Pápai Hirlap – Mutatványszámok I. évfolyam – 1903.

1903-12-19 / Első mutatványszám

A Dunántúl magyarsága. A Danántúli Közművelődési Egyesület a napokban tartotta rendes évi közgyűlését Budapesten. Egy év munkásságáról számolt itt be a nagy közönségnek. Es pedig ezúttal már a tizedik év munkásságáról. Sajnos azonban, hogy ezt a nemes célt szolgáló, önzetlen egyesületet a küzdelmes uton nem kiséri nyomon az elismerés és a siker. Sőt inkább a közönyösség, az elhidegülés átkával verve csak lassan-lassan haladhat előre. Örülhet, ha egy lépést tesz, s nem kell tehetetlenül idejét vesztegetnie. Pedig minő nagy munkatér hivja küzdelemre! Minő nagy feladatok várják tőle a megvalósulás áldását! . . . Ott vannak Dunántúl déli és nyugoti vidékein a nemzetiségek. A magyar föld kenyerét eszik, nyelvük mégis idegen. Sokszor nemcsak a nyelvük, hanem a szivük, lelkük is. Ki teszi ezeket igazán magyarokká? ... Ki tanítja meg őket az anyanyelv és a honszeretetre? . . . Nézetünk szerint ez a szép és nemes feladat lebeg mint cél a D. K. E. előtt. S meggyőződésünk, hogy éppen ezen cél szolgálása által kötelezi igaz hálára a nemzetet. És minő nagy szükség van ezen egvlet munkálkodására! Ne menjünk messze! ... Itt van Veszprémvármegye. A mi városunk mint a magyar kultúra és nemzeti szellem kimagasló bástyája áll előttünk, s mégis milyen kevéssé uralja a vidék. Szomorúan hangzik, de valóság! A fajmagyar nép közé ékelve van még idegen nemzetiség. Meg itt a magyarnak nevezett vidéken is sokan vannak, akik szokásban, nyelvben nem magyarok. Őseiknek nyelvét nem értik. Idegenek maradnak saját hazájukban. Nem érzik azt a szoros kapcsot, mely őket a haza földjéhez köti. Nem ismerik azt az apáról fiúra szálló szent örökséget, mely évezredek hagyományos szellemi kincse: a nemzeti nyelvet. Ezt a nyelvet megismertetni, megszerettetni a nemzetiségekkel, — ez a jövő feladata. A D. K. E. már jókor belátta, hogy a leghatalmasabb fegyvermagában ebben a nyelvben van. Óvodákat, népés vándorkönyvtárakat szervezett mindenfelé. A mi vármegyénk is élvezi mindegyiknek áldását. VároslődÖn ovodát állított, vándorkönyvtárainak egyikét Mencshelyen helyezte el, népkönyvtárt pedig Pénzeskuton, Szentkirály-Szabadján, Tótvázsonyban, Városlődön alapított. Az egyesület vezető embereit nem illetheti tehát vád. Kötelességüket teljesítették, útjokon céltudatosan haladnak előre. Az is igaz, hogy a nép vezérei közül is sokan a nemzeti nyelv apostolaiként működnek, s méltán nyerik el az elismerés és köszönet szavát. De váljon megteszi-e minden ember a maga kötelességét, vájjon ott találunk-e minden erőt a nemes célért küzdő D. K. E. soraiban ? . . . Fájdalom nem! És éppen ebben a hideg közönyben, mellyel ez az intézmény nálunk találkozik, láthatjuk az eredménytelen küzdelem magyarázatát. Azok az idegen nemzetiségű falvak, melyek Pápa városát körülveszik, s melyek mindeddig idegenek maradtak, erről tesznek bizonyságot. Évről-évre olvassuk a jelentést, mely iskoláink magyarságát tünteti fel, évről-évre keressük a holt számokban, mennyire hódított a magyar nemzeti eszmény. Hiába! A száraz statisztikai adatok mindenről beszélnek, csak életet adó szellemről nem! Azt hiába keressük bennük! A nemzeti eszmény tért nem hódít, s az az ideális cél, mely minden öntudatosan küzdő nemzetet munkára sarkal, az „egység" eszméje nálunk, a mi vidékünkön olyan halványan világít. Mintha a fényt és melegséget adó testrészek eltűntek volna végképpen! Mintha a szellem szunyadna, s a nagyratörő akaraterő békóban heverne! Szomorú kép ez! Leverő és sötét! De éppen ebből a képből kell tanulságot meríteni, s éppen ebből a szomorú jelenből kell a szebb jövőbe átvezető utat keresni ! Ez minden igaz hazafinak elengedhetetlen szent kötelessége. Nincsen elég nagy ember, aki ezt a küzdelmet kicsinyelhetné és nincsen elég kicsiny ember, akinek erejét a nemzet ebben a munkában nélkülözhetné. Csak mindenki tegye meg a kötelességét! Távol legyen mitőlünk, hogy a magyarság eszméjét erőszakkal akarnánk terjeszteni. A hatalom fegyverével sziveket megnyerni nem lehet. Nekünk pedig a hazát szerető szivekre van szükségünk. Ezeket csakis a szellem fegyvereivel hódíthatjuk meg. De ezekkel a fegyverekkel rendelkezünk, csak vegyük elő, s forgassuk ügyesen. A D. K. E. bölcsen észrevette, hogy a legerősebb fegyver magában a nyelvben van. Ezt a fegyvert szeretnők látni minden küzdő kezében. Es erős ami hitünk, hogyha ezt a fegyvert becsülettel forgatjuk, az eredmény nem fog elmaradni. Azok, akikre ovodáink, iskoláink vezetése van bizva, sohase felejtsék, hogy ők a nemzeti szellem őrei, s a nemzeti nyelv apostolai. Hintsék a gyermek szív fogékony talajába a hazaszeretet magvát, ápolják, erősítsék az abból fejlődő honszerelem virágát. Könyvtárak alapításával, jó könyvek terjesztésével hódítsák meg a felnőttek lelkét, s tanítsák meg őket az anyaföld, s anyanyelv megbecsülésére. Igen ! ez az anyanyelv ez legyen a mi fegyverünk mindenkoron ! Drága, szent megbecsülhetetlen az ! . . . Hiszen ez az anyanyelv, ez a mi édes magyar nyelvünk, nemcsak szavak egymás mellé helyezése, nemcsak belső lelki képeknek külső kifejezése, hanem valóban szellem, lélek, élet. Külső megnyilatkozás ugyan, de egy belső világ gazdagságáról beszél. Akit ez a nyelv nem tanít az anyaföld szeretetére, akinek ez a nyelv nem hirdeti múlt idők nagy dolgait, az sohasem fogja érezni a nemzet tagjait összekötő honfitársi kötelék szentségét és a minden egyes emberre váró honfitársi kötelesség nagyságát. De akinek szivéből a magyar szó fakad, akihez magyar szó hangzik, az megtalálja a hazában édes anyját, a honfitársban testvérét, az nem üt pártot ellenünk, hanem lelkesedéssel áll a lobogó alá, mely a magyar nemzeti eszményt viszi diadalra. A nyelvben van a szellem, az erő, azt karoljuk fel! Erős, gyenge ezen munkálkodjék ! Ez a küzdelem mindnyájunk kötelessége ! Hogy különféle tehetséggel állunk ki a sikra, lehetséges; de hogy a bivó szó mindnyájunkhoz szólott, az bizonyos ! . . . Vajha mindnyájan meg is hallgatnók s egyesülnénk a harcba menő D. K. E. zászlója alatt ! Mi a magyarság szent ügyéért folytatott harcba bele nem fáradunk sohasem. S mig egyik kezünkben az egyesülésre hivó lobogót emeljük magasra, másikban az itélet serpenyőjét tartjuk, hogy a kötelesség teljesítésében meg ne lankadjon senkisem ! Kapi Béla. Iparosaink érdekében. A „Magyar Védőegyesület" csatlakozásra hívja fel a mi városunkat is ahhoz a mozgalomhoz, amely a magyar ipar érdekében az egész országot, iparosokat, kereskedőket és fogyasztókat egyaránt sorompóba akarja állítani. Ez ügyben már volt is egy értekezlet a városházán, amely azt az óhaját fejezte ki, hogy a város nagyobb alapítvánnyal lépjen be az egyesületbe és e mellett még külön a polgárság körében is folytattassék a taggyűjtés, hogy az egyesület eszméjének minél több hivet szerezzenek. A magyar ipar pártolása kétségen kívül olyan nagy jelentőségű kérdése gazdasági életünknek és jövő fejlődésünknek, hogy nekünk, kik a magyar nemzeti eszme minden irányban való érvényesülésének szolgálatába szegődttiuk, a legnagyobb lelkesedéssel kell felkarolnunk minden erre irányuló törekvést. De mikor arról van szó, hogy városunk egyeteme és külön annak közönsége is jelentékeny áldozatokat hozzon e mozgalom érdekében, kötelességünknek ismerjük azt is, hogy szóvá tegyük a mi iparosainknak helyzetét és szerepét az