiumaként* ennek emlékét vitték magukkal. Otvenhatodszor tér vissza március idusa . . . Megjó', hogy ragyogjon felettünk napja s a népet, melyet néha a csüggeteg lemondás szeretne martalékává tenni, ismét felüdítse, erőre, reményre, kitartásra, munkára — az ötvenhat év előtti munka folytatására — keltse e napnak sugárözönben, erőben nem fogyatkozó tüze! A belváros pincéinek alagcsövezése. Lapunk olvasói bizonyára emlékeznek mult hó 27-én „A viz csak egyre nő" cim alatt irt vezércikkünkre, melyben a belvárosi pincéket fenyegető nagy veszélyre való tekintettel az alagcsövezési munkálatok minél előbb való megkezdését sürgettük. E cikkünkre vonatkozólag a városházáról, kétségen kívül a kulturmérnökség információin alapuló cikket kaptunk, melyet az alábbiakban egész terjedelmében közlünk : A -»Pápai Hirlap« múlt hó 27-én megjelent 9. számában »A viz csak egyre nő . . .« cimű vezércikkében megemlékezik azon tervbe vett alagcsövezési munkálatokról, amelyeknek célja a belváros egyik részében lévő lakóházak nedves pincéinek vizmentesítése és kiszárítása. E cikkre a legilletékesebb forrásból merített adatok alapján a következőkben tartjuk kötelességünknek a valódi tényállást és az ügy mai állapotát az érdekelt és érdeklődő nagyközönséggel megismertetni: Mindenek előtt konstatálnunk kell, hogy a nedvességtől szenvedő, vagy talajviztől elárasztott pincék vizmentesítését célzó munkálatok foganatosításának a tavaszi időszakról az őszi időszakra leendő elhalasztását a városi tanács ugyan tényleg az illetékes kultúrmérnöki hivatal javaslatára volt kénytelen az eredetileg megállapított tervezettől eltérőleg javaslatba hozni, hogy azonban ezúttal nem — miként azt az említett vezércikk állítja — ad Graecas Calendas való elhalasztásról van szó, hanem csak olyan alkalmasabb időszakig való elnapolásról, amely ily természetű munkálatok leggazdaságosabb foganatosítására egyedül alkalmasnak mondható. Alagcsövezési munkálatokat ugyanis a dolgok természeténél fogva nem célszerű a tavaszi időszakban foganatosítani, amikor a talajvíz állása a legmagasabb, amikor tehát a téli dús csapadék behatása alatt a talaj át van ázva s így a — költségkímélés szempontjából — mindenkor lehetőleg keskenyre és meredek oldalakkal kiásatni szokott, rendszerint jelentékeny mélységű alagcső-árkok még költséges kiducolás mellett is a bedőlés veszélyével fenyegetik az árok mélyében dolgozó alagcső-munkás testi épségét és amikor az átázott, laza talajba a főgyűjtő cso részére az utcán végig kiemelt — helyenként a 4 métert is meghaladó mélységű — ároknak a munka természetszerű sorrendjénél fogva az egész alagcsövezési munkálat teljes befejeztéig okvetlenül szükséges nyitva tartása csak nagy nehézségek és súlyos anyagi áldozatok árán lehetséges. Ez volt az egyik szakszerű szempont, amelynél fogva a kulturmérnökség a munkálatok foganatosításának az őszre való elhalasztását javaslatba hozta: de nem kevésbbé méltánylást érdemlő a nevezett állami szaktestületnek a munkálatok elhalasztása mellett felhozott ama másik érve sem, amely szerint a munkálatok megkezdése előtt a célszerű munka-beosztás szempontjából feltétlenül ismerni kell az egyes pincékből kivezető házi csatlakozások helyét és számát, mert nem lehetséges az utcán elhelyezendő, tehát a város költségén létesítendő gyűjtő csovonalakat korábban ki|építeni, mint a házi alagcső