Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-02-04 / 5. szám

hol már valóságos népáradat verő­dött össze. A helyszínére érve a főiskolai da­lárda elénekelte a Szózatot, melynek elhangzása után L a m p é r t h Lajos városi főjegyző lendületes beszédben emlékezvén meg a város koszorús dísz­polgáráról, kihirdette a városi képvi­selőtestület hivatalos határo­zatát, melynek értelmében az eddigi Hosszu-utcza, ezután Jókai Mór-utczá­nak neveztetik. Majd G y u r á t z Ferencz a kör alelnöke mondott nagyhatású ünnepi beszédet, az ő megszokott ékesszólásá­val fejtegetve benn Jókai fényes ér­demeit. A beszéd így hangzik; » Tisztelt Közönség ! Mint az igen tisztelt városi főjegyző urtcl szerencsések valánk hallani : Pápa vá­rosa képviselői közgyűlésen egyhangúlag hozott határozatával az által is kifejezte tisz­teletet az elő magyar irók fejedelme : Jókai iránt, hogy a város ezen részét Jókai-utczá­nak nevezte el. E határozatnak megvalósítása, az el­nevező lap leleplezése az ugyanitt alakult Jókai-kör által rendezett ünnepelylyel van kapcsolatba hozva/ Megünnepeljük e napot, melyen a ke­gyelet egy uj tanújele hirdeti, hogy városunk közönségének kebleben is él a hála s tiszte­lettel adóz a szellemi nagyságnak. T. K. Mint a csillag ékessége az ég­nek ; a költő dicsősege a nemzetnek. A költő saját szellemének tengeréből hozott eszmékkel mint drága gyöngyökkel gazda­gítja népének lelki kincstárát: irodalmat. Gondolatainak sugarával oszlatja a földi lctre nehezülő homályt, egyengeti a haladás ulj.it s mint fénylő lángoszlop vezéri biztatva, vi­lágítva amaz igeretföld, a szebb jövendő felé. A költészet a szépnek, jónak, igaznak nyilatkozata, igy az érzelem nemesbitöje a remény kútfeje, a magasb rendeltetés tuda­tának ébresztője, ápolója a lelkesedesnek mind azért a mi szent és dicső. Alkotásai közkincsévé lesznek az emberiségnek s ki­vívjak a világnak rokonszenvét tiszteletét azon nép szamára, a mely nagy köl­tőket nevelt, l^.s a költő, ki a hírnév virá­gaiból fon koszorút nemzete nevere : méltó arra, hogy nepc fogyhatlan ragaszkodással ölelje, áldásával koronázza meg őt. Ez an­nál is inkább kötelessége, mert regi igazság, hogy a társadalom nagy férfiainak tisztelé­sével önönmagát becsüli meg. Az a nép, a mely hivatásuk magaslatán alló költőitől hi­degen elfordul : nemcsak Ja hálátlanság rut vetket követi el : de arról is szomorú bi­zonyságot ád, hogy az Istennek földre kül­dött leveleit már nem érti, hogy a nemesebb rész, a magasbra vívó szenvedelem, belőle már kihalt. Mi szeretjük nagy Íróinkat, az elvek avatott apostolait, örömmel hajtjuk meg az elismerés lobogóját a kimagasló érdem előtt. Bizonysága e jelen ünnepély is, a melynek czélpontja Jókai neve. Jókai láng­lelke félszázad óta ragyog a magyar iroda­lom egén s fényével betölte a hazát. Hasonlo a naphoz, mely sugár koronát tűz a bercz homlokára, s lehat a szerény völgybe és virágokat fakaszt. Kiséri a hatalmas folyamot s ott ragyog a csörgedező patak Lükreben is. Ott van ő a palotában, a gunvhóban mint régi ismerős, a leghűbb társalkodó, oszlatva a bánatot, keltve az öröm erzetét. Műveiben nyilatkozó szelleme egy varázskutfő, mely mindeneket vonz, melyet a társadalom min­1 den osztálya szomjúhoz s mellette üdülést, I lelki épülést nyer. Mi itt egy utcát, egy utat adunk az ő nevének. Ezzel csak kölcsön tartozásunk elismerésének adunk kifejezést. 0 bennünket valahányszor hozzá fordulunk, a fenkölt ér­zelmek, az eszmék, a derült világnézet templomába vezet. O mindnyájunk útmuta­tója nélkülözhetlen vezére, bele szövi rózsás ábrándjait az ifjú, vele lángol a honfi szabad­ságért, honért. Az övével együtt dobog a férfi szive a magasztos ügyért s tanul tőle hűséget az erkölcsi elvek oltárához. Vele mereg a vén a honnak siralmas és örvende­tes emlékein, s látja éledni nemzetünk újra virulásának zálogát : a reményt. Mind az ő hivei vagyunk ; s ő mindnyájunké, A ter­mészet a reá fényt, meleget árasztó nap elé viszonzásul virág füzért hoz. Az a virág, melyet Jókai szelleme fakaszt : a szívben gyökeredzik, el nem hervad : ez a hála az igaz szeretet. Hulljon le a lepel, mely az emlékla­pot : Jókai nevét fedi. Hirdesse az utcza el­nevezése még a késő utódoknak is az elődök kegyeletét a nagy költő iránt. Egy hő óhajjal zárjuk be ezen ünne­pélyt : engedje a Mindenható, hogy az a gazdag költői ér, melyet Jókaiban bámul a világ : buzogjon még soká. Hangoztathassa még sokáig a társadalom : Jókai, a lélek fel­derítője, oktató vezére, nemzetünk hírnevének emelője, éljen !« Az óriási hatást keltett, gyönyörű beszéd s a szűnni alig akaró ,éljen-riadal elhangzása után Hanauer Ilonka, a polg. leányiskola nevében, csinos beszéd kíséretében koszorút nyújtott át, melylyel a Gyurácz beszéde alatt leleplezett táblát megkoszorúzták. Azután a főiskolai énekkar a Hynv nusba kezdett, melynek hangjainál az ünneplő közönség, Jókai folytonos élte­lése közben, a város ház elé vonult, hol — ugyancsak Jókai éltetésével szét­oszlott. Az ifjúságból pedig kitört a hazafias tűz s rázendítette azt a va­rázshangu imádságot, melybe, nem ugyan a legnagyobb élő magyar iró, de a legnagyobb élő magyar nagy neve van foglalva ... Jól tette I KARCZOLAT4I ENEK A HETROL. ZENGI : PAJKOS. »Lezajloltak nz ünnepek« Ezzel kezdem megint én, Mert kettős ünnepünk vala A mult héten is szintén, Két egész hosszú hítpön at Volt lázba' mind a város, S a fény, az ünnepi öröm Csudával volt határos . . . Bebizonyitánk fényesett í Nem fásultunk el még ml» mint azelőtt volt; talán az üzlete nem megy jól ? A pénz, az olyan különös dolog. Este tíz órakor, lámpással a kezembon, körutat tettem a pályaudvarban s azután gyorsan visszavonultam fabódémba, mert az idi járás nagyon hideg és nedves volt. Egy­szerre csengettek. Ki lehet az ? Felnyitottam s lámpám fényénél rögtön ráismertem a hadnagyra, a ki köpenyegébe be volt bur­kolva. Rögtön tudtam, hogy valami rendkí­vüli dolognak kellett történnie. — Masson, mondotta durván, elkísér­hetsz engemet? De rögtön. — Bizonyosan. Rögtön; mondottam habozás nélkül. -— Eltávozhatsz innét két órára, a nél­kül, hogy észreveszik. ? — Igen. Hiszen csak magam vagyok itt. Ki is törődnék velem ? Természetesen engedelmeskedtem, de mindjárt rosszat sejtettem. Ulyan gyorsan ment, hogy alig tudtam őt követni. A Szajna partján haladtunk az Auster­lítz hídig. Egyetlen egy szót sem szólt. Feldúlt arcza feltűnt nekem, de egyetlen egy szót sem mertem hozzája intézni, noha gyakrán akartam megszólítani. Mikor a bor­telepek előtt elmentünk, a fogai között mormogta : — Elfáradtál? Velem jöhetsz az Espla­nade des Invalidesig ? Ott van dolgunk. — A meddig akarja, hadnagy ur. Ezt az utat sohasem fogom elfeledni. jenkivel sem találkoztunk, olyan zord volt az idő. Néha a távolban egy omnibusz dö­czögött; egyéb zajt nem hallottunk. Végre megérkeztünk a fasorba. Pascal kimerülten egy padra lerogyott. — Ülj le, mondotta. Mikor mellette helyet foglaltam, meg­ragadta a kezemet; az övé jéghideg volt. — Nemde, szólt, te szeretsz engemet? — Bizonyosan. Ez magától értetődik. Miért kérdezi tőlem ? — Mert valami komoly dolgot kívá­nok tőled. — Beszéljen. — Halld. Én tönkre vagyok téve. Ezek a szavak mint valami tőrszurás hatoltal a szivembei — Elvesztem . .. segítség nélkül. Miért nem maradtam a szegény katonatiszt, a ki­nek lakása és élelmezése kifizetése után csak husz frank mad a zsebében ! A mi elmúlt, az elmúlt 1 Képzeld csak, Kielmann, az én üzlettársam gazember. Visszaélt aláírásom­mal, merész üzletekbe bonyolított be ugy, hogy ket hónap múlva minden a nyakamba zudul. Akkor meg leszek gyalázva. Közel voltam az elájuláshoz. — Gsak gyenge voltam, folytatta, de rossz nem vagyok. Tönkre téve . . . tönkre téve ! De legy nyugodt Masson, a te had­nagyod nem kerül csődbe. Mikor ma Kiel­mann őszintén kitárta előttem kétségbeesett helyzetünket, akkor haza mentem s golyót akártam az agyamba röpíteni. — Un agyon akarta magát lőni ? — Te akarnád, hogy a te hadnagyo­dat letartóztassák, megbecstelenitsék, a be­csületrend tagjai sorából kilökjék ? Nem, nem marad egyéb hátra, mint az, hogy go­lyót röpítsek az agyamba. Ha te visszauta­sítod azt, mire kerlek, akkor hazamegyek s megteszem. Azzal a gondolattal fogok meg­halni, hogy nőmet és három gyermekemet egyetlen egy sous nélkül hagyom hátra a világban . . . Látod, ettől a fájdalomtól megóvhatnál Masson. Azt gondoltam, hogy megbolondult § azt kérdeztem magamtól : »Hogyan ?« — Néhány év óta, folytatta Pascal halkan, sok pénz forgott a kezemben. Nem takarékoskodtam, mert azt hittem, hogy min­dig ugy lesz. Azután olyan édes tudat, a mieinket minden fényűzéssel körülvenni. De mégis eléggé óvatos voltam s a nőm javára I00.000 frank erejéig biztosíttattam maga­mat. Az öngyilkosság azonban megsemmi= siti a kötvényt. Most halld ! . . . Itt egy kés, fogd meg te is. Odaadom tárczámat meg az órát.*. Együtt a szivembe fogunk szúrni. Azután feltéped a ruhámat, mintha kiraboltak volna. Akkor olyan gyorsan, a hogyan csak tudsz, hazafutsz. De ne feledd cl a kést eldobni. Holnap itt ráakadnak egy kirabolt ember holttestére és a feleségemnek lesz kenyere. Jól tudom, hogy a biztosító­társaságot megcsalom, de annak még elég pénze van s majd elvégzem az egészet az Istennel... A te számodra az egész dolog nagyon egyszerű. Megakarod tenni egykori J

Next

/
Thumbnails
Contents