országos akció keretében. Végre is kötelességünket mulasztanék el, ha közéletünk terén felmerülő kérdésekben nem vizsgálnék mindig és első sorban azt, hogy mi haszna van abból a mi városunknak. Amióta közéleti mozgalmainkban helyet juttatnak az iparosok osztályának is, amióta belátták, hogy a magyar állam egészséges fejlődése egy erős középosztály nélkül el sem képzelhető, azóta a mi iparosaink megszokták azt, hogy állandóan foglalkozzanak azokkal az országos kérdésekkel, amelyek kétségtelenül alapkérdései, sőt létkérdései is a magyar 1 p a r n a k, de éppen ezeknek a nagy kérdéseknek állandó hangoztatása mellett csökkent az érdeklődés az iparos osztály érdekeit nem kevésbbé érintő kisebb kérdések iránt. A védvámoknak egész világot foglalkoztató nagy problémája kétségtelenül teljes joggal érdekli és izgatja az iparos osztályt, de ez a kérdés és még sok más hasonló nagyszabású kérdés, mely belevág az exisztenciájukba, majdnem azt mondhatnók, hogy bár róluk, de nélkülök fog eldőlni. Az ipartörvény revíziója, a tisztességtelen verseny korlátozása, az iparosok hiteligéu}''einek megfelelő kielégítéséről való gondoskodás, a vásárügy szabályozása stb. csupa kisebb ré-zletkérdések, de ezek a ma, vagy legfelebb a holnap égető kérdései, mig az említett nemzetkö/.i nagy kérdések csak a messze jövőben elérhető eredményekkel biztathatnak. Ezek a kis kérdések természetüknél fogva is olyanok, hogy azokat kellően szervezett és közös érdekeinek tudatára ébredt iparososztály, részint a maga autonom körében, a saját erejéből és mindenesetre más osztályok érdekeinek ériutése nélkül is kivívhatja, míg ellenben az egész ország kereteit is túllépő vámpolitikai ügyek kívül esnek az ő ma még — sajnos — nem elég hathatós befolyásuknak körein. Az iparos osztály tehát akkor jár helyes uton, ha minden igyekezetét a fenti közvetlenebb célok elérésére fordítja, s ha ebben törekvését siker koronázta, akkor erőben gyarapodva és hatalomban növekedve folytathatja a siker kilátásával az egyetemes nagy célokért való küzdelmet. Ugyanez a szempont és ugyanez a gondolat vezet minket akkor is, amikor a Magyar Védőegyesületuek a nemzethez intézett Szózatával foglalkozunk. Ebben a kérdésben is előbbre valónak tartjuk a minket közvetlenül érdeklő speciálos célokat, mint a mi tőlünk messze eső nagy általános érdekeket. Bármily lelkesedéssel szolgáljuk is mi mindazt, ami magyar, tehát a magyar ipart is ; van valami, ami reánk nézve még sokkal lelkesítőbb, vau valami, arai minket még jobbau hevít, s ez a pápai ipar. A pápai iparnak istápolását, a pápai iparosok ér- I dekeipek megvédelmezését tüztük magunk elé akkor, midőn szerény lapunkkal a nyilvánosság elé léptünk, s mi a magyar ipar pártolását célzó országos mozgalomhoz csak úgy csatlakozhatunk, ha ez nem történik a pápai ipar rovására. Sok sajnos tapasztalat már megtanított bennünket arra, hogy az ilyen országos mozgalmak rendszerint csak a központnak erősítésére szoktak szolgálni, s az országos agitáció nyomán támadt felbuzdulás hasznait csak a főváros teszi zsebre. Kétségtelen dolog, hogy az országos központ erősítése nekünk is fontos érdekünk, de mikor nem csekély áldozatokat kérnek tőlünk, akkor ne vegye senki se rossz néven tőlünk, ha azt nézzük, lesz-e belőle uekünk is hasznunk. Mikor ezt tesszük, ezzel nem váltunk a Magyar Védőegyesület akciójának ellenségévé, mi csak irányt akarunk szabni e felszólalásunkkal az akcióhoz csatlakozó pápai iparosoknak. Ha az egyesület a mozgalomba belevonta a vidéknek iparosait is, úgy hiszszük, hogy ez nemcsak azért történt, hogy annak anyagi hozzájárulását biztosítsák, hanem reméljük, hogy a vidék iparosainak részük lessz az akció előnyeiben is.