Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-09-24 / 39. szám

— felvonultatta az agyoncsépelt Bobot, elég változatos és jó műsorral dolgozott a társulat. Az előadások között is volt egy-két kifogástalan, viszont azonban volt egy-kettő, amelyet tönkretett a kórus — főkép a női kórus — gyatrasága. Miután a mult héten a zenekarra járt rá a ruci, illő, hogy ezúttal az énekkarról is aperte kimondassák, hogy az, amit a Doktor kisasszonyok cimü kögített hülyeségben elkövettek, azért Flórencben a hevesvérű olaszok füttyel és hagymával fizettek volna. Igaz, hogy kevesen vannak, de kevésnek meg könnyebb összetartani, mint többnek, mért énekelnek hát hatan tiz felé ? Még a Katalinban is sziveskedtek a t. kórusbeliek többször csetleni és botlani, a többi darabokban azonban — így főleg a Svihákokban és a Bőregérben — előlegesen akarták a közönségei; kiengesztelni a hét folyamán elkövetendő bűneikért. Már a zenekar valamivel jobban megemberelte magát a héten, amennyire t. i. ily csekély szám mellett egyáltalán megemberelheti magát. A hét folyamán egy hijján csupa régi, de jó operettet láttunk. Bárcsak annak az egynek, ami új volt, szintén hijja lett volna. A Doktorkisasszonyokról tényleg beteljesedett az, amit még a függöny felgördülte előtt a hátunk mögött egy szellemes színházlátogató szomorú ^sejtelemtől gyö törve, e szavakkal jósolt meg : „ügy érzem, hogy ma szellemi takarmány-hiányban lesz részünk". Hát volt is részünk ! Verő György, ez a különben jóravaló operettszöveg- és zeneiró, talán úgy tett e darabjával, mint az öregebb Dumasról regélték, hogy az utolsó műveit olcsó pénzért kezdő irócskákkal iratta, ő meg zsebrevágta a dús honoráriumokat. Azzal a kivétellel mégis, hogy a Doktorkisasszonyok bajosan juttatták őt (Verőt) dús honoráriumhoz. A közönség a kierőszakolt jeleneteken, a mondvacsinált cselekményen (?) nem győzött boszankodni s megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Dódika és Dádika a darabban vagy ötször ismétlődő zöngeménye után a függöny legördült. Szóljunk a szereplőkről ? Mátrayt majd megdicsérhetjük egyebütt, a többiek meg alig érdemesek a megemlítésre. Legfeljebb Rózsahegyi Sárika azért, mert ezúttal először jutott szerephez s. bizonyította be, hogy ha nem affektálna oly szörnyűségesen, hangja van annyi, hogy másodrangú segédénekesnőnek beválik. Árnyra a fény, borúra derű ! — ritkán láttunk oly pompás operettelőadást, mint a Bőregéré volt. És itt mindenekelőtt Sziklai Szeréna elé kell az elismerés rózsáit lerakni. Egyszerűen nem ismertünk rá vasárnap este. A csináltságnak nyoma sem volt játékában, csupa természetes humor, csupa elragadó, kedves ötletesség, csupa derű és kellem. For ewer, kedves Nagysád, így már megértjük egymást s megérti a pápai közönség, amely ezuttal először ünnepelhette érdeme szerint a kegyed pompás, szubrett tehetségét. És ami még örvendetesebb sikerült debűjénél (annak mondjuk, mert ezuttal először mutatkozott be Sziklai a maga igaz valójában !), a Bob és Katalin Germainje csak fokozták a vasárnap szerzett jó véleményünket. Bobban még a nézőtér tátongó üressége sem tudta megbénítani arányos kedélyét, úgy ebben, mint a Katalinban éneke is teljesen kielégített minden várakozást, a középhangokban van valami csiszolatlan jellege, de ki vizsgálja ezt oly szorgosan akkor, mikor még az érzékeny jeleneteket is igazi drámai erővel játszotta meg? Előkelő tényezője volt a Bőregér jelentékeny sikerének Micsey né Bácskay Julcsa, aki — mint azt jó eleve tudtuk — egyike az operett-szinpad régibb jeleseinek. Volt is ma alkalmunk megcsodálni disztingvált és mégis könyed játékát, hangjának üde csengését s főleg kiváló énektudását. Sok taps volt kísérője első felléptének s a tapsoknak nem akart vége szakadni, mikor a II. felvonásban magyar népdalokat énekelt. Nincs könnyebb, mint magyar dalt énekelni, nincs nehezebb, mint magyar dalt jól énekelni. A magyar ritmust, a magyar lelket kell éreztetni tudni annak, aki énekel, úgy mint azt Micseynétől hallottuk, ki különben a népszínmű terén