Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-12-24 / 52. szám

Melléklet a Pápai Hirlap 1904. évi 52. számához. KARÁCSONY KARÁCSONY ESTE . . . Karácsony este, gyertya-gyújtásra, Némuljon el a köznapi lárma, Pihenjen el a bú s gond a szivén. A csüggedt lélek tekintsen égre, Hol betlehemi csillagok fénye Ragyog szelíden . . . Karácsony este, gyertya-gyújtáskor, Közelebb hozzánk az ég, mrní máskor, Szelíd angyali áldva lejönek. Érkezésük' s^ewí csendbe virrasszuk, Durva lármával el ne riasszuk Valahogy őket! Lampérth tléza. Mikor a nép urasan beszél. Irta : Réthei Prikkel Marián, dr. Széles e világon ismeretes a magvar pórnépuek eszessége és cikornyátlan, egyszerű, világos beszéde. Dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy e tekintetben kevés idegen nép fogható hozzá. Elfogulatlan idegenek is nyíltan elismerik ezt róla. Es ezen dicséretes tulajdonsága dacára mégis nagyon különös, hogy sehol a világon nincsen annyi kacskaringós, tarkabarka beszédű ember, mint nálunk nagy Magyarországon. A magyar paraszt — ha felkap az uborka fára, ha falujában biró vagy esküdt lesz, főleg ha az iparos osztályba emelkedik : majd mindig mutatni igyekszik, hogy nemcsak az urak tudnak szépen, finoman beszélni, hanem ő is szerzett magának ilyen műveltséget. Ez az úriaskodó törekvés szüli aztán azt a visszásságot, hogy innen-onnan felkapkodott, előtte érthetetlen szavakkal dobálódzik és a saját környezetében sikerül is ily módon némi tekintélyt szereznie magának. De nem csupán a hivatalbélieknél és a mesterember sorsba jutottaknál tapasztaljuk ezt, hanem majd mindannyiszor, valahányszor a pórnép úri körökkel érintkezik, mert ilyenkor nemcsak a finomabb viseletre ügyel, hanem arra is van gondja, hogy a beszédje finom, úrias legyen. A vége természetesen az, hogy nevetségessé teszi magát. Bizonyára t. olvasóimnak is volt már módjában a népet ezen épen nem dicsérhető oldaláról megfigyelni; de ha eddig nem lett volna, ajánlom, a jövőben figyeljék meg s — bőven lesz alkalmuk a nevetésre. De lássuk most már közelebbről ezt a finomkodó beszédmódot. Mivel teszi a nép úriasabbá beszédét ? Először is azzal, hogy idegen szavakat kever bele, de persze ügyetleuül, mert vagy hibásan elváltoztatva, vagy hamis értelemben használja őket. Józan népünk — elég oktalanul — csodálatosan szeret idegen szavakkal cifrálkodni : — Fázik a paraszt. Valami belső nyavalya börzöngeti. Megszólítja a szomszédja, akinek föltűnt az összezsugorodott ténfergő járás: „Mér ollan köllemetlen ma szomszéd?" — Én magam sé tom. Egész nap kandeláber vagyok" — feleli az atyafi fájdalmasan — Mulatnak erősen a korcsmában; de a főmolnár sehogy se tud inni. Biztatják, de nem csúszik neki. Kritika alá veszik a bort, de megállja a helyét. Akkor aztán az egyik kivágja a bölcs igazságot: „Úgy látom, főmónár urnák nem gratulál a bor !" — A paraszt háza elé széles tornácot csináltatott. A széles tornáchoz persze úri mód és úri beszéd is kellett neki. Rendesen a tornácon ébredett; s ha megkérdezték tőle, hol akar ebédelni, rendesen így fejezte ki magát műveltül: „A révéréndán fogok ebiédelni." — Ugyanennek a nyeglesége folytán történt a következő eset is : Meglát egy valakit vasárnapi nap, aki szokása ellenére akkor borotválkozatlan volt. így fejezi ki rajta való megbotránkozását: Ejnye s?<ogor, miilen nagy a parókiája !

