Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-11-05 / 45. szám

a melegség, mit a menedékház nyújtana nekik. Nem csudálhatjuk, hogy éppen emiatt, különösen nagyobb városokban egyre-másra állítják fel a menedékházakat, melyek szép humánus célt teljesítenek és amellett a kisdedóvót is némileg pótolják. Talán mondanunk sem kell, hogy a menedékházak felállításában a jótékonycélú egyletek lennének hivatva a városnak segítségére jönni. S ha elemi iskolák mellett most már egyre-másra nyilnak meg az úgynevezett »napkÖzi otthonok« mért ne nyílnának meg az épp ily célt szolgáló kisded-menedékházak ? A város két-három különböző pontján helyeztetnének el, hogy könnyen hozzáférhetők és tényleg használtak legyenek. Felállításuk aránylag kevés költséget igényel; akár lesz állami ovodánk, akár nem, egy-kettő minden esetben elkel városunkban. Ajánljuk a menedékházak eszméjét a város és főkép a jótékony nőegy letek figyelmébe, melyeknek tagjai elsősorban hivatvák arrra, hogy a kisdedek iránt szivükben élő szeretetnek élő bizonyságát is adják. —01"— Az ipar és a mezőgazdaság közös érdekei. Egy idő óta lelketlen könnyelműséggel-e, vagy tudatlanságból eredő jóhiszeműséggel oly téves közgazdasági tanokat hirdetnek egyesek magyar társadalmunkban, hogy ezeknek jó lesz minél előbb útjokba állni, nehogy megakasszák azon nagy lendületű érdeklődést, amely társadalmunk minden rétegében a közgazdasági dolgok iránt megnyilatkozott s erősbödésnek indult. Úton-útfélen halhatni azt a nagyképű aggályoskodást, mely szerint hazánkban az ipar gyors fejlődése veszéllyel fenyegeti a földmívelést. Vagyis ha esetleg nálunk jobb dolga volna az ipkrosnak, mint amilyen most van, akkor a foldmívesnek még rosszabb sorsa lenne a jelenleginél. Eltekintve" attól, hogy e felfogás hangoztatása újabb üszköt dob az amúgy is szertehuzó társadalmunkba, mégis főleg azért veszedelmes, mert az észszerüség ellenére olyat akar elhitetni, ami egyszersmindenkorra sirját ássa meg a magyar iparnak s vele együtt idegeu érdekek közprédájává, olcsó zsákmányává teszi a földmívelésünk termékeit. Nem bizonyítunk e mellett hosszadalmasan. Hanem csak megkérdezzük iparosainkat arra nézve: vájjon nem azóta hanyatlott-e sorsuk oly kétségbeejtően alá, amióta gazdaközönségünk is szegényebbé lett? Hisz akárhány öreg iparos él, még most is minden magyar városban, él bizonyára Pápán is, akik élénken emlékeznek vissza ama boldog idők vásárai s heti piacaira, amikor lévén a földbirtokosoknak és a gazdáknak is pénzök, áruikat nagy alku nélkül, biztos és jó nyereségre eladták. Teli ládákkal mentek vásárra s üres erszénnyel és teli pénztárcával s üres ládákkal tértek onnan vissza. Ezekben a régi jó időkben tudott is szerezni házat, földet és szőlőt minden valamire való iparos, ha szeretett dolgozni s a takarékosságot is szem előtt tartotta. Ekkor virágzott sok nemzeti iparágunk is, amelyekről az újkor iparosai csak atyáik, illetve öreg mestereik szóhagyományszerű megemlékezéseiben értesül. Hiába okoskodik ravaszul bárki, nem lehet eltagadni, mert ime a tények bizonyítják, hogy az iparos jóvolta nincs, nem lehet ellentétben a gazdáéval, a fogyasztóéval; sorsa nem javulhat a földmívelők kárára, hanem inkább oly viszonyban van egymással e két közgazdasági ág, amelynél fogva létérdekök egymással mintegy egybeforr. Mert minél nagyobb, elevenebb s gazdagabb az ipar, annál inkább keresi feldolgozásra a mezőgazda nyers terményeit. Ha e termények kereslete nagy, az áruk értéke is emelkedik s ennélfogva a termelő haszna is magasabb lesz, ami első kelléke a földmívelő jólétének. A földmívelő jóléte hogy mennyire összefügg az iparos jobb sorsával, azt fentebb már említettük. Akik ezt kétségbevonni óhajtják, leginkább Németország ama közgazdasági viszonyaira hivatkoznak, ahol a földmívelés érdekei ellentétbe jutottak az ipari törekvésekkel s ennélfogva köztük kitört a háború. Először is: az ipar sem Németországban, sem sehol, közgazdasági alapelvnél fogva nem ütközhetik össze a mezőgazdák érdekeivel, mert az egyik a másiknak kiegészítő része. Másodszor: a németországi mezőgazdák s birtokosok egyrészt az általános világverseny miatt, másrészt azért kerültek válságos helyzetbe, mert náluk virágzott legjobban a prémiumos kiviteli kedvezmény, amellyel rövid húsz év alatt tönkre akarták tenni Anglia gyarmataiban az anyaország egyik-másik iparágát s oda vitték e mohó és természetellenes versennyel Németországban a közgazdasági helyzetet, hogy egy része az idegen tőkéken élő gyáraknak megbukott és a túlhajtott prémiumos rendszer miatt elhanyagolt földmívelési ág rossz sorsa következtében följajdult s ellenállásra tömörült. A németországi viszonyok tehát csakugyan tanulásra szolgáltatnak jó példát. De nem a tekintetben, hogy a földmívelés érdekeit féltsük az ipar fellendítésétől, hanem arra nézve, hogy e két közgazdasági ág érdekeit mindenkor Összhangzatos inódon ápoljuk. Ne féltse hát senki a magyar gazdákat az ipar nagyobb fellendítése miatt. Bár már volna önálló vámterületünk, amely egy kis lélegzethez juttatná sinylődő kisiparosságunkat, nagyobb erőt kölcsönözne a gyár-, illetve a kisiparunknak fejlődésére és ami fődolog : földmívelésiinket az egész vonalon intenzívebb alapokra fektetné s kisgazdáinknak módot adna a fold több oldalú kihasználására, egyszóval : okulására s vagyonosodására szolgálna mindeneknek. Sohasem tudom elfelejteni, amit tiz év előtt egy idegenben (Franciaországban) élő hazánkfiától, aki előkelő iparos, — hallottam. Körülbelül ezeket mondotta: „Magyarország nagyon szerencsés föld. Mind az iparra, mind a fÖldmívelésre, tehát a fejlettebb kereskedésre is természeti ajándékainál fogva mintegy ráteremtve van. Csak az kár, hogy népe ezen sok áldást felhasználni nem tudja, vagy nem akarja és a gyarmati gazdasági állapotra valló földmívelésből élne, ha igazán élne s nem tengődnék. Holott ma már ipar nélkül egy nemzetnek sincs boldog jelenje s nem lehet reménye a jobb jövőre". Sok igazság van e szavakban. Jó volna megszívlelni mindannyiunknak. S akkor talán nem azon törnők agyunkat, hogy miként uszítsuk a A szeretett ifjú is nagyon elbúsúlt állapotban ődöng Vámos utcáin. A szülők makacssága szörnyen elkeseríti. Úgy látja, ez a jó parti kisiklik a kezei közül. Ha egyszer messze elviszik a leányt, el fogja az őt felejteni. Hiába esküdözik Éviké leveleiben, hogy soha, soha, a sirig el nem fogja felejteni, Arthúr nem hiszi. A leányok gyöngék, csapodárok, könnyen hajlíthatók. — Oh, én meghalok magáért, de el nem felejtem, — fogadja a leány. Amilyen elkeseredett Serényi Arthúr, hát ő is kész volna meghalni. Cudarul szorongatják a hitelezők, a szabó, a suszter nyakára járnak a kontóikkal, Háj Fülöp, a vén uzsorás azért a rongyos százötven forintért nem akar várni, a pénzügyigazgató pedig, az a pedáns zsarnok, fenyegeti, hogy abból a kis hivatalából is elbocsátják, ha nem rendezi az ügyeit. Hát hogy rendezze, mikor a szülők összeesküsznek ellene ? Igazán kétségbeejtő állapot. — Haljunk meg együtt, — irta a leány. — Jó, hát haljunk meg, — felelt a fiatal ember egy fellengző, cikornyás levélben, melynek szóvirágai még jobban elkábították a szegény ábrándos kis leányt. Elvégezték, hogy vasárnap este (hétfőn kellett volna Évikének