Pápai Független Ujság – II. évfolyam – 1894.

1894-01-07 / 1. szám

sának« ország-világra szóló jubileumán szerény helyet kér magának. A gyűlésen F enyvess y Ferencz elnökölt, ki elsőbben bejelentette, hogy a kör a budapesti ünnepélyességeken Dr K ap o s s y Luczián, Körmendy Béla titkárok, Mészáros Károly pénztáros, továbbá Horváth Lajos és Barthalos István által küldöttségileg képviselteti magát és hogy erre nézve a szükséges intézkedések már megtörténtek. — Elnök továbbá örömmel adja tudtára a választmánynak, hogy Kiss Lászlóné úrhölgy a könyvtár részére a lipcsei »lllustrirte Zeitungé 1843—49-iki továbbá a »Pfenning-Magazin« 34—51-iki évfolyamait adományozta, melyek közül utóbbiak hazánkra nézve érdekes dolgokat tartalmaznak. — A kör helyiségének ügyében Körmendy és Mészáros nem tudtak előterjesztéssel szolgálni, mivel eddig alkalmas hely nem volt kipuhatolható, reménylik azonban, hogy május i-ére meg lesz a kör igényeinek megfelelő helyiség. Ezt elnök már azért is óhajtja, mivel a Jókai-muzeum létesítése elhatározott szándéka és elárulja azon tervét is, hogy a budapesti jubileum alkalmával Jókainak átnyújtandó diszalbumok nagy részét a mi muzeumunk részére akarja megszerezni. — A Jókai-kör által Jókai tiszteletére rendezendő két estély e hó 27—28-án lesz megtartva. A programm a két estre együttesen állapittatik meg és lesz hirdetve, ugy hogy a közönségnek nem adatik biztos tudomására, a programm egyes pontjai melyik estén kerülnek eh 'adásra. Ezen intézkedés azt czélozza, hogy mindkét estély eléggé látogatott legyen és az egyiknek sikere ne befolyásolja kedvezőtlenül a másikat. Azoknak, akik mindkét estére jegyet váltanak, az elővételi jog biztosíttatik. Teljesen megállapították ezután az estélyek műsorát, melyet más helyen ismertetünk teljes részletességgel. Végül Fenyvessy inditványára Jókait a következő sürgönyben üdvözölte a választmány : »A pápai Jókai-kör hódolattal üdvözli mai választmányi üléséből nagj patronu-sát, örömmel vesz részt jubileumán és jelenti, hogy tiszteletére e hó végén két estélyt ad«. „A közélet hű tükre". A képviselőház egyik múltkori ülésében a sajtóval is foglalkozott ; a szónokok sok igaztalan, de még több igaz vádat hangoztattak a mai zsurnalisztika feje felett. Senki sem vitathatja el, hogy a magyar sajtó különösen az utóbbi 10 év alatt bámulatos arányokban fejlődött: ez a szokatlan, de életteljes fejlődés hatalmas versenyt idézett elő, melynek sok jó oldala mellőtt bizony nem egy hátrányos következése is van. A mai sajtó — tisztelet a kivéteteleknek — nem ismer határokat a közlés szabadságában ; ha szenzációt érez, kész behatolni a családi szentélybe is és könyörtelenül dobja a megragadott áldozatot a nagy nyilvánosság piacára. A sajtó ezen részénél nem az a fő, hogy igaz képet adjon, hanem hogy szenzációt keltsen. Hányan nem estek áldozatul ennek a hajszának ; mert a papírra nyomott betűk is ölnek ; talán jobban, mint a méregbe mártott nyilak. Speciálisan a minket első sorban érdeklő vidéki sajtóról szólva, hibáztatnunk kell, hogy sok helyütt tehetségtelen, sőt züllésnek induló, kétes ekzisztenciák csinálják a közvéleményt, akár »Ki mondta ezt neked ?« . . . A kocsi megállott. Zoltán felelet helyett sokkal kényelmesebbnek találta, ha egyszerűen kiugrik a kocsiból. Megérkeztek. Mikor átestek a viszontlátás első örömein, Klára asszony, a Milka idősebbik nővére, áthívta Zoltánt a mellékszobába s igazi anyai hangon azt mondta neki : »Aztán nehogy sokat forgolódjál Milka körül ! Ha itt elcsavarod a fejet, odahaza, a férje mellett, még boldogtalanabbnak fogja magát érezni, mint' eddig.« Mikor pedig a fiu kiment az előszobába, hogy a csomagok elrendezése körül intézkedjék, Klára asszony a legbecsületesebb jóakarattal intette a húgát: »Milka 1 magadba ne bolonditsd valahogy ezt a gyereket. Mióta hazulról elkerültél, úgyis mindig terólad fantaziál !« — Hát kinek néztek ti engem ? — pattant föl a kis menyecske nagy indignációval. — Hagyjatok bekét nekem az ilyen ostobaságokkal .... És ezzel a gyerekkel! — tette hozzá, miközben kicsinylően vonta félre a száját. Hanem azért meg nem állhatta, hogy bizonyos kiváncsi érdeklődéssel végig ne merje azt a fiút, a ki egy perezre le nem vette a szemeit róla. És mikor szemei találkoztak a gyereknek öntudatosan merész, kihívó tekintetével, daezosan harapta össze az ajkait: »nem, azértsem ! Nohát ő majd megmutatja, Iiogy grös i$ tud leírni, ha akar !<< És ettől a percztől kezdve olyan hideg volt a kis cousine, mint a jégcsap. . . . . S mogorván, miként a drámai hősök, ugy jártak immár hetek ota a házban. Nem volt egyiknek sem szava a másikhoz, ha mindjárt egymásba is botlottak akárhányszor. Csak lopva figyelte meg egyik a mást s zavartan pirultak el, ha ezen rajta kapták egymást valahogy. Hanem hát a helyzet kezdett igy rettenetesen közönségessé válni. Semmi romanticismus, semmi izgató, semmi változatosság. Semmi, semmi! Végre is, a kis'cousine nem azért jött ide fürdőzni a nénjéhez, hogy itt is örömtelen egyhangúságban töltse az életét, mint otthon, Ah ! hiszen otthon úgyis annyit szenved 1 A környezete kineveti, ha életuntságröl panaszkodik s frivol vicczekkel czéloz a mézesheteire. A férje nem érti az ő életének kívánságát és fogalma sincs róla, mi hiányozhatik még egy asssonynak, mikor ő minden kívánságát teljesiti. Ah ! pedig ha tudnák, milyen üres a szive, üres a lelke s hogyan eped valami után, ami más, mint ez a mindennapi élet. Minek is született ő ennyi boldogtalanságra ? Ha legalább volna valaki, aki megérti őt s résztvevő szívvel letörlene keserves könnyeit! Hát persze, hogy van. Hiszen igaz, hogy haragudott, nagyon haragudott a Zoltán ccusin, de végre is az ő szive nem kemény kőszikla, hogy meg ne indítaná egy boldogtalan asszony gyötrő szenvedése. És egy ilyen görcsös, fuldokló zokogási jelenet csak a mesterember a maga vásári portékáját, mégis azzal a különbséggel, hogy az utóbbi legalább tud hozzá, mert tanulta, mig az ilyen skriblerek csak feltolakodnak a nyilvános élet papjaivá. Ilyképen vészit a sajtónak jobb sorsra érdemes része is az annyira kívánatos tekintélyből, ilyképen áll elő az a szánalmas vegetálás, az a tehetetlen vergődés, mely a vidék sajtójának nem egy orgánumát jellemzi. A ki nálunk a helyesírás szabályait az elemi, vagy a középiskola néhány osztályában csak valamennyire is elsajátította, ha más pályán nem képes bob dogulni, felcsap hírlapírónak és hiu pöfíeszkedéssel, nevetséges tetszelgéssel vallja magát a hatodik nagyhatalom képviselőjének. Persze azt mondanunk sem kell, hogy éppen e félkegyelmű alakok élnek vissza legtöbbször a toll hatalmával s a nyomda-festéktől megittasodva szabadon engedik át magukat a — hivatásnak ! Kivánhatjuk-e ily kép, hogy a vidéki sajtó tekintélyben izmosodjék, erkölcsi súlyban gyarapodjék ? Bizonyára nem. A ki a közvéleménynek akar irányító eszméket osztogató vezére lenni, annak legyen mindenekelőtt ahhoz való tehetsége és mocsoktalan jelleme. E kettő adja meg a jogosultságot e hivatásra, e kettő adja a kvalifikációt, a rátermettséget. A ki e két kvalifikáló tulajdonság nélkül ragad kezébe tollat, az egyszerűen betolakodik a nyilvánosság eszméktől izzadó műhelyébe s az nem érdemelne egyebet, mint hogy kikorbácsolják onnét, mint hajdan a Megváltó kiűzte a templomból a kufárokat. De hol az a hatalom, mely e félreismert zsenik útját állja, egyéniségűután lehorgasztott fejjel közeledett feléje és bűnbánó hangon mondotta neki : »Felejtsed el Milka az én ostobaságaimat és engedd meg, hogy igaz, résztvevő barátod lehessek !« Óh én megertem a te fájdalmadat, azt a martyromságot egy olyan embernek az oldala mellett, kit nem szeretsz, sőt gyűlölsz is talán — bocsáss meg, ha egy perezre elég balga voltam azt hinni, hogy még a becsületed árán is gyógyulást leeressz !« .... Sok ilyen ostobaságot beszélhetett öszsze a kis cousin, — valahol a regényekben olvashatott egyszer ilyes valamit — • mert Milka ő nagysága félreismerhetlenül kicsinylő ajkbigygyesztéssel mérte végig az őszinte meghatottságtól remegő fiút s valószínűleg olyas valamit constatált magában, hogy; nagy gyerek ez a Zoltán csakugyan ! Hanem aztán hirtelen komoly arezot öltött és bán 1tos resignációtói remegő hangon köszö.ite meg az ő »egyetlen, drága kis cousinjának« szerető részvétét. És mikor mindjobban belemelegedett annak a bizonyításába, micsoda ür tátong az ő érző kebelében, egyszerre csak könnyekre fakadt s kitörő zokogással borult a cousinjára: »Óh ! Zoltán, Zoltán 1 gyógyítsatok meg engem, mert meghalok 1 . » . Vadul ölelte át ekkor a fiatal ember a zokogó menyecskét s szenvedélyesen csókolta a nyakán, arczán, mindenütt. Láztól száraz ajka erőszakos szenvedéllyel kereste a vergődő asszony ajakát, mig végre amazé