vezetékeket, hanem — hacsak a költséges gyűjtőket a házi csatlakozások későbbi foganatosítása útján a viz által tovasodort hordalék és A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Az ünneplőkhöz! Alig félszáz éve hajnalbasadásnak, Hogy rügyezni kezdett a szabadság fája, Hogy testvériségtől szivek áradának, Hogy egyenlőn fénylett napnak ragyogása. Lehet, él még a fa, ámde korhadóban, Szivekben gyűlölség, a nap lehunyóban. Most kezdik épen a legádázabb tusát, Oh ne üljétek meg március idusát! Szabadság! Mi szabad ? pénzt, vért oda adni, Szolgálni németet negyedik százada; Árva magyar nyelvről, cimerről álmodni, Szabad kiabálni, hogy éljen a haza ! Ámde tanácskozni, hogy hát meg is éljen, S aki enni akar, nos, az ne henyéljen, Szabad bár, de csak ha nem félsz szuronyt, puskát, Óh ne üljétek meg március idusát! Egyenlőség ! Vájjon ki hisz benne nálunk ? Cimkórság, előnév orgiáit járja. Grófok, bárók előtt görbedez a hátunk, S a terített asztal a kornak oltára. Pénzzsákon az egyik, másik szalmazsákján, Pezsgőt nyel amaz, ez él saját éh-nyálán. Szobrot kap az, ennek gaz veri fel sirját, Oh ne üljétek meg március idusát! S óh szent testvériség, hol a te országod ? Hiába keresünk, nem találunk téged ; Urat, tőkést gyűlöl, s kiált rája átkot A kisember, az meg küld rá csendőrséget. Testvérek vagyunk hát, de olyan testvérek, Kiket Káinná tett a kenyér, az érdek ; Akik közül egyik sem hagyja a jussát, Óh ne üljétek* meg március idusát! A fénylő délibáb im igy oszlik széjjel ! így lesz üres hanggá a legszentebb eszme. Szabadság hajnalát követte vak éjjel; Ebben tapogatunk, kiabálunk egyre. Tele szóval szájunk, de lelkünkbe semmi, Ünnepiünk, veszekszünk, s elfelejtünk tenni. Megőriztük hiven magyarok virtusát, Ugyan mért ülnök meg március idusát ? Somlai. A legátus. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta: Lampérth Géza. Mintha némi melankólia vetne árnyat a tavaszi jókedvemre most, hogy im a légátusia gondolok — a mulandóság, a pusztulás melankóliája . . . Mert úgy látom, pusztulófélben ez is, akárcsak régebben a futóbetyár és a szegénylegény. Ebben a cinikus, hideg és jókedv nélkül való reális világban egy darab üde, nevető romantika a légátus, maradéka patriarkális szép időknek, talán legutolsó szelid fényű sugára, azért kell immár kilobbannia . . . Édes testvére, a szupplikáns, pár évvel ezelőtt már letette piros táskáját és országjáró vándorbotját, most hát ő rajta a sor, hűséges kis csatlósával, a mendikáns-gyerekkel egyetemben. Mert innen-onnan nem kerül már egy nyomorult fillér sem, sátoros ünnepek reggelén kenetesen csengő rigmusokért a kályhavállára; azt a két pengőt is, ami egy-egy prédikációért dukál, felire szállítja le az eklézsia s elteszi maga a tiszteletes, mivelhogy ő rá is nagyon ráfér. Meri hajh, rossz időket élünk, nem boldog a magyar ! * Szomorú, hogy így lészen ez nemsokára. De imhol, ma még ott megyen a légátus a pázsitos dűlőúton ! Kétfelül az ébredő mezőségen, zsendülő vetések fölött, virágillattól, napfénytől ittas pillangók karikáznak, feje fölött, a sugaras magasságban az ég mezejét szántogató pacsirták üde, tiszta szava cseng . . . Csak egyedül ballag most, a mendikáns már előre sietett. Neki pihenésre van szüksége: három faluban éppen nyolcszáztizenötször kell elzengfedeznie holnap a Mi Urunk Jézus Krisztus gyászos haláláról szóló szomorú éneket . . .