Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-04-01 / 13. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 frt (i2korona) Negyedévre i'Sokr.(3 korona) Egyes szám áral5kr. (30 fi].) TANÍTÓKNAK ÉS KÖZSÉGI JEGYZŐKNEK Egész évre 5 frt (10 korona) NYILTTÉR petitsora 20 kr. HIRDETÉSEK egyezség szerint. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : BÁSTYA-UTCZA 470. PAPAI HIRDETESEKET és ELŐ­FIZETÉSI PÉNZEKET elfogad A KIADÓHIVATAL, valamint NOBEL Ármin papírkereskedő. Lapunk számára hirdeté­seKct elfogad a Reuter ügynökség és a Mafly. Távir Iroda hirdetési iro­dája Budapest, Gránátos utcza r. s/ám. LAPTULAJDONOS ÉS FELELŐS SZERKESZTŐ : GOLD LAJOS. \iszik a nagy halottat. (s. a.) Utolsó útjára viszik a nagy bilottat. Elviszi a magyar nemzet mélysé­ges sírjába a lángeszű hazafit, s nagy ájdalmában a rögös hantok felett sírva iir, keseregve kesereg . . . Most, mikor e sorokat olvassátok, -zázezernyi főből álló tömeg jár-kel ehorgasztott fővel, imára kulcsolt kéz­:el Budapest utczáin ... a legkemé­íyebb szivet is keserűség fogja el, ... iűrűen pereg alá a könnycseppek árja 1 halovány arezokra . . . Óriási néptömeg sorfalai között ha­lad tova a búskomor menet ; a nagy paloták gyászlobogóit busán lengeti az enyhe tavaszi szellő, a hatalmas épü­letek megdöbbentő melankóliával vetik vissza a falakat befestő gyászdraperiák­ról az incselgő nap tüzes sugarait. . . Sir a főváros, kesereg a nemzet. . . utolsó útjára viszik a nagy halottat. * * * És most, midőn a nemzeti gyász e megkapó pillanatában mindnyájunk gon­dolata gyors madárszárnyakon, hegyen völgyön keresztül törve odaszáll a ma­gyar haza szivébe : a fenséges Buda­pestre, újra megujra elszorul a szivünk, fájó levertség vesz rajtunk erőt. Vájjon akad-e még támasz a magyar nemzetnek ? Vájjon hol lel vigasztalást drága hazánk lesújtó, kétségbeesett pillanatában, ha olykor-olykor a gyáva elnyomatás, a nyomorult hajsza ismét megindul ellenünk ? Lesz-e ismét a magyar nemzet­nek oly nagy lángelméje, ki egy sza­vával, egy fenséges levéllel szikrát gyújtott. ... v?gy egy kardcsapásra elfojtotta a lángot s józan gondolko­dásra, komoly munkára ösztönözte a honfiakat ? És egymásután ezer-meg ezer kérdés tóiul elénk egyászos pillanatban, mikor nemzetünknek drága halottját le­veszik ravataláról s nyolez lovas gyász kocsin mámorító virágillatban viszik Kossuth Lajost, a mi drága jó atyán­kat utolsó útjára. . . Ott lesz bizonyára mindenki te­metésén. A szabadsajtó szabad munká­sai, a terheiből felszabadított jobbágy­ság ; a liberális Magyarország minden osztálya . . . rangja és hatalma ! bi­zonyára mindnyájan elmennek hazánk szomorú, gyászos ünnepére. . Es impozáns mértékben nyilvánul mindnyájunk őszinte fájdalma, mikor szerte széjjél széles e hazában tompán kong a nagy koporsó felett a rögös hant, a porladó föld nyomorult göröngye. Reáhull a göröngy a halhatatlan Kossuthra és sajgó szivünk bánatára nem találunk irt, semmi vigasztalást. De könybe lábbadt szeműnk felte­kint az égre . . a messze távolságba merül tekintetünk, s a kegyetlen percz­ben megjelenik felettünk Kossuth La­jos lelke, halhatatlan szelleme. A setét­ség eloszlik, csodás világosság rezgi át az aethert nyugattól keletig, bevi­lágítja a magyar haza legkisebb rejtekét is. S a magyar haza él, szüntelen virágzik, életet lehel belé drága szel­leme a megdicsőült lángésznek, ki élve nem jött haza hozzánk ; s elmentünk érte, mikor kiterítve feküdt gyászos ravatalán . . . Elmentünk érte . . . most hozzák, most viszik utolsó útjára. Remeg at anyaföld a drága teher felett, szomo­rúan bólingatnak a temetőnek lehajló ágai. Rögös hantok hullanak Kossuth tetemére s a frissen hantolt sir felett az egész nemzet sirva-sir, keseregve kesereg. . . . A Kossuth szobor. Kossuth Lajos emlékének megörö­kítésére alakult bizottság a következő felhívást intézi a nemzethez : Felhívás ! Emeljünk emlékszobrot Kossuthnak ! Méltót a névhez, méltót a nem­zethez, méltót az eszméhez, mely az érezben élni fog. Az érezszobor megörökítése lesz annak a törhetlen szabadelvüségnek, melyet az élő nagy szellem képviselt ; bálványa az enyészhetetlen hazaszere­tetnek ; egy szobor, a ki él, eszmél, érez és hozzánk beszél. A mig élt, ő lakott a mí szivünk­ben, most a mi szívünk dobogjon az ő érczkeblében, hogy érezze vérünk lük­tetését, gondolataink járását, ivadékról ivadékra. E szobornak remekműnek kell lennie> nemes érczből öntve, A művészi

Next

/
Thumbnails
Contents