Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-05-07 / 19. szám

Alispán-választás. A vármegyéket a magyar alkotmány védőbástyáinak szokták nevezni. Es ha állami fejlődésünk centralisztikus iránya nem egy rést ütött is e megvíhatatlanoknak hitt védőbástyákon, a bástyák, még mindig nincsenek bevéve, szilárdul állanak, mint a magyar állami függetlenségnek évezredes őrei. A vármegyék legfőbb joga, legnagyobb büszkesége autonomikus közigazgatásuk. Féltékenyen is őrzik ezt a jogot, mert érzik, hogyha a közigazgatás joga kezükből kivétetnék, megszűnnék tulajdonképeni hatalmi körük s megszűnnék — ami ennél sokkal nagyobb csapás lenne az önálló nemzeti életre — az országos dolgokba való független hozzászólási joguk, ami válságos időkben megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a haza szabadságának. Az autonomikus közigazgatás azonban nemcsak fontos jog, de ép oly fontos kötelesség is. A jó közigazgatás a nép jólétével szoros kapcsolatban áll, a rossz közigazgatás megbéníthatja mindazokat az erőket, melyek serényen munkálkodni akarnak közcélok elérésében. Mit értünk ez alatt a szállóigévé vált I fogaion alatt, hogy: »jó közigazgatás«, ez alkalommal nem óhajtjuk bővebben fejtegetni. Az igazságosságot, mely mindenkor egyenlő mértékkel mér kicsinynek és nagynak, szegénynek és gazdagnak, a méltányosságot, mely a törvény rideg paragrafusain felülemelkedve testii leti törekvésekkel szemben a bölcs belátás szellemében intézkedik, a gyorsaságot, mely elevenen pezsgő szorgalmas munkában kell hogy megnyilatkozzék, az erélyt, mely esetleges kötelességmulasztásokat vagy visszaéléseket meggátol vagy kiirt, ezeket és még sok mást is, a jó közigazgatás ideális feltételeinek ismernek mindenek. Nagy és jelentős feladat egy nagy vármegyei közigazgatás élén állni, szép és fontos tiszt jó közigazgatást fenntartani és vezetni és nem csekély dicsőség e mellett a vármegye — ez alkotmányos védőbástya — első őrszemének lenni. Érthető tehát az az érdeklődés, amelylyel a vármegye közönségének minden rétege a jövő hétfőn tartandó törvényhatósági közgyűlés elé tekintett, amelyben tiszta és nemes választási harcban kellett volna eldőlnie, hogy ki legyen Veszprémvármegye alispánja. A harc immár eldőlt, mielőtt megvívatott volna. Az alispáni szék két jelöltje közül az egyik: Kenessey Miklós, az enyingi járás főszolgabirája pályázatát visszavonta, s így a másik pályázót Koller Sándor, vármegyei főjegyzőt a törvényhatóság bizalma egyhangúlag fogja hétfőn az alispáni székbe ültetni. Kenessey Miklós említett tényének csak elismeréssel adózhatunk. Körüle, mint vármegyénk egyik legrégibb és legkiválóbb főtisztviselője köré, a törvényhatósági bizottság független tagjainak egy, ha számra nézve aránylag kisebb, de egyéni súlyra tekintélyes csoportja sorakozott. Ha a választási harcban — ami előrelátható volt — nem is győzött volna, az Őt támogató előkelő párt bizalma szép emlék gyanánt maradt volna „meg számára a választási küzdelemből. O azonban éppen e küzdelemtől meg akarta kimélni a vármegyét, nem akarta, hogy pártok kerüljenek szembe egymással s maradjanak meg esetleg pártoknak továbbra is, a hosszú munkára gondolt, mely a rövid választási harc után következik s melyben mindenek egységes erejére van szükség. S midőn a közügy érdekének helyes felfogásáról tanúskodó e ténynek a megillető elismeréssel adóztunk, fordúljunk ama férfiú felé, akit a vármegye törvényhatósági bizottságának nagy többsége szándékozott alispánnak megválasztani s aki az alispáni székbe most, mint az egész megye bizalmának letéteményese kerül. Koller Sándor negyedszázad óta áll a vármegye szolgálatában. Különböző tisztségeken kívül legutóbb hét éven át a vármegyei főjegyzői tisztet látta el s ebben a minőségében az alispánt is helyettesítette. Minden állásában nagy munkabírás, buzgó kötelességteljesítés, a közigazgatási ügyekben való kiváló jártasság jellemezte. Tudást, tehetséget és szorgalmat visz magával az alispáni székbe, csak rajta áll, hogy a jó közigazgatás négy föntebbb érintett feltétele : igazságosság, méltányosság, gyorsaság, erély, az ő alispánságának idejében a vármegyei élet egész vonalán megvalósuljon. Hisszük is, hogy meg fog valósulni, reméljük, hogy alispánsága áldásos lessz Veszprémvármegyére s benne Pápa városára, s ebben a hitben és reménnyel előre is Őrömmel üdvözöljük díszes állásában. Jókai a pápai kollégiumban. Jókai Mór az 1841—42. iskolai évben a pápai kollégiumban tanult. Itt töltött tanulóévéről — tanulóév, mely nem a tanulónak, de a tanító iskolának dicsősége — maga mondja el a következőket : „Tizenhétéves koromban a pápai főgimnáziumba küldött el szeretett jó anyám, ahol akkor kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner; mind elsőrendű