Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1904.

1904-01-02 / 1. szám

I. évfolyam. 1. szám. Pápa, 1904. jan. 2. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Jókai Mór utca 856. sz. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fdlér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: DK. KŐRÖS ENDRE. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében, valamint a kiadóhivatalban. A város új-éve. 1903 december 31. A határmesgyén, mely az ó-évet az újtól elválasztja, álljunk meg egy percre. Tekintsünk vissza a múltba s annak alapján, mit belőle megtudunk, nézzünk a jövőbe is. Eseményeit titokzatos fátyol borítja ugyan, de a munkát, melynek a jövőben folynia kell, mégis látni, irányát megszabni, célját kitűzni lehet. Akik úgy kívülről nézik városunk fejlődését, csak dicsérni valót találnak rajta. Naiv bámulattal, avagy rosszul palástolható irigységgel tekintenek azokra az ujabban létesült intézményekre, melyek által hova-tovább az úgynevezett modern városok sorába kerülünk. Látnak gyárat és aszfaltot, vasútat és vízvezetéket, látják a villanyvilágítás előhirnökeit és valósággal áradoznak a városunkat illető magasztaló szavakban. Mi azonban, akik a falakon belül vagyunk, meg kell, hogy lássuk a fénynek árnyoldalait is. Es ha nem is beszélnének nagyon is meggyőzőleg a múltkor közölt »Szomorú számok« adatai városi lakosságunk szegényedéséről, közjövedelmeink csökkenéséről, általános közérzésünk adná tudtunkra, hogy bizony terheink súlyosak, hogy itt van az ideje, amikor ezeken könynyíteni kell. Vagyonos kereskedő és iparos osztályról beszél, aki régi híréből ismeri városunk viszonyait. A múlt dicsőségének, vagy a jelen gúnyjának tekintsük-e az ilyen nyilatkozatokat, nem tudnók hamarjában eldönteni. Az az általános közgazdasági depresszió, mely ma az egész országot megfekszi, nálunk — sajnos — már régebben jelentkezett s a kereskedő és iparos-osztálynak a város majd minden ujabb előreszökkenése vagyoni erejének ugyanoly arányú hátrazökkenését jelentette. Egyes alkotásoknak a messze jövőben való esetleges jövedelmezősége a jelen bajaival küzködőt nem igen vigasztalhatja. Hogy tehát a város minden igyekezetének a lakosság terheinek könnyítésére, a közjövedelmek emelésére, az ipari és kereskedelmi forgalom erővel teljes fellendítésére kell irányozva lennie, azt a viszonyok ismeretében mindenki magától értetődő, természetszerű kötelességnek fogja tekinteni. Megkétszereződik e kötelesség súlya az által, kogy a mi modernizáló intézményeink közül a legnagyobb szabású még hátra van, hátra van az, aminek minden egyébb luxus-alkotást megelőznie kellett volna, a közegészségügyi, de ma már mondhatnók vagyonbiztonsági szempontból is idestova elkerülhetlenné váló — csatornázás. Hogy ez, aminek idővel létesülnie kell s mindaz, ami már létesült, ne tegye elviselhetlenné a lakosság terheit, ahhoz okszerű és takarékos gazdálkodáson kívül új jövedelmi források nyitása szükséges. Tévúton jár, aki a villanyvilágítást ily jövedelmi forrásnak tartaná. A villanyvilágításnak öntudatos, szolid és ügyes házi kezelés mellett, igenis meglehet a maga jövedelmezősége, de esetleges haszna csak abban a nagyon-nagyon messze levő időben válhatnék közhaszonná, amikor az évenkinti üzleteredményeknek megfelelő magánvilágításra, erőátvitelre és közvilágításra szolgáló áram dijjai fokonként lejjebb szállíttatnának. Erről azonban, mint a messze jövő