Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-08-13 / 33. szám

sági kérdéseknek megfejtésével is, akkor majd kellő elkészültséggel érettek leszünk az önálló vámterület létesítésére is és ha nem is fog megszűnni, de mindenesetre gyen­gülni fog, az az abnormitás, hogy az egész ország figyelmét a napilapok időjárási jós­latát tartalmazó rovata köti le,, mert alig van országunkban ember, ki többé-kevésbbé meg ne érezné az időjárás befolyását anyagi viszonyaira. = Vármegyei telefon. Ezelőtt körül­belül egy esztendővel volt szó legutoljára — ha jól emlékezünk rá — a vármegyei telefonról. Akkor ez irányban interpelláció hangzott el a vármegyeházán s bár pozitív határozat nem hozatott, mint a megye kö­zönségének általános óhaja említtetett, hogy a vármegyei telefonhálózatot esetleg a tár­sadalom áldozatkészségének igénybevételé­vel is, a törvényhatóságnak létesíteni kell. -— Nem tudjuk, hogy azóta ez ügyben a vármegye vezetősége részéről bármi, ha' csak kezdeményező lépés is történt volna. Már pedig talán nem is szorul bővebb fej­tegetésre, hogy a telefon használatának je­lentősége annál nagyobb, minél nagyobb távolságra közvetíti a szóbeli érintkezést. És Pápa városában — valamint bizonyára Veszprémben is — igen számosan vannak, akik a városi telefonhálózatban való rész­vételért magáért csak kedvetlenül fizetik a különben is igen magas telefon-bért, ellen­ben szívesen megfizetnék, ha a vármegye minden községével meglenne a telefon­összeköttetés, sőt ez esetben a telefon-elő­fizetők számának a városokban magukban is jelentékeny növekedésére lenne kilátás. Hogy általános közigazgatási, közbiztonsági, közgazdasági szempontok mennyire kívána­tossá teszik a vármegyei telefon-hálózatot, e tekintetben csak Vasvármegyére utalunk, .hol a már évek óta létező megyei telefon fontos közszolgálatokat teljesítve fényesen beválik. Pápa és a színészet. Szinügyi bizottságunk tegnapi ülésén szóba került az a kérdés, hogy a győr —pápai színi kerület megszűnése folytán szükséges új beosztás­nál minő sors vár városunkra. A vidéki színészet felügyelője egyelőre még teljesen tájékozatlanul hagyott bennünket a tekin­tetben, hogy minő tervei vannak, vájjon Sopron és Győrrel, avagy Székesfehérvár és Szombathely­lyel akarja-e Pápát összekapcsolni s attól kell tartanunk, hogy a helyi viszonyok kellő ismereté­nek hiányában ez ügy nem fog olyan megoldást nyerni, mely a beosztandó városok érdekeinek legjobban megfelel. Reméljük, hogy a szükséges információkat nemcsak a központban, (a szín­igazgatóktól) fogják beszerezni, hanem megfogják hallgatni az összes érdekelt városokat is. Úgy áll tudniillik a dolog, hogy az utóbbi években városunknak rossz hírét költötték s egy­két zsebbeli érdekeiben megsértett színigazgató, aki hazafias szólamok hangozta ása ellenére is csak üzletnek tekinti a színházat, teljesen alap­talanul és jogtalanul Pápát akarta okolni a győr—pápai kerületi beosztás állítólagos balsikeré­ért. Persze a győri sajtó szívesen segédkezett Pápa város ily módon való bemártásában, mert örült, ha másutt kereshette a bűnbakot. Egyáltalában nem szándékozunk ugyanerre az útra lépni és és bűnbakot keresni, hanem csakis az a célunk, hogy a küszöbön álló döntés előtt rámutassunk azokra a szempontokra, amelyek nélkül lehetet­lennek tartjuk a helyes, a méltányos és igazságos beosztást. Kétséget sem szenvedhet az, hogy épen a mi városunk valósággal szerencsétlen helyzetben van a színtársulatokkal szemben. A túlnyomóan nagy­számú intelligencia, amely már csak a