Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-11-19 / 47. szám

Öndicséretek között saját karakterét. Azt állítja, hogy mindig nyiltan s őszintén szokott minden tárgyhoz hozzászólni. Koneedáljuk ezt, de azon megszorítással: »amenynyiben hivatalos jellege ezt megengedte«; az pedig nem szorul bizonyításra, hogy a hivatalos s félhivatalos lap nem mindenkor s mindenben független. Azt is állítja cikkiró, »hogy hízelgés sohasem volt kenyerünk, ott ahol kellett dicsértünk, de ha úgy hozta a dolog magával, nem haboztunk a hibára rámutatni«. Túlságosan bizik a cikkiró az emberek feledékenységében. En igen jól emlékszem azon hosszú időre, Woyta József polgármestersége alatt, mikor ugyanezen lap a polgármester s a tanácsnak minden működését dicsérte, s magasztalta, s hosszú éveken át nem talált semmi megróni vagy kritizálni valót, holott ma már minden gondolkodó ember Pápán elismeri, hogy ezen régimén a várost tönkre tette. De mivel hivatalnokok tevékenységéről volt szó, nem talált mást, mint csakis dicsérni valót. Volt a »Pápai Lapok«-ba.n egy 3 évi időszakasz, amikor csakugyan fel mert szólalni a városi hatóság ténykedése ellen, ha erre elegendő ok volt, de akkor nem a jelenlegi szerkesztőség vezette a lapot. De mióta a jelenlegi vezetés fennáll, ismét folyton-foly vast csak dicséretet hallunk. Nem mondom azt, hogy a dicséret sokszor nem lett volna helyén, a megérdemelt, de a független lapkritika hiányzott. Most is dicsér en — masse, dicséri az összes hivatalnokokat. En is elismerem, hogy van dicsérni való, s csak a múlt héten tettem meg ezt a polgármester személyét illetőleg egy nagyobb értekezlet előtt, a Kossuth Lajos utca déli végének megnyitása ügyében. Viszont 33 évi városi képviselői működésem elégséges bizonyítékot nyújtott arra, hogy volt elég bátorságom rámutatni, ha nézetem s felfogásom szerint hibás volt a városi hatóság ténykedése, vagy ha olyasmit elmulasztott, mit nézetem szerint a városi hatóságnak meg kellett volna tennie. így történt ez a nehezményezett cikkemben is. A városra nézve véletlen szerencse volt, hogy oly utcában, mely az egész városban a legcsúfabb volt, ép azon két ház égett el a nyáron, mely ezen rövid utcának többszörös megtörését okozta. Most is az a meggyőződésem, hogy ezen két háztelket legjobb lett volna a városnak megvenni, evvel az utcának egyenessé tétele igen jó megoldást nyert volna. Igaz, hogy a Major-utca folytatása nem lett volna ideális egyenes, de vájjon mi pápaiak a mi zeg-zúgos utcáinkban hozzá vagyunk-e szokva vonalzó egyenes utcákhoz? De ennek sem állta útját ezen két telek megvásárlása s a megmaradt területet később lehetett volna értékesíteni. Semmi esetre sem lett volna szabad azonban e házakat úgy megépíteni, amint történt, amiért az utca formája körülbelül ez : 1

1 Ily utcát még ideiglenesen sem szabad engedélyezni. Azon veszélynek is van a város kitéve, hogy a tervezett egyenes utca nem lesz kivihető. Példáúl: mi történik akkor, ha az egyik vagy másik házat a tulajdonosa már most megakarja építeni ? Az ntcarendezési terv még jóváhagyva nincs, azért az építési engedély megsem tagadható, de ha ez megtörténik s fellebbezés útján a tanács határozata megsemmisíttetik, mint ez csak a jelen évben is egy, a Kossuth Lajos utcában tervezett építkezésre nézve megtörtént? — akkor tönkre van téve a szépen megtervelt egyenes utcn. Tetszik tehát látni, hogy ez nem is csekélyke ügy, amint cikkiró azt feltüntetni akarja, mert az utcarendezés csak azok előtt csekélyke ügy, kik ez iránt érzékkel nem bírnak s ilyen — sajnos — igen sok van a városi képviselők között s nem is húztam ezt elő hajánál fogva, mert ezen két ház építése csak most történt meg. Egész más, ha azt mondta volna, hogy nincs meg a pénz e két ház megvételére; ez igaz; ezen argumentum mindenkit elnémít. Azt állítja cikkíró úr, hogy »fiaskó lett a vége az okvetetlenkedésnek, a nagyképűsködésnek, a minden áron bogot a csomónkeresésnek.« Ilyen a cikk elején nagy garral hirdetett tárgyilagosság. Méltóságomon aluli ilyen személyeskedésre válaszolni; elegendő felelet erre 33 évi városi képviselői működésem. A cikkiró által védelembe vett hivatalnokok elmondhatják ama német közmondást : »Az Isten óvjon meg engem barátaim ellen, ellenségeim ellen magam fogom magamat megvédelmezni.« Dr. Lővy László. Theologusok hangversenye. — 1904 november 17. — Az idei szezont pompásan sikerült hangversennyel és táncmulatsággal vezették be theologus ifjaink. Még mielőtt egyleteink jórésze a szezont hivatalosan megnyitotta volna, s a táncnélküli estélyezések megkezdődtek volna, ők fiatalos hévvel és bátorsággal másokat megelőzve rögtön oly estélyt rendeztek, mely míg egyrészt programmjának ügyes összeválogatásával méltó kezdetét képezte a szezonnak, másrészt nyújtott olyat is, mivel a közönség legkedvesebb és legbájosabb része : a fiatal leányokat mindennél jobban tudják lekötelezni, t. i. táncot. A szép cél, melynek érdekében a theologusaink derék gárdája ez estélyt rendezte : az önsegélyezésnek magasztos eszméje szép számú közönséget hozott egybe csütörtökön este a villamfényben tündöklő Griff-terembe. A terem hátsó részén óriási dobogó volt felállítva, ezen foglalt helyet a főiskolai ifjúsági zenekar nem kevesebb, mint 12 taggal. Mikor a közönség, melynek sorában vidékiek is nagy számmal voltak, helyét elfoglalta, felhangzottak a zenekar első akordjai. A Szevillai borbély nyitányát, e klasszikus zeneművet adta elő Gáti) Zoltánnak vezetése alatt a zenekar precíz összhangban, ritka erővel és lendülettel. A felhangzó taps szólt a zenekar minden tagjának, szólt azonban főleg a kiváló zenetanárnak, aki fáradságot nem ismerő buzgalommal működik zenei kultúránk fejlesztése körül. Komoly, de a célnak, melyért az est rendeztetett, éppen megfelelő felolvasást hallottunk ezután. Csizmadia Lajos, a theol. akadémia tudós profeszszora s ez évi igazgatója a felebaráti szeretetet választotta felolvasása tárgyául. Annak érdekes fejtegetése után, hogy a felebaráti szeretet miként nyilatkozott meg a nem keresztény népeknél, áttért a keresztény vallásra, mint amely a szeretet „homályos eszméjének valódi tartalmát" megadta. A szeretet szervezett munkáit a szerint ismertette, amint az emberi nyomorúságok : a betegség, szegénység és büu ellen küzdenek. Dicsérettel emlékezvén meg egyes nagyobb egyesületek így a vörös-kereszt, a fehér-kereszt, az árvaházak stb. működéséről, hatásosan mutatott rá azokra a feladatokra, mik az államra és társadalomra e téren még várnak. Egy, a társadalom igazi jóvolnem láthatta az arcát. Nagyon elmerültnek látszott az ájtatosságban, hogy az iménti lódobogásra sem emelte föl a fejét. Még várt egy darabig, közelebb lépett a kőkereszthez : — Hé, húgom, — mondotta — de korán zavarod az Istent. A térdepelő asszony riadtan emelte föl a fejét. — Nini, — folytatta a pandur-őrmester, — csak most ismerek rád. A Zsófi, a Szilas Dömötör menyecskelánya. Hát bizony, kis húgom, megnyúlt ám az ábrázatod, a mióta nem láttalak. Az asszony nem válaszolt. Úgy össszeszorította vékony metszésű ajkait, hogy a szép arc egészen