Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-06-04 / 11. szám

és mig Petőfi hirneve ma már mind az öt világrészt betölti, addig Jókai tollával szerzett magának hallhatatlan nevet. A »gyemántos miniszter«ben azt uja Jókai, van egy nép, melyet jókedveben teremtett az isten. A mi Jókainkat is, valóban jókedvében adta nekünk a teremtő. Boldog Pápa városa, hogy e férfiút mint ifjút láthatta falai között, boldogok e város lakosai, kik már ifjúkorában megismerték azt a férfiút, akire most az egész nemzet büszke. Mint a harmatcseppben, mely oly kicsi, visszatükröződik az egesz felhőtlen mennyboltozat, ugy Jókai minden legkisebb műve is teljes kepben mutatja e nemzet törekvéseit, e nemzet szellemét, e nemzet vágyait, e nemzet életrevalóságát ! Volt idő, amikor nem tudtunk csak sirni, zokogás tört ki a szivekből, midőn a magyar nemzet elvesztette hitét, nem tudott már reményleni sem. Es akkor jött egy ember, a ki megtudott bennünket nevettetni, a ki megtanított bennünket a könnyeken át kaczagni. A kőszén, mélyen a föld gyomrában, csak az által válik használhatóvá, ha előbb századokon, ezredeken át ki volt téve annak az óriási nyomásnak, mely kőszénné tömöríti az elsülyedt erdőt. Mily óriási, mily szörnyű nagy nyomás kell ahhoz, hogy a gyémánt ez a legtisztább kőszén, vagy a rubint, megkapja tisztavizüségét, fényét, tüzét, és mily fájdalmakon kellett keresztül menni Jókainak, hogy humