Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-07-16 / 29. szám

első sorban Ausztriától ne tiltassák el állatkivitelünk az állategészségügyi törvény intézkedéseinek hiányos végrehajtása miatt. A sertéspiac jelenlegi helyén pedig az állategészségügyi ellenőrzést semmi módon sem lehet kellőkép gyakorolni, közegészségügyi szempontból is kívánatos, hogy a vásár ne ama szük belvárosi helyen tartassák meg. Igen ám, de az elhelyezés — mely elől kitérni semmikép sem lehet — az azon a környéken lakó kereskedők és iparosok s általában a belvárosiak anyagi érdekeit érintené. Nem hisszük ugyan, hogy oly mértékben, mint többen hangoztatják, mert az a vidéki, aki Pápán vásárolni akar, megvásárolhat akkor is, ha a vásár kiljebb eső területen tartatik. Mégis ez érv elől elzárkózni csak akkor lenne szabad, ha tényleg nem találtatnék oly hely a sertéspiacnak, amely minden tekintetben megfelelő s amelynek megszerzése nem ró nagy terhet az egész városi közönségre. Mert itt is úgy áll a dolog, hogy az egészet nem szabad háttérbe helyezni a kisebbség kedvéért. Az állandó választmány nem talált ilyen helyet a Belvárosban, azért volt kénytelen az országos vásárteret ajánlani. Alkalmas, jó, — de persze nem a Belvárosban levő hely. Nincs kizárva, hogy a városi közgyűlésen proponált s a nem proponált, de szintén szóban volt (a Korona melletti s a kaszárnyával szemben levő) helyeken kívül más is szóba fog hozatni. S ha proponáltatnék olyan, mely minden érdeket egyaránt kielégít és — ismételjük — nagy áldozatba nem kerül, tán győzedelmeskedhetnék is az országos vásártérrel szemben. De ha ilyen nem találtatnék, mégis csak kénytelen lennénk az országos vásártér mellett maradni. Egyet ugyanis ne feledjünk, hogy új és jó hely okvetlenül kell a sertéspiac számára, mert ilyen hiánya — a sertésvásárok eltiltását vonná maga után. S ez aztáu igazán érzékenyen sújtana egyeseket ép úgy, mint a város egyetemét. 01' — A középbirtokos sorsa. Irta: Baucr Antal országgyűlési képviselő. Néhuny héttel ezelőtt a képviselőházban Horánszky Lajos nagy figyelmet keltett beszédében foglalkozott hazánk kisbirtokosainak helyzetével. Bár uémelyek túlsötétuek vélik a képet, melyet Horánszky festett, biz az a teljes, szomorú valóságot tárta elénk. Aki csak némileg is érdeklődik falusi népünk iránt, annak be kell látnia, hogy e nép sorsa éppenséggel uem rózsás é? hogy főleg a kisbirtokos helyzete napról-napra válságosabbra fordul. De arról is meg fog győződni, hogy ennél semmivel sem jobb, sőt talán még rosszabb a középbirtokos osztály helyzete, mert nemcsak hogy ezt sújtják leginkább a különféle terhek, de ez nem is képes helyzetén aránylag oly gyorsan segíteni, mint a kisbirtokos, akinek úgyszólván semmi, vagy csak igen csekély rezsije van gazdasági üzemében ; aki családjában leli meg többnyire a szükséges munkaerőt ; aki ezzel együtt szükség esetén napszám által keresi meg időről-időre a legszükségesebbet, s akinek egész társadalmi állása nem támaszt távolról sem annyi igényt, mint a középbirtokosé. Ez uem fordulhat oly kereseti forrásokhoz, mint a kisbirtokos, mert éppen állása rója reá a legnagyobb terheket, mint aminők például a gyermekek neveltetése, a közügyek előmozdításánál tőle követelt közreműködés, míg a kisbirtokosnak nemcsak hogy nem okoz költséget gyermekei neveltetése, de még olcsó munkaerőnek is hasznája azokat már zsenge koruktól kedve. Agrikultur ország vagyunk, nálunk minden a mezőgazdasággal van összefüggésben, az egész ország érzi a jó vagy rossz termés hatását, ennélfogva bátran azt képzelhetné az ember, hogy hazánk lakosságának az az osztálya, mely mezőgazdasággal foglalkozik, melynek jó vagy rossz sorsától függ az egész ország hogyléte, dédelgetett kedvence a kormánynak, ő képezvén hazánk éltető erejét. De