fővároshoz való közelségnél fogva is elkényeztetett, nem közönséges ízléssel bír, nagy igényeket támaszt a hozzánk jövő szintársulatokkal szemben ; s mint­hogy akkora közönségünk nincs, hogy nagyobb téli szezon nálunk kellő anyagi sikerrel tart­ható volna, csak a színházba járásnak épen nem kedvező időben jönnek hozzánk a színé­szek. Ez már magában véve is könnyen ért­hetővé teszi, hogy nagy anyagi sikereket nálunk nem érthetnek el az igazgatók. De ez még csak a kisebb baj. Sokkal nagyobb baj ennél az, hogy mivel a virág vasárnapi szervezkedés után jönnek És mikor ráborul alkonya a létnek, Átfogja köpenye az örök sötétnek, Közeleg, közeleg, vergó'dések vége, Bénító köd borul mind a két szemére Mikor az erekben már-már megáll a vér, Fiának suttogja : „Ne sírj azér . . . u Halmi Uódog-. Birike. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta: Omega. Kopott aranyozású pici keretben, szárított TÓzsa meg a levele; sötét-barnára vénítette az idő mind a kettőt. Szemérmes, fehér volt-e a virág, izzó vörös sziromsereg kérkedett-e rajta, vagy széliden sárgás fejecskéjét lengette-e a haj­nali szellő, mikor még ott mosolygott a rózsa­tőn, — nem tudja senki. Sötét-barna, porló, száraz, idomtalan, laposra préselt tömeg, s a pici kopott keretből homályos üveg alól azt beszéli, hogy elmúlik minden . . . Hanem azt mindenki tudja, mert már nagyon sokan mondták. De nem gondol rá senki, csak amikor maga érzi meg. Sokszor néztem a kis meghalt rózsaszálat. .. Jóleső szomorúság szállt rám tőle, busulás, ami nem fáj, bánatos merengés, ami édes. Egyszer megkérdeztem, hogy kié volt ez a rózsa. — Az még szegény Birikéé volt . . . Nem mondta meg soha, honnan való, kitől kapta, itt tartogatta a szegény, hát csak itt hagyták . . . Szegény Birike, szegény nyomorék leány! Itt élte le szomorúan egyhangú életének nagy részét, ebben a fehér falu kis szobában, a zöldelő orgonabokrokra néző pici ablak mellett, kis gyé­kény kocsijában ülve. Nyáron kívánta a szabad levegőt, akkor kihúzták az orgonabokrok alá. Feje fölött összeborult a lomb, s a szegény leány hallgatta a szellő jöttén összesusogó levelek beszé­dét, a titkosat, hallgatta a bokorból fel-felrebbenő madárpár szerelmes csipogását, hallgatta, s tán arra gondolt, hogy néki nem lehetnek édes titkai, ő nem érti a szerelmes madárnak boldog fel­rezzenését párja közeledtén, az ő selymes fekete haját ii«ui simítá végig reszkető férfikéz, az ő bársonyos, sötét tekintetébe nem mélyedt el soha beszélő pillantás ... Az ő keskeny, gyöngéd kezét nem szerítá meg egy életre tett ígéretül édes vonzalomból senki sem és finom metszésű piros ajkának boldog igenjét nem némította el a szerelmes édes csók soha . . . Szegény Birike, szegény nyomorék leány ! Nem tudott járni négy esztendős korától fogva. Akkor esett valami baja, amit az orvosok egész egész életére megörökítettek. Piciny lábacskái nem nőttek többet, s míg felső teste kifejlődött, szép feje behúzódott vállai közé, hátán szomorú púpot hagyva egész életére . . . Szülei elhaltak, jólelkű, gyermektelen nagynéni fogadta gyermekéül, annak a házában, kis fehér falu szobácskában várta, várogatta, meddig kell még élni ? ! Szerettük mindnyájan, akik a közvetlen közelében éltünk. Nem panaszkodott soha . . . Nevetett a szeme, kacagott az ajka, sziporkázó szellemességgel vidított a lelke, nem árulta a bal­sorsát, hogy részvétet vásároljon rajta. Majdnem hozzánk a szinészek, rendszerint oly gyarló és kezdetleges előadásokat kell végig élveznünk (?), hogy ezek láttára csakugyan elmúlik