Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-11-26 / 48. szám

Ennek a félmilliárdnyi összegnek csak fél százalékát számítva, évenként 2 millió 500 ezer korona az, mely a vidéki városoktól s törvényhatóságoktól elvonatik, ismételjük anélkül, liogy valami hasznos célt szolgálna, s mely ha visszaadatnék a vidéknek, ezt képessé tenné arra, hogy eró'inek szabad kifejtésével haladjon a modern városi fejlődés utján. Az eszme annyira tetszetős, hogy szinte érthetetlen volna, ha a városi élet közvetlen érdekeltjei már eddig föl nem vetették volna hazánkban. Tényleg fölvettetett: Győr és Pozsony, a nyugati Magyarország eme két hatalmasan fejlődő városa megtette a kellő lépéseket ily irányban nemcsak a kormánynál, de a törvényhozásnál is. Fájdalom, meghallgattatásra nem talált, s a magyarországi városok továbbra is kénytelenek a bankigazgatók előszobáinak ajtókilincsét koptatni, ahelyett hogy önálló részkötvény kibocsátási joggal közvetlenül kereshetnék fel a pénzpiacot, s meríthetnének annak forrásából olcsóbb kölcsönt, mint amilyet a közvetítő bankok révén kieszközölni képesek. Talán nem lesz érdektelen, ha e kérdést s ennek nehézségeit röviden egy újabb cikkben fogjuk taglalni. Nyilatkozat. A pápai „Új-párt" előkészítő bizottsága kért fel bennünket az itt következő nyilatkozat közzétételére : A pápai »Uj-párt« még semmi életjelet nem adott magáról, még meg sem alakult s máris úgy látszik, szálka azok szemében, akik ellenségei az önálló gondolkodásnak, a független meggyőződésnek. Erre vall az a koraszülött támadás, amely »Rovás« c. alatt a »Pápai Lapok« múlt heti számában látott napvilágot s mely a gyanúsítások és rágalmak éppen nem tiszteletreméltó fegyvereivel kezdi meg a harcot az ellenzéki mozgalommal szemben. E gyanúsítások és rágalmak közül a pápai »Uj-párt« előkészítő bizottsága első sorban visszautasítja azt a vádat, hogy akcióját a társadalmi béke feldulására irányítaná, vagy hogy fellépése egyáltalán csak alkalmat is szolgáltatna a társadalmi béke feldulására. Vajmi alacsony gondolkodásra vall, ha a »E,ovás« i rój a politikai ellentéteket társadalmi ellentétek, társadalmi viszály, mondjuk személyeskedések nélkül elképzelni nem tud. A >szereplési vágy* oktalan hangoztatása ép oly alaptalan rágalom, mint az előbbi. Az eddigi szabadelvű párt kebelében éppenséggel nem volt nehéz bárkinek is, akit -szereplési ambíció sarkalt, bármiféle álláshoz jutni. Az »Űj-párt* demokratikus szervezete viszont eleve is kizárja, hogy bárkit is ilyen állások elérésének vágya vezethetne ennek kebelébe. A harmadik rágalom nem anuyira a pártot érinti, mint e városnak komoly és józan polgárságát. Különös és viszás dolog, hogy éppen annak a pártnak szószólója emlegeti a »kortesasztalokat«, amely párt csak rövid pár héttel ezelőtt eléggé meggyőződhetett róla, hogy e városnak értelmes, higgadt és jóizlésü választóközönsége türelemmel meghallgat ugyan bármily jellegű politikai nyilatkozatokat, de a kortesasztalokat — faképnél hagyja. A »Rovás« lényegi tartalma egyébként az, hogy Pápán a képviselőválasztást akként kell intézni, hogy »az államkormányhoz való viszonyunk és összeköttetésünk meg ne zavartassák*. Aki ugyanazon cikk más helyén fennen hirdeti, hogy »a város választópolgáraitól* öntudatos, szabad, független s a hazaszeretet