u — A Jancsi parádés kocsisnak alaposan fölvirradt. Mint afféle úri paraszt sok kiváltságot élvezvén, belekerült egy úri társaságba. Ki akart urasan tenni magáért, hát tehetségét összeszedvén, eiősen udvarolt a kisasszonykáknak s a belemelegedett gavallér az egyik kisasszonyhoz fordulva — imigyen bókol: „Nincs itt a k'éfj'érgye?

u — „Micsoda?" — .„A keffér." — „Mi az?" — „Hát amivé szelének, vaj akarom mondanyi legyeznek." — „És mit akar vele ?" — „Mos csapnám vele a szelet" — vágja ki nagy bátran a neki buzdult gyerek. Ne gondolják t. olvasóim, hogy az idegen szavakkal való úri cifrálkodás csak férfiaknál kerül elő, mert bizony élnek vele a nők . is, talán még gyakrabban, s tegyük hozzá : nevetségesebben. — „Meghozták már az új menyecskét?" — kérdik a boldog örömanyát. — „Igenis kíröm ásson. Tennap gyüttek meg." —• Hát aztán hoztak-e sok mindent?" — „De mennyit. Fáinabbná fáinabbat. Alig gyüőzük már beápr'éh'éndányi.

u — Ki volt az az úri ember, aki tegnap itt volt?" — kérdik egy tisztes asszonyságtól. — „Az kérem egy echt modell ember, egy intelligenyes úri ember volt" — felel méltósággal a tisztes matróna. — A biróné igen fájdalmas arccal áll a kapú előtt s lógatja az egyik kezét. — „Mért van a keze ollan lóggóban ?" — kérdi tőle egyik arra menő ismerőse. — „Mer ollan romantikus (= reumás), ho nem tudom hasznányi. A múlt íjjé ollan kínba vwótam, ho már fölösleges vmót." — Borzasztó nagy a nyári hőség. A kovácsné asszonyság kifakadt: „Ollan slamp'ét meleg van, hogy már alig lehet kiszüvényi!" — A nagyságos asszony énekel. A szakácsné áhítattal hallgatja és szívbéli gyönyörűségének ezekkel a hízelkedő szókkal ad kifejezést: „Na, a naccsága ollan szépen tud danúnyi, hogy émehetne evvel a hanggal az operációba is !" Megesik, hogy egyes nagyobb tekintélyű urasbeszédü emberek szájából egész községek, sőt vidékek is átveszik az idegen szókat, persze rendszerint hibás alakkal vagy jelentéssel. Valószínűleg ezen mód juthattak bele a kemenesalji nép beszédébe a latin eredetű importál és expediál igék. Az előbbinek igazi jelentése tudvalevő'eg: bevisz, az utóbbié pedig kivisz, elszállít. Ámde Kemenesalján egészen ellenkezően importálnak és ekszpediálnak, t. i. ott a lábatlaukodónak, hetvenkedó'nek nem teszik ki a szűrét, hanem kiimportálják, a dologkerülőt meg viszont beékszpédiállák az uccáról vagy udvarról, így szólnak teszem : „Huógass ám, mer u ki - im poritlak, hogy a láhod se féri a fj'íődet!" — „Hát az a gyerek hun van má megin ? No nízd csak, ott ugráll a zárokba! Maj beékszpédiáUom ién röktön !" Második sajátsága az úriaskodó beszédmódnak, hogy a műveltek beszédjéből vett szavakkal tarkítja mondásait — még pedig úgy, hogy az elcsent kifejezéseket vagy hibás értelemmel használja, vagy pedig önkényesen elváltoztatja : megtoldja vagy csonkítja őket. íme néhány példa : — Két esztergomi komámasszony panaszolja el egymásnak töviről-hegyire, ami mindegyiknek szivét nyomja. A sok szónak azonban egyszer mégis vége kell hogy szakadjon. Elválnak. De aminő már a komám- és egyéb asszonyok szokása, az egyik még egyszer visszafordul s utána kiált a másiknak : „Igaz a, majd el is felejtettem, tisztelém a férgedet/" — A lánya lakodalmáról beszél az egyik parasztasszony: „Dara esett, hó esett." — „Akkor hát élig szemvedéjjel mént vígbe!" — mondja rá a másik. — Nagyot mulatott az egyik falusi polgártárs vidékről érkezett intelligens rokonaival, akiktől sok új dolgot hallott a világ folyásáról. Másnap azután ekkép dicsekedett szomszédai előtt: „Mégis csak nagyot élesedik a földmivelői észszerüség, mikor a népies egyediség hölgy emberekkel társalkozik. — „A fal felé tartson a tekéntetés úr", figyelmezteti a lóhoz közel álló sétálót a palóc kocsis, „mert ez a laó ruganyos/" — „Ki lánya ez földi?" — „A Kurta botosé amott ni". — „Takaros az istenadta!" — „Az a. Nem is vóna neki más baja, csakhogy nagyon regényes