beletorzult. — Valami bajod lehet, úgy sejtem, hogy ilyen messzire elkószálsz imádságra. Igaz-e, Zsófi ? — Igaz, — hangzott a halk válasz. — Mi bajod, húgom ? A fiatal parasztasszony nem válaszolt, csak fejkendőjét húzogatta előre. — Nem szólsz ? Pedig legjobb megmondani, — biztatta az öreg, — tudhatod, hogy mindig jó embere voltam édesapádnak, meg az egész familiádnak. — Tudom. — Nohát. Rövid szünet után az asszony megszólalt. Zavartan, alig hallhatóan mondotta: — A kis fiamért imádkoztam. — Úgy ? A kis fiadért ? Talán beteg az istenadta ? Ugyan mi baja van annak a porontynak ? — Nem tudom. Már három hete a kis ujját sem tudja mozdítani. A vén pandur-őrmester mélyen fekvő szürke szemeiben alattomos mosoly csillámlott. — Ugy> a kis fiad ? No, hacsak az a bajod, húgom, akkor ugorj föl szaporán s ballagj vigan hazafelé. — Az asszony csodálkozva kérdezte: — Haza ? — Igen ám, mert egy órája sincs, hogy láttam a kis fiadat. A falutokon jöttem keresztül. Megismertem. Az asszony mélyen elpirult s két tenyerébe rejtette kigyúlt arcát. Sirva fakadt. — Látod Zsófikám, — mondotta az öreg jóindulattal — a hazugsággal nem sokra megyünk, jóformán semennyire. Mégis csak legjobb, ha megmondod az igazat az öreg Bálintnak. Az asszony dacosan kapta föl a fejét s fölkelt. — Jól van, Bálint bácsi, megmondom az igazat. — Ez okos beszéd. Az asszony izgatott hangon, hadarva kezdett beszélni. — Hát úgy van, tudja meg a dolgot Bálint bácsi, nem bánom akármi lesz, én az uramat akartam elemészteni. — Elemészteni az uradat ? — Azt. Voltam is egy parasztasszonynál. Javasasszonynál ! Erre a szóra az öreg pandúr két szemöldöke olyan mérgesen rándult össze, hogy szinte egymásba üdődött. Tudta hogy a javasasszonynak nagyon végzetes szerepük szokot lenni a családi perpatvarokban. Az asszony izgatottan, zihálva folytatta : — Ugy jöttem ide az Istent kérni, hogy vagy őt vegye el, vagy engem. — Hát nem fértek meg együt ? — Nem, sehogy sem. — Miért? — A Rébék miatt. — A Borzas Rébék miatt ? — Igen. Már félesztendeje, hogy jár utána. Tudják a népek, én meg viselem a szégyent. Az éjjel is ott járt annál a cédánál, borosan jött haza. Szidtam, pirongattam. Még neki állott följebb. Mindennek elmondott. Pedig az egész világ tudja. Nem hagytam magam. Neki mentem, félrelökött. . . A pitvarban voltunk, fölkapta a fejszét, a fejemhez csapta. — A fejedhez ? Oda. Itt a helye. Fölemelte a kendőt s mutatta a halántéka fölött a friss sebhelyet. Folytatta : — Aztán elszaladt, engem a vér elborított. Mégis összeszedtem magam, lemostam a fejemet, átvittem a gyerekeket az ő anyjához. Aztán eljöttem, így áll a sorom, most már tudja . . . Fölkelt és összeigazította magát. Könnyei peregtek. Az öreg pandur-őrmester hozzálépett s vállára tette a kezét. — Sohse rijjál, kis húgom. Nem ér semmit az a nagy nekibusulás. Majd fordítok én a soron. Csak én rám hallgass, senki másra. Hát úgy lesz, hogy leheveredsz ide a kőkereszt alá. Egy tapodtat se mész, egy ujjadat se mozdítod innen. Érted? — Hát aztán ? — Hát aztán idejön az urad s úgy fog imádkozni hozzád, mint ahogy te imádkoztál a jó Istenhez. Eligazítom én, csak szépen szót fogadj. Hát mondom, maradj vesztag. A többit én rám bizd, az öreg Bálintra. Isten áldjon meg 1 Lóra pattant. Az országúton találkozott a visszatérő pandúrral. A juniusi nap már perzselve tűzött. Egy jó óra múlva a faluhoz értek*. A falu szélén megállottak s betértek egy házba. A férjet, akit kerestek, az udvaron találták. Szénát teregetett. Erős, köpcös ember volt, lelógó bajusszal s mogorva