a tapasztalat nagyon is az ellenkezőről tesz tanúságot, mert mindannak dacára, amit fentebb említettünk és dacára annak, hogy a mezőgazdaság az aránylag legkevésbé jövedelmet hajtó foglalkozás, mégis őt sújtják leginkább a majdnem elnyelhetetlen közterhek. Mig egy kereskedő, nagyiparos, bankár vagy tőkepénzes jövedelméhez képest, melyet könnyen el is titkolhat, aránylag csekély adót fizet, a földbirtokos vagy egyáltalán a gazda jövödelme olyan mint a nyitott könyv, de aztán reá is rónak annyi adót, hogy körülbelül már csak ennek előteremtésére dolgozik számos gazda. Mig a gazdának nagy tőkére van szüksége, hogy egyáltalán valami jövedelemre tegyen szert, mert tőkéjét nem forgathatja annyiszor, a kereskedő, a nagyiparos vagy bankár aránylag sokkal kisebb tőkével dolgozván, ennek gyakori forgatása által mégis sokkal nagyobb kamatot képes előteremteni, de ezután sokkal kisebb adót fizet, mint a gazda, a földbirtokos. Ezt hiába tagadják az illető körök, ezek megdÖnthetlen tények ! Folyton azt halljuk, hogy az ipar és kereskedelem szoros összefüggésben van a mezőgazdasággal, hogy a kettő csak akkor lendülhet fel, ha az utóbbi is virágzik. Ez tény, de akkor kár a mezőgazdaságot auuyira megterhelni és csak amazokat pártolui. Minduntalan tapasztaljuk, hogy az állom szubvencionálja ezt vagy amazt az ipari vállalatot, de azt még senki sem hallotta, hogy a mezőgazdaság iránt is mutatkozott volna ennyi jóakarat. Nagyon is haugzatos frázis manapság, hogy önálló ipar és kereskedelem nélkül nem boldogul ez az ország; teremtsünk miudenekelőtt jómódú, független gazdaosztályt, s akkor meglesz magától is, minden erőlködés- nélkül, az önálló ipar és kereskedelem ; jobb konjunktúrákat a mezőgazdaságnak, ezzel együtt jár az ország vagyonosodása és iparának, kereskedelmének fellendülése, éppen mert mindhárman szoros összefüggésben vaunak egymással. A kis- és középbirtokos-osztály hitele olcsóbbá tételének kérdését már számtalanszor megpendítették, a nélkül, hogy eredményre jutottunk volna, pedig már óriási léptekkel közeledik e kérdésnél a végső határidő, ha még idejében segíteni akarunk ; épp ily szükséges az igazságtalan megadóztatás megszüntetése miatt a kataszter teljes revideálása, de legelviselhetetlenebbek a községi adók, végletekig menő cafrangjaikkal, a pótadókkal. Ezek mintegy varázsütésre emelkednek mától-holnapra oly ijesztő gyorsasággal és oly mértékben, hogy itt okvetlenül szükség van valami orvoslásra; egyik évben épül egy uj jegyzőlakás, pedig a régi is kibirt volna még egy-két emberöltőt, a másik évben az iskolaépület válik képzeletben egyszerre csak szűkké a tanköteles gyermekek befogadására és így folytatódik ez évről-évre. A községi képviselőtestület vagy a községi tantestület, melynek egyes tagjaira az ilyen építkezések legfeljebb 1—2 koroua pótadóemelést jelentenek, megszavaz mindennemű ujabb épitkezést, mert enged az illető befolyásnak, nem érzi az építkezéssel járó több kiadást és örül annak, ha községében néhány csinos, de költséges épület parádézik. De mindennek az árát a községhez tartozó középbirlokos fizeti, a ki Gsak egy szavazattal birván a községi képviselőtestületben, itt természetesen leszavaztatik, de aztáu úgyis már magas adója arányában fizethet miut köles; pedig gyakran semmi hasznát nem veszi az iskolának, mert cselédjeinek gyermekei a majorokból a községhez való nagy távolság miatt uem is az újonnan épült iskolába, hanem más közelebb fekvőbe járnak. A középbirtokos-osztály sorsán nagyot segítene, ha sikerülne a kivándorlást, ha nem is erőszakkal megszüntetni, — ehhez jogunk sincs — de legalább lehetőleg megapasztani, hogy ha már nem is olcsóbb, de legalább elegendő, jobb és megbízható munkaerőhöz jusson. Ezeken a bajokon pedig csakis az állami telepítés