11. — „Micsoda ?" — „Hát ha jobban érti az úr, hát ojan kikapó féle, szereti a szép legény nyomát gázulni". — Volt az egyik faluban egy bognár, aki igen szerette mutatni, hogy szépen és műveltesen tud beszélni. Egyszer beidézte őt valamiért a biró, de nem jött el aznap, csak a következő napon ! Akkor aztán így mentegetődzött; „Ne légyen biró űr irányomban gerjedelemmel, de nem jöhettem el tegnap, mert feleségem szülé a képemásolatját, aminek én oka nem vagyok. — A biró meg így leckéztette meg a mulatozás közben veszekedő legényeket, kik azzal mentegetőztek, hogy már borosak voltak: ;

;Ez nem ok, fijajira, mer víg zaj és öröm között is szüksége van a fiatal embernek a nyilvánosságos észfentartásra

u. — Az újságolvasás hatása érdekesen nyilvánul egy parasztból lett vasúti őrnek következő finom jelentésében: „30. számú Őr jelöntés. Az időgyárás mögszünt. A szélcsend mögálot. Azomban tudniillik a vihar az sineket 5-6 centiméternyi magossan ellepte. 30. számú Őr". Végül harmadik tulajdonságuk az úrias beszédmód nyavalyájában szenvedőknek, hogy a szógyártástól sem riadnak vissza ; nem elég nekik, hogy a jó szókat kényük-kedvük szerint eltorzítják, hanem még újakat is csinálnak, amelyekben persze kevés köszönet van. — „Ojan dologba léptem most, — panaszolja egy debreceni paraszt úri ismerősének — akibe nem léptem vóna sokér. Mér ? Azér, hogy válik ez a nagy jány. Na tuggya, van egy harmadnapoló korhej ura. De az ember még csak megjárná, hanem az embernek az édes annya az egy olyan gájlátos, kitevő asszony, hogy én győződést vettem magamnak, hogy az én jányom nem lehet így hányavetőbe. Bár az Isten akkor vette vón el az őszemet, hogy agyonütöttem vóna, mikor ríva haza jött. De az asszony: így fijam, ógy fijam . . . Na jó, hát haza jött a nagy jány. Kézbe attam az ügyet, Vásárhelyi üdvégy karolja. Na tuggya piszok ember, mert szemrefüre is csak csömör ember. Azt bírta nekem mondani, önnön Erdélyi Pálnak, aki megjártam egy Budapestet és azomban vótam eggy ojan negyedik emeleten, akibe némely ember egy újsorosi házér se merne belépni, és akinek azombag van annyi eszem, mint húsz gatyásnak, hogy addig fel sem veszi a tényvázt, míg le nem olvasok tiz ezüstöt. No hát majd teszek én rajta egy fordítást, csak az ügy odafenn megtegye a hatást". Ezen önérzetes panaszkodásban előkerülő harmadnapoló, gajlátos, kitevő, hányavető, karolja szavak hihetőleg mind a húsz gatyás eszével fölérő Erdélyi Pálnak önnön csinálmányai. — Volt egy földesúr s annak volt egy szolgalegényből előléptetett kertésze. Az úr nagy kedvelője volt a virágoknak, különösen a ritka fajú rózsáknak. Volt is aztán öröme bennük, kivált mikor egész díszükben virágoztak. Egy alkalommal azonban távollétében iszonyú vihar támadt, mely a kedvelte virágok között szörnyű pusztítást vitt véghez. Másnap haza térvén, elbusúltan látja a nagy rombolást, mire e szókkal vonja kérdőre a szótalanul épen ott motozó kertészt: „Mi történt itt? Ki tette, mi tette tönkre az én rózsáimat?" — „Hát uram, feleli a kertész nagy alázattal, kit „a maga erkölcse, kit meg a szózatos lebegő". Tehát a tudálékos kertész a zivatart szózatos lebegő-nek keresztelte el. — Beállít a tisza-szőllősi ember az egri ügyvédhez. „Szerencsés jó reggelt kivánok. Bajt hoztam, tekintetes uram", s panaszolván ügyes-bajos dolgát, a többi között ezeket mondja: „Amint apám halomása után megkaptuk a századlék levelet, elmentem a községházába. Jegyző úr, felkírem szípen, nem írtem ki egészen ezt a levelet. Mely vagyon után kivánják ezt a századiékot. — Az 1J

8 telek után, mondja a jegyző. — Már megkövetem a jegyző urat, van arra írva még más is. —Van ám, szól a jegyző, mert ime — mutatja a többieknek gyütt levelet — ez a kettő egyet tészen. — Nem lehet a' jegyző ur, az iskolába is úgy tanútuk, hogy két^ egy tész,eu kettőt, de kettő nem tészen egyet. — Ugy látom én, feleli a jegyző, okosabb vagy te, mint én, mírt gyüttél hát ide, takaroggyál ki! És csengetett. — Kisbiró, kiáltja, dobd ki ezt az embert ! — Erre meg voltam bűszhődve, hevenyében feleltem: vak volnék, világosságot keresek, ide gyüttem, hogy világosságot keressek. Ha nem volnék butu szamár, úgy írteuék hozzá, mint a paraszti dologhoz; nem gyüttem volna ide. De mert világosságot keresek, engem kidobással fenyeget, ez nekem szívdolog. Most már így fetreng a dolog, nem tudunk rá ípíteni se kicsit, se nagyot. Aztán biztatja az ügyvédet, hogy erőssen fogja, mert az ellenfél „gazdag ember s úgy nevet ki minket, mint kondás a malacot". Ebben az elkeseredett p inaszban is vannak szók, melyek minden valószínűség szerint a panaszkodónak önkényes alkotásai, ilyenek: halomás (?), századlék, bűszhődve, szívdolog. Az eddig elsoroltam esetek azomban csak alalkalmi példák az úriaskodó beszédmódra. Úgy értem a dolgot, hogy csak alkalmilag kerülnek elő, amikor t. i. a nép fia vagy lánya magafitogtatásból utánozza az urak beszédét. Ám vannak ezek mellett, még pedig elég nagy számmal, állandó jellegű példák is, olyanok t. i., melyekben a finomkodó beszédmód egyeseknél állandó szokáskép jelentkezik. Majd minden faluban akadnak emberek, főleg a hivatalbéli és a mesteremberi sorban levők között, akiknek valóságos természetévé vált az ilyetén urimódi beszéd. A nép latin szóval persóniás vagy personiátus embereknek nevezi az ilyen tudálékos, tekintélytartó nagyképű alakokat, kik a legegyszerűbb dolgot is olyan kifordított bun-