zenéjéről, ma még szólni is felesleges, józan számítás körébe vonni pedig egyszerűen képtelenség. Azonban igenis jelentősnek, elérhető eredményeiben ma még kellőképen nem is mérlegelhető nevezetességeinek tartjuk azt a megvalósulás erős reményével biztató tervet, mellyel lapunk más helyén foglalkozunk, értjük a konzum-vásár és vágóhíd tervét. íme végre egy olyan dolog, melynek a város iparára és kereskedelmére, A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. Űj esztendő. Tűnnek évek, szállnak évek, Széjjelválnak, összeérnek, Mint a vizén habra bab, Míg az egyik sirba zökken, Már a másik talpra szökken, Percre perc jő, napra nap. Oh mulandó állandóság, Megrögzített változóság, Zajló tenger : vén idő ! Mit kavarsz e forgatagba' Mit dobál ki most a partra Ev-szolgád, a föltűnő ? Hozz szerencsét, mennél többet, Bő örömet, ritka könnyet, Szórd a rózsát pazarul, S ha tövist is juttatsz közte, Ami sebet üt, kötözd be Jó reménnyel vigaszul. Bájos tündér ! Űj esztendő ! Rózsaszínű a jövendő Fátyla most még arcodon ! Jó reményünk jóra váltsad, Hadd dicsérjük földre szálltad, Míg a mult majd sirba von ! . . . Erdélyi Zoltán. Két kép. — A Pápai Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Varjas Endre. Mikor úgy esténkint körülvesz a némaság csendje és semmi zaj nem háborít, csak magam vagyok ébren, olyan jól esik belebámulni a lámpa egyenletes, vöröses fényébe s nézni a szivar gomolygó, kékes füstjét. Soká, soká elgyönyörködöm ebben a ködös szürkeségben, amelybe egyszerre mintha élet szállna, úgy változik. Lassanlassan imbolygó alakok tűnnek elő, elmosódnak, mozognak, tova lebegnek, aztán ismét újak vibrálnak előttem. Olyan furcsa képek ezek a mozgó, változó, ködös alakok —• de mégis igazak ! — Talán le tudom irni. Imádkozzatok ! . . . * Szörnyű hideg is volt. Ez ellen a sivító szél ellen védekezni se lehet; átfúj a legvastagabb ruhán is és apró tííszurásokkal kinoz ebben a fagyos hidegben. Dideregve húzta összébb fakó kabátját és sietett a ropogó havon. Fázott. De ebben a nagy városban ugyan ki törődnék most azzal, hogy ő fázik . . . Irigyen bámult be a kávéházak nagy üvegtábláin. Ott benn jó meleg van, s azok a megelégedett arcú emberek olyan nyugodtan szürcsölgetik a forró kávét, aztán beszélgetnek s szívják illatos szivarjaikat. Örömest betérne ő is egy kicsit, hogy csak megmelegedjék, de nincs pénze, meg késő is van s neki még tanulni kell sokat, nagyon sokat. Még jobban összehúzza vékony kabátját és siet haza. Haza ? ! De ott sincs meleg ! Egy kis hideg, barátságtalan szobácska az ő otthona, ahol csak könyvek várják — de se meleg, se egy kis étel. — Pedig fázott és éhes volt. Nappal még csak meg volt valahogy. A könyvtárakban fűtenek, aztán meg ahol tanít, mindenhol jó meleg van — de ilyenkor meg az éhség kinozta. Csak a templomban nem fázott és nem éhezett. Pedig ott is hideg volt; de amikor vaoogó ajkakkal elkezdett imádkozni, egyszerre úgy elfelejtett mindent, a szivét mindig valami jóleső melegség járta át. Ott nem érzett hideget, éhséget. — 0, az az éhség! Ha legalább egyszer is jóllakhatnék, nem fáznék annyira, de drága minden, hát még a meleg étel! Csak ritkán juthat ilyenhez, mert amit szerez keserves tanításával, abból sokat, nagyot sokat el kell küldeni messze, egy nyomorult kis faluba, ahol szintén hideg van, ahol a hó még jobban betemet mindent és ez a hideg, fagyos szél még jobban süvölt. Aztán ott fűteni is