legnemesebb érzésétől áthatott politikai pártállást vár (igaz, hogy ennek az öntudatos, szabad stb. pártállásnak szerinte csak közvetlenül a választás előtt szabad nyilvánulnia!), annak akkora elvtelenséget, mint hogy városunknak a mindenkori kormány szekerét kell tolnia, még sem volna szabad hirdetnie. Az, hogy egy városnak feltétlenül és mindig kormánypárti képviselőre van szüksége, egy olyan, a köztudatba mesterségesen belevitt legenda, melynek a lelkekből való kiirtására a most ala/ kuló »Uj-párt« minden erejével törekedni fog. Hisz a parlamentáris kormány, mint a nemzet egyetemes érdekének képviselője, tekintet nélkül a polgárok és kerületek pártállására, egyenlő mértékben köteles minden várost gondozni. Nem vesszük rovásnak, sőt inkább mindenkor dicsőségnek fogjuk tartani, hogy a cikkiró által lenézett »faltörő kos« szerepére vállalkoztunk. Szükség van faltörő kosokra, hogy a mai alkotmánytipró kormányrendszernek fenhéjázó várát csekély tehetségünkhöz képest romba dönteni segítsük s így ha parányi részben is, hozzájáruljunk a független magyar nemzeti állam megalkotásához. Á pápai „Új-párt" előkészítő bizottsága. A VÁROSHÁZÁRÓL. Városi közgyűlés. — 1904. nov. 24. — Bizonyos ellenzéki hangulat vibrált csütörtökön délután a közgyűlési terem levegőjében. A gyűlés kezdetén interpellációkban s ezekhez fűződő közbeszólásokban, a gyűlés végén egy meglepetésszerű szavazásban nyilatkozott meg ez a hangulat. Magának a tulajdonképeni tárgysorozatnak folyamán nem igen volt alkalom e hangulat kifejezésre juttatásának, mert a kitűzött tárgyak közül a két legfontosabbra, a csatornázásra s a Kossuth Lajos utca megnyitására nézve halasztó indítványnyal járult az állandó választmány a képviselőtestület elé. Azonban még így is akadt egy tárgy, amely körül hosszabb ideig lehetett vitázni s persze, hogy ez a tárgy ismét csak az országos vásártérnek immár a végtelenbe húzódó dolgával állott összefüggésben. (Interpellációk.) Mészáros Károly polgármester a gyűlést pont három órakor megnyitván, a felveendő jegyzőkönyv hitelesítésére Kriszt Jenő, Kobera Károly, Matus György, Adamovich Lázár és Bőhm Samu városi képviselőket kéri fel. Miután Csoknyay főjegyző a múlt ülés jegyzőkönyvét felolvasta s azt szó nélkül hitelesítették, szólásra emelkedett Kovács Sándor, hogy a gazdaközönség egy sérelmét tárja fel. A gazdaközönség készült úgylátszik ezen interpellációra, mert szokatlan nagy számban jöttek fel a gyűlésre, mely egyébként is a leglátogatottabb volt a mostanában tartottak közül. Kovács felpanaszolta azt a zaklatásszerü eljárást, hogy állatok felhajtásánál a helybeli gazdákat is egészségi bizonylatok beszerzésére köte— Mégis csak gyalázat, — méltatlankodott a városi doktor, egy szenvedélyes és bőbeszédű úr — hogy ezek a szélhámos borkufárok hatósági elnézés mellett így tönkre teszik a magyar bor hitelét. Jártam a külföldön s mondhatom uraim, ott hallani sem akarnak már a magyar borokról. — Csakugyan, istentelenség ! — erősítették a többiek. A városi főjegyző még az öklét is rázta. Majd megtanítaná ő azokat a tolvajokat! — Ezelőtt hat esztendővel Norvégiában jártam — vette át a szót mosolyogva dr. Ádám Elek, a helybeli főreáliskola komoly és tudós tanára. A slöjd tanulmányozása végett küldött ki a magas kormány. Egy szép őszi napon a Christiania