helyes irányban való fejlesztésével lehet segíteni és pedig űgy, ahogy Bedő Albert dr. orsz. képviselő a földmívelésügyi tárca költnéni, aki nénémnek szólította a nagyasszonyt. — Bizony, titeket is én szegény árváim e kezek tartanak fenn — szólt aztán hozzánk sóhajtozva és vörösre dörzsölte a szemeit. Laczkó, a fakutya, vigyorogva súgta a fülembe : — Igen, a nénike azért mutogatja annyit a kezeit, hogy lássuk milyen szépek. — Hát nem szépek ? kérdeztem megbotránkozva. — De szépek, szépek, hanem mindig úgy tesz, mintha imádkoznék velük. A léha Laczkó tndniillik ellensége volt az imádkozásnak. Én meg úgy szerettem volna össze-vissza csókolni ezeket az imádkozó kezeket. De semmiképpen nem lehetett. A nagyasszony nem engedte meg a kézcsókot, ami maszatos szájunkkal teljesen indokolt volt. De még nagyobbnak sem engedte meg, hogy megcsókolják a kezeit. Ebéd után Zsiga bácsinak rendesen nagyon jókedve volt és amig szuszogva pislogott a nagyasszony kezeire, sűrűn mondogatván : — Oh, ezek az áldott, jó kezek ! lekapta hirtelen a fejét sunyi módra és kezet akart csókolni. A nagyasszonynak pir szökött ilyenkor az arcába és haragosan szólt rá a bácsira : — De Zsigmond ! Ne gyerekeskedjék. Tudja, hogy nem szeretem. Senki sem csókolt hát a nagyasszonynak kezet, senki. A nagyasszony engem nagyon szeretett. Ha sétálni ment, engem vitt magával. Igaz, ritkán esett meg ez és akkor is rendszerint csak a szegény fájós lábu Tóni bácsihoz mentünk, aki jó barátja volt a néninek és olyan unokatestvére, mint én a Laczkónak. — Na, meglátogatom az én öreg barátomat ! szokta volt mondani a nagyasszony néha és ekkor kézen fogott engem és elmentünk a szomszéd utcába. Ott lakott Tóni bácsi. Tóni bácsi, szegény, nem tudott sétálni. Fájt a lába neki. Köszvénye volt és mindig egy nagy székben ült az ablak mellett. Zsiga bácsi mondta otthon, hogy valamikor nagyon szép huszár volt a Tóni bácsi, aki sok katonának parancsolt és három csillaga volt aranyból, meg egy szép lova. A buta Laczkó ilyenkor is mindig okoskodott, hogy ugy-e most is azért nem jár sohase gyalog Tóni bácsi, mert elszokott tőle a lóháton. Mikor aztán mi a nagyasszonnyal meglátogattuk a szegény Tóni bácsit, ő a fájós lábával mindig föl akart szökni a székéről és egész elvörösödve ült vissza. Biztosan nagyon fájt szegénynek a lába. A nagyasszony ilyenkor mosolyogva é3 szeretettel szorította meg a kezét. — Na, na öreg barátom ne erőltesse meg magát, megárthat. Aztán odaüllt Tóni bácsi mellé és folyton mosolygott. Nekem egy csomó arany csillagot ádtak a Tóni bácsi huszár-ruhájáról, hogy játszam velük s aztán kezdtek lassan beszélgetni egymással. Kíváncsi voltam, hogy mit beszélhetnek, mert a nagyasszony olyan vidámnak látszott és sokszor csöndesen kacagott. Néha megfenyegette a puha, fehér kezével Tóni bácsit és jókedvűen mondta : — Na, na, édes Tóni, maga napról-napra fiatalabb lesz. Es súgva felelt Tóni bácsi ilyenkor : — Maga is, édes Klára ! Ezután sokáig hallgattak. A nagyasszony kinézett az ablakon és sóhajtott. Tóni bácsi zavartan köhintgetett. Egyszer aztán fölállott a nagyasszony. — Menj — mondta nekem — a másik szobában van a kendőm. Hozd be ! Kimentem. De az ajtó hasadékáu át megdöbbenve láttam, hogy Tóni bácsi meg merte tenni azt, amit senki sem tett eddig, — megcsókolta a nagyaszony kezét. S a nagyasszony mosolygott hozzá. Klasszicizmus. Ifjú, szép, viruló Pestünk fennhordja fejét ma, Mert művelődését ismeri az idegen. Klasszikus itt minden zug. (Kár tán, hogy csak a zig-zug?!) Nézz szét s nyomba'' tudod, mondom-e jól ezeket: Klasszikus állapot az, hogy virgonc Bachusainknak És Vénusznak emel sok millió palotát. Szente Kornél. FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ az egyedül elismert kellemes izíi természetes hashajtószer.