a közönség­nek szinpártolási kedve. Hogy is lehetne tisztességes előadásokat, művészi összjátékot várni egy újonnan összeállított társulattól, amely nap nap után legtöbbször csak egy-két próbára csupa újdonságokat ad elő ? A mi intelligens közönségünk persze, hogy nem fogadja szívesen, ha Pápát csak ilyen előkészítő állomásnak tekintik az igazgatók, ahol jóformán csak a próbákat tartják meg a győri szezónhoz s tiltakozik az ellen, hogy olyan szerepet juttassa­nak neki, mint az adomabeli borbély a koldusnak, akin tudniillik az inasát borotválni tanította. Hogy csak ezek a viszonyok idézték elő Pápán a szinpártolási kedv hanyatlását, azt misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a régebbi idő­ben Pápát minden színigazgató igen jó állomásnak tartotta. Amig rendes, jól szervezett társulatok jöttek hozzánk, addig sohasem panaszkodtak nálunk a színészek. Jakab Lajos, Mándoki, Bődi, Makó, Komjáthy társulatai igen jól prosperáltak s ha a leg­legutóbbi néhány társulat nem tudott mindig boldo­gulni, ez sem volt specialiter pápai okokra vissza­vezethető. Dobó Sándor nem Pápán, hanem Győrött bukott meg, Balla sem Pápa miatt fordított hátat a mi kerühtünknek, hanem Győr miatt s ha tapasztalható is nálunk némi visszaesés, ez semmi esetre sem nagyobb arányú, mint a milyen akár Győrött, akár bármely más városban is (a fővárost sem véve ki) észlelhető s amely nagyon természetes folyománya az általános gazdasági hanyatlásnak. Hazánk legnagyobb vidéki városaiban is tapasztaljuk azt, hogy az ott működő színtársula­tok csak a kormánynak magas szubvenciója mellett tudnak megélni, miért akarnak tehát ujabban a színigazgatók épen a mi szerény kis városunkkal szemben akkora igényeket támasztani, hogy itt talán mig a főszezonban beállott deficitet is pótolják ? A mai közönség egészen másként gondolko­dik a szinpártolásról, mint a régi s az igazgatók­nak számolni kell azzal, hogy a szinészkultusznak immár vége van. Ma nem hazafias kötelességből pártolják a színészetet, hanem pártolják úgy, amint azt a társulat művészi értéke szerint megérdemli. > megdöbbentő frissességei és tisztasággal lebben elém a képe. Láttam a kis kocsijában, a fehér függönyös ablak mellett. Bánatos arcú, szép fiatal asszony ül mellette . . . Hosszú családi tragédián most diadalmaskodik a lelke ereje . . . Tanul, hogy rövid hónapok múlva kenyeret adhasson két gyermekének ... A katekizmust lapozgatja, — olvasva félhangosan ... A szegény nyomorék leány varrogat . . . Kis kézi gépje van, azt ho­zatta oda magának a kocsijába. Megállítja a kis zakatoló szerszámot, s valami megüti a fülét: — Mit olvastál most Erzsikém ! A fiatal asszony folveti szemét egy pillanatra, aztán olvas: — „Azzal a testtel fogunk feltámadni, amellyel most birunk." A szegény nyomorék lánynak egy szem­pillantásra elborul az arca, de mire megszólal, már mosolyog : — De hisz akkor álljon is ott a Szent Péter a kocsimmal, mert én a magam lábán ugyan nem megyek be a menyországba. Aztán nem szólt róla többet. Pedig hitte, hogy e nyomorékul átszenvedett földi lét után épen ilyen nyomorék testtől átélendő öröklét vár reá. Vallásos volt nagyon. Volt egy gyóntatója. Jóságos, öregedő pap. Olyan volt ez a szegény nyomorék leánynak, mint egy istenpótló bálvány. Imádta. Ennek a régi kopott fényképét rejtegette a kis kocsijában. Ha aludni ment, odadugta a párnája alá. Az a száraz összebarnult kis rózsaszál ott az üveg alatt ki másról beszélt volna neki ? Akkor még világosabb barna volt a holt

Next

/
Thumbnails
Contents