melletti regényes fjord oldalában sétáltam. A gondozott sétautak mellett itt is, ott is apró vendégfogadók csalogatják az embert s látom ám, hogy az egyik fogadón araszos betűkkel ez van kiirva : „Itt valódi tokaji bort főznek." Falrengető kacagásban tört ki erre az egész Skupcsina. — Ha-ha-ha . . .! Hát Norvégiában is magyar bort csinálnak ? ha-ha-ha ! . . . és még hozzá tokajit . . . ha-ha . . . gyalázat, szemtelenség, disznóság ! — Kiváncsi voltam — folytatta a tanár úr — milyen lehet az a tokaji, amit ezen a vidéken készítenek. Bementem tehát a kis korcsmába. Valami édes lőrét, adtak elém. Megkérdeztem a vendégló'st: ismeri-e tulajdonképpen a tokaji bort, mire ez egészen indignálódva mondta : „Hogyne ismerném, hát ez a tokaji, amit én főzök." Á Skupcsina ismét hangos derültségre fakadt. A doktor akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a poharak táncoltak rajta. A plébános gömbölyű és pozsgás arca egészen megszélesedett és megkékült az egészséges kacagástól. Göcögve mondta: — Hát ez a norvég egészen öntudatlanul vétkezett Isten és a tokaji bor ellen. Ennek nyugodt lelkiismerettel megadom az abszoluciót. — Érdekesebb esetem volt nekem ezelőtt úgy 8 esztendővel — szólalt meg Vágó (ezelőtt Schnitzer) Béni úr, egy mozgékony és egészen úrias modorú fiatal ember, akinek nagy fűszerkereskedése van a Szarvas-téren. Az történt t. i., hogy engem Budapesten a VIII. kerületi kereskedelmi iskolából kicsaptak. Az apám beadott a Horák-féle kereskedésbe. »Légy fiam üzletember" — mondta az öregem. Három évig voltam itt, ahol megismerkedtem valami Szukenyik János nevű bor-nagykereskedővel, aki a Horák-féle üzlet szállítója volt. Beszélték, de magam is láttam, hogy művelt ember. A József-müegyetemet végezte. Itt szerezte meg az üzletéhez szükséges kémiai szakismereteket. Három év múlva az apám megvásárolta számomra a mostani üzletemet s én búcsúzóban voltam Budapastről. Szukenyik János egyszerre a legnagyobb barátsággal közeledett hozzám. Elutazásom előtti napon bejött az üzletbe s a 'fülembe súgta: „Holnap ebéd után szivesen látom borkóstolóra." El is mentem hozzá s Szukenyik a legnagyobb szívességgel látott. Két poharat hozatott, meg. egy nagy kancsó vizet. „Hát, kedves barátom — eet mondja — igen örülök, hogy most már a maga gazdája lesz. Gratulálok. Ennek az örvendetes eseménynek illő, hogy megigyuk az áldomását, ugy-e ?" És vizet töltött a poharakba. Vágó Béni megállott a beszéddel s rágyújtott kialudt szivarjára. A többiek pedig fejőket fölvetették és feszülten figyeltek, mi lesz ebből ? — Mit akar inni, kedves barátom — folytatta Vágó Béni — balatonmellékit vagy somlyait ? — Mindakettőt, de előbb balatonmellékit s csak azután somlyait — mondtam — ez lesz a helyes sorrend. Szukenyik kitárta erre egy szekrénynek az ajtaját. A szekrényben példás rendben tömérdek papiros stanicli és doboz volt elrakva és mind különböző porokkal voltak megtöltve. Kivett két papiros staniclit. Kibontotta az egyiket és egy késhegynyi port tett a poharamba. Erre megkeverte a vizet, amely gyönyörű sárgaszínű almádi borrá változott. Szagoltam: finom illat. ízleltem: pompás aroma. Még azt a kellemes gyomorégést is éreztem, amit a balatoni borok okoznak. — Akasszák fel a tótját, ez nem hiába járt a műegyetemre — mondta Barátossy elnök úr, aki