elutaznia), mikor már mindenki lefeküdt, Éviké kilopódzik a kertbe, melynek hátul is van egy kis ajtaja a Varga-utcára. Az ajtó nyitva lesz. Arthúr jöjjön s várja meg Évikét a lugasban. Hozza magával a revolvert is. Ott fognak meghalni együtt. A leányka azon a héten elbúcsúzott barátnéitól. Szétosztogatta köztük mindenét, apró csecsebecséit, karpereceit, képes-könyveit, himzéseit: — Emlékül, — mondta nekik, — hogy jussak néha eszetekbe, ha már nem leszek itt. Senki sem sejtette, hogy másra gondol, mint az erdélyi utazásra. Azt látták, hogy nagyon szomorú, de hisz azt egészen természetesnek tartották. Vasárnap nagyon ájtatosan imádkozott a templomban s kijövet papirosba tekergetett pénzt osztogatott a koldusoknak, kik ott nyújtogatták kezeiket és kalapjaikat a templom ajtajában. Nem : értették, miért csavargatta be a szép kisaszony papirosba a krajcárokat. Hát mikor kibontják, bámulva, hüledezve látják, hogy az ragyogó sárga arany. Az ajándékok voltak, miket nevenapjára, születésnapjára atyjától, anyjától kapott. Neki többé nincs szüksége semmire. Amint ott haladt anyja mellett, szinte általánosan föltűnt halványsága. — Milyen sápadt ma ez az Éviké, — szólt sajnálkozva az ismerős asszonyság Alpárnéhoz. — Hiszen azért visszük, lelkem, egy kis jó falusi levegőre, — felelt Alpárné. Az ebédnél alig evett valamit a leány, a vacsoránál épen semmit. — No igazán itt az ideje, hogy el vigyétek már innen, — mondta Alpár István feleségének a vacsora után. A leány kezet csókolt szüleinek és jó éjt kivánt. Az apa úgy vette észre, mintha könyek csillognának szemeiben. — No, no, — szólt engeszteltebb hangon, — nem haragszom, csak ezután okosabb légy. Arra kitörtek a könyek a leány szemeiből s végig peregtek arcán. Ugy ment sirva az ajtó felé. De onnan visszafordult s mégegyszer kezet'csókolt szüleinek. Az anyja magához szorította, az atyja megcsókolta homlokát : ' — Jó éjt. Most már nzugodtabban ment kis szobácskájába. Ott mindent rendbe rakott s csöndesen ' leült egy székre. Már nem sirt. A szüleinek szóló búcsúzó levelet már tegnap megirta. Megköszöni gondoskodásukat, hogy szeretettel fölnevelték. Bocsánatukért esdekel, hogy oly nagy bánatot szerez nekik, de máskép nem tehetett, nem élhet Arthúr nélkül. Mégegyszer föl akarta törni a levelet. Azok a sorok talán nem elég melegek, talán hidegek, máskép kellene leírni. De aztán mégsem bántotta, letette az asztalra, hogy mindjárt megtalálják, ha ide belépnek. Szive erre a gondolatra elszorult. Képzeletében látta atyját, anyját, amint a fájdalomtól roskadozva jönnek. — De nem tehetek máskép, nem tehetek máskép, mormolták ajkai. Lecsöndesült már az egész ház, nyugalomra tért mindenki. Éviké megnézte az órát. Mindjárt fél tizenketőre. Arthúr már bizonyosa^ régóta vár. Egy köpenykét vetett a vállára, mert az éjszakák már hűvösek voltak, aztán eloltotta a lámpát s halkan, zajtalan kiment. Lépteinek semmi nesze nem hallatszott, úgy siklott végig a folyosón, mintha a földet nem is érintené. Csak a házőrző eb vakkantott egyet-kettőt, aztán az is elhallgatott. Egy perc múlva lent volt a leány a kertben. Lábai remegtek ugyan, szive lázasan dobogott, de lelke elszánt volt. Habozás nélkül egyenesen a lugas felé haladt a sötét éjben. Egy-egy kiálló faág megtépte haját, ruháját, arcába csapódott. Csak ment előre. A kert kicsi volt, hamar végigfutott rajta. Elérte a lugast. Arthúr nevét susogta. Nem felelt rá semmi hang. Akkor halálos rémület szállta meg szivét. — Arthúr, Arthúr, — rebegte hangosabban, kétségbeesésében már arra sem gondolva, hogy valaki talán meghallhatná, nemcsak a várt, nemcsak a kiválasztott.