tudományos tekintélyek, akiknek előadásait öröm volt hallgatni. Es azután a jó sors itt oly tanulótársak közé hozott, akiknek a szelleme nemes versenyre kényszerített. Ott voltak Kerkápolyi, Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor, Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter; mind olyan nevek, amiknek a betűi máig is fényesek. Ott volt „Képzőtársasága" a fiatalságnak, ahol irodalmi műveket olvastak fel, azokat bírálatra kiadtuk, a birálatokat is felolvastuk; ebben az évben egy „Tavasz" c. könyvet is szerkesztettünk ; ebben jelent meg első elbeszélésem. Jókai a pápai kollégiumban. Hogy Jókai a kollégium legkitűnőbb tanulói közé tartozott, bizonyítja a következő iskolai értesítője : „Jókai Móric 18 éves, helv. hitv., született: Révkomáromban. Atyja Jókai József, anyja Palay Mária. Első félév: Erkölcs I. oszt. Latin: kitűnő. Természettan: kit. Alkalmazáetan : kit. Vegytan : kit. Német: kit. Magyar: kit. Történet: kit. Második félév: Erkölcs I. oszt. Görög: kit. Természettan : kit. Alkalmazástan : kit. Vegytan : kit. Német: kit. Magyar : kit. Hazai történet: kit. Közjog : kit. Jellemrajz : kit. Francia : kit. Első irodalmi kitüntetése is a pápai kollégiumban történt. Itt iktatták ugyanis érdemkönyvbe a tizennyolc esztendős gyerek-poéta következő allegorikus versét: A „PÁPAI HIRLAP" TÁRCÁJA. Mománc. Volt egyszer egy szép szó'ke lányka, Piros rózsa volt az ajka, Alakja karcsú, mint a pálma, S nádlengés a mozdulatja. Szeméből égi fény sugárzott, A lelke tiszta, mint a nap, Hajával szellők ujja játszott, Hozzá hasonló nincs mauap. S a lányt egy ifjú megszerette, Föllángolt a szive érte, Nevét susogta minden este Es a reggel ébren érte. Amerre járt, amerre nézett: Előtte látta szüntelen, S midőn az álma semmivé lett: Zokogva sírt, keservesen. Halványodott az ifjú arca, Gyötörte bú és fájdalom, Míg félig élve, félig halva, így szólt a lányhoz egy napon: „Szeretlek tündérszép világom, Szeretlek lányka tégedet, Terólad mond mesét az álmom, Hozzád röpít a képzelet. Mióta lelked rabja lettem, Azóta nyugtom nem lelem, Borús, felhős az ég felettem, Egy napsugárt óh adj nekem. Világosítsd be éjszakámat, Te légy a nap fejem felett, Éleszd tel újra rózsafámat S varázsold nyárrá a telet." „Ne mond tovább — így szólt a lányka — Szeretnem nékem nem szabad, Az én szivemnek jég a lángja, Hiába hát minden szavad. Tanítsd a szíved mást szeretni, Ki téged is majd megszeret, Siess az elsőt elfeledni, Kinek szeretni nem lehet." S az ifjú ment, ment, szótlan elment, Az ifjú nincsen már sehol, Az eldobott szív ott pihen lent, Ahol az ajka sem dalol . . . . . . S a szép leánykán meg se látszik, Pirosló rózsa most is ajka, Hajával szellők ujja játszik, S a régi minden mozdulatja. Molnár Kálmán. A pápavidéki nyelvjárás. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Irta: Beke Ödön. I. A nyelvjárások tanulmányozásának fontosságát tán nem kell hangsúlyozni még nálunk, Magyarországon sem, ahol a falusiak beszédét rontott nyelvnek tartják, s ahol az iskolákban e rossz magyarságot tiizzel-vassal (értsd bottal) igyekezenek „megjavítani." — Hogy mennyi régiség van a nép nyelvében, mennyi érdekes fordulat, tőrülmetszett kifejezés, azt bárki tapasztalhatja. Nyelvében jelenik meg a népnek egész szellemi élete, egész gondolkozás módja. — Külföldön már hatalmas tudomány a népnyelv tudománya, nálunk még csak itt-ott jegyzi föl a nép „érdekes kifejezéseit" egy-egy lelkes tanító, jegyző vagy lelkész, s csupán néhány éve küld ki az Akadémia és Tanárképző intézet fiatal nyelvészeket egyes helyekre e célból. Megalakult ugyan már — néhány hónapja — a „Magyar Nyelvtudományi Társaság," s ez rendszeresen fogja majd intézni a népnyelvi gyűjtéseket, de addig is, míg elegendő vagyon áll e nagy fontosságú munka megindítására, addig is feladata és kötelessége minden hazafinak e cél elősegítése, a gyűjtés folytatása. Pihenni nem szabad, mert nem is hinné az ember, mily gyorsan pusztulnak a nép régi szokásai, meséi, nótái, babonái, szólásai, sőt még nyelve is. — Már nem élnek oly elszigetelve a világtól, minden faluba jár újság, melynek romboló hatása a nép gondolkodására, nyelvére, léptennyomon észlelhető. Nem is említve, hogy némely falunak a fél lakossága kint van, vagy volt Amerikában, a kereskedő szellem is kezd élénkülni népünknél. Járásunkban pl. a teveliek és az acsádiak disznóért és szarvasmarháért bejárják az egész országot, s aztán viszik eladni idegenbe. Már nincs fonó, a tollfosztás is ritka, legfellebb még a kukorica hántásnál csendül meg a leányok dala, ered meg az öregek meséje, de ez is lassan-lassan eltűnik. Természetesen a nép nem marad meg régi naivságában — a nép költészetének pedig ez az éltető eleme, — s „parasztos beszédjét is kezdi