tán még az operetténél is több babért aratott. S azért ha élvezettel láttuk is őt csütörtök este a Katalinban is, azt hisszük még nagyobb, szinte ritka műélvezetünk lenne, ha alkalmunk lenne őt péld. Csepreghy egyik jó népszínművében látni. Mátray Kálmánt — a bonvivant Eisenstein személyesítőjét — szintén jó hírnév előzte meg. Sietünk örömmel konstatálni, hogy az előleges hír nem volt csaló. Kevés komikusban egyesül oly mértékben az intelligencia a humor vénájával, mint benne. Há még hozzátesszük, hogy jó énekhangja, kellemes (és érthető !) ének-előadása és eredeti arcjátéka van, akkor képét adtuk a komikusnak, aki nemcsak a Bőregér előadását vezette, de nem szólva sikerült Bobbeli borbélyáról, még a Doktorkisasszonyokban is tudott derűs pillanatokat varázsolni a nézőtérre. Ritkán láttunk olyan jó Orlovszky herceget, mint a Ráthonyi Stefié volt, ki ezen kivül még a Doktorkisasszonyok hálátlan s a Svihákok hálás szubrett-szerepében csillogtatta jeles tehetségét. Generálisan fogunk végezni az összes operettek összes többi szereplőivel elmondván, hogy amilyen jó volt Virágh a Svihákokban, oly gyönge volt Vághy a Bőregérben, amilyen kecses volt Jakabffy a Bob herceg Anniejában, oly szögletes volt Déri a Katalinban, kevés rosszabb Pomponius létezhetik messze földön, mint volt a •Csolnakossyé s kevés százféle szerepben is használhatóbb tagja van a társulatnak, mint Szigetiig Andor. Csolnakossyról azonban sietünk feljegyezni, hogy minden operettbeli szerepléséért bőven kárpótolt bennüket szerda délután, amikor a zsúfolt ház előtt, lelkes hangulatban lefolyt diák-előadáson igazi jó népszínmű-énekesnek bizonyult, aki a mesterileg játszó Benedekkel lefolyt drámai jelenetben jeles drámai tehetségének is szép bizonyságát adta. Ebben a diák-előadásban, mely összjáték tekintetében is mintaszerű volt, Benedekné, Vári, Gergely, Mátray, Szigetiig és Papp egyaránt dicsérő felemlítést érdemelnek. S mily szép, mily tartalmas, mily költői maga a darab, mily ellentét a Doktorkisasszonyok-féle mai üres és száraz léhaságokhoz! Blaháné egyik legkedvesebb szerepét Erzsikét a társulat naivája: Haraszti Miéi adta. A felhangzott tapsok azonban sem őt, se direktorát ne tévesszék meg; aki jó naiva, az még nem okvetlenül jó népszínmű-énekesnő, hangja is inkább szubrettcsicsergésre, mint népdal-éneklésre való, egyébként bájos és bensőséggel teljes játékának is előbb van franciás, mint magyaros zamatja. A tegnap este szinrekerült Cyrano de Bergeracról lapunk tárcája szól. —őr— A VÁROSHÁZÁRÓL. § Új gyár. Lapunk volt az első, mely hírt adott arról a városunk gazdaköreiben felmerült tervről, hogy Pápán len és kenderkészítő gyár létesíttessék. A tervet városunk polgármestere magáévá tette s ez ügyben érintkezésbe lépett a magyar gyáriparosok országos szövetségének győri fiókjával. Ez utóbbi helyről nagyfontosságú értesítés érkezett most a polgármesteri hivatalhoz. A gyáriparosok győri fiókja tudatja, hogy a szegedi kenderfonógyár hajlandónak nyilatkozott Pápán 100.000 korona tőkebefektetéssel kenderkészítő gyárat létesíteni. A szegedi gyár a várostól semminemű anyagi támogatást nem kér, csak azt a kikötést teszi, hogy 1200 kat. hold kendertermelés számára több évre biztosíttassék. E tárgyban — mint értesülünk — polgármesterünk folyó hó 21-ikére a helybeli és vidéki gazdákat értekezletre fogja egybehívni. Minthogy a kenderfonó gyárak életképes üzleti vállalatoknak bizonyultak, bizonyára megbeszélés tárgyává fogják azt is tenni, vajjo^ nem lehetne-e az új gyárat szövetkezeti alapon létesi eni, esetleg azért a szegedi gyárnak is bevonásával ? § Eladott házak. E cím alatt ugyané rovatban megemlékeztünk múlt számunkban arról, hogy két házat, melyeket a város képviselőtestülete a város fejlesztése szempontjából megvételre kiszemelt, időközben magánosok vásároltak meg. Mint most értesülünk, kilátás van arra, hogy e házak egyike, t. i. a Jókai-utcai városi korcsmaépület melletti, S'ivi/t a Gulliver-ben és Voltaire a Micromegas-ban értékesítette. Sőt a röpülésre vonatkozó utalások korszakos fölfedezésre : a léghajó feltalálására adtak alkalmat a Montgolfier-testvéreknek. íme Cyrano alakja, Cyrano élete a valóságban. És Rostand Cyranoja szintén ugyanez, szintén az a Filozófus lantverő, Fizikában nagy erő, Irt sok rímes holmit ő ! Hirneves harckeverő, Légi utas, vakmerő S ámbátor a szive hő, Balsors-üzött szerető, csupán tragikus hőssé kellett őt Rostandnak tennie, csupán a cselekvényt megalkotnia, melyben tragikus szerepét lejátssza. A mód, ahogyan a poéta Cyranot tragikus hőssé tette Rostand, egyike volt a legmerészebbeknek. Az iró tragikumát, azét az iróét, aki „míg lenn maradt a sötétben hátul, mások kúsztak fel", tette az ember tragikumává. Bünt követtet el vele Rostand, de nem oly bünt, aminőt a legtöbb tragikus hős szokott elkövetni, Cyrano nem öl, nem gyilkol és mégis megszegi a léleknek nem rideg parancsokba foglalt, de belsőnk mélyén élő és működő szent törvényét, midőn abban a hitben, hogy szerencsétlen külseje miatt a szerelem mindörökre el van zárva előle, szavának bűvös varázsát, melyben a gall szellem leggyönyörűbb akkordjai csengenek, csalásra használja fel és másnak számára szerzi meg, akit ő szeret. A lélek legkínosabb szenvedéseit fedi az az álarc, mit azáltal lelkére vett. De a lovagiasság, a gascognei nemesek legdicsőbb erénye, nem engedi, hogy felfedje többé a titkot, mely ott az erkély tövében, a hold fényétől meg nem világított kis Marais-negyedi téren megszületett. Egyszer, csupán egyszer áll közel ahhoz, hogy feltárja a titkot. Mikor a leány, kit, mint minden leányt, a test szépsége bűvölt el előbb, a test szépségén túl kizárólag a szellem kiválóságát szereti meg Christianban, kinek e szellemet Cyrano kölcsönözte, midőn földöntúli gyönyör élvezetével hallja, hogy a leány szeretné Christiant, még akkor is, ha csúnya, ocsmány, groteszk, torzkép lenne, akkor, akkor talán felfedné rajongó hevületében szivének titkát, de perdülő dob, ropogó puskazaj közepette Christian pirosló vére festi be, fedi el örökre a titkot s pecsételi meg a hős tragikumát. Neki nem marad egyéb hátra, minthogy boszúra és halálra készen ott álljon a vitéz csapat élén s szavalja a golyók záporában: Ezek a gascognei legények S Castel-Jaloux a kapitány, Gémlábú sasok, csodalények . . . Hervadt levelek hullása . . . Cyrano elmúlása. A hősnek nem adatott meg, hogy „elessék a dicsőség mezején, szivében méltó ellenfél vasával". De azért nem jól mondja, hogy halála nem sikerül. Az elmúlás szent percében lehull a lepel a tizenötéves titokról s az a csók, mit Roxán a haldokló ajkára lehel, kárpótol hosszú évek egy egész emberi élet minden meddő vágyódásáért, minden elillanó reménységéért. Kettőt gyászoljon Roxán, — igy kívánja a i költő és Roxán egyet fog gyászolni csupán, mert a halálban egy lett, akit az életben két lényben ismert meg. * A pápai színpadnak mindenkor dicsősége lesz az alakítás, amelyben Benedek Gyula tegnap este a a Cyranot bemutatta. Mindenkor nagy véleménnyel voltunk Benedek tehetségéről, tagja ő annak a sajnos mindinkább megfogyatkozó szinész-gárdának, mely a művészetet nem hiú játéknak, hanem magasztos hivatásnak fogja fel s mely a szavalni és alakítani tudás megbecsülhetlen képssségeivel mert csupán a világot jelentő deszkákon megjelenni. De amit tőle tegnap este láttunk, felülhaladta várakozásunkat s messze túlszárnyalván a vidéki színpadok színvonalát, az igazi művészi alakítások sorába illeszkedett. A gúnynak, a humornak, játszi könnyed hangját ép úgy eltalálta, mint a hévnek, szerelemnek szenvedélyes suttogását, a hetykeségnek kihívó dacát ép úgy, mint a hősiességnek fenséges kitörését. Legfőbb érdeme Benedeknek, hogy teljesen átértette a költőt és a legkülönbözőbb jellemvonásokból alakított jellemet egységes alakként tudta megkapó erővel szemünk elé állítani. Cyranoja feledhetlen lesz az előtt a pápai közönség előtt, mely tegnap — dicséretére legyen mondva! — zsúfolásig töltötte meg a színházat s főkép a remekül megjátszott erkélyjelenet, valamint a csatatéri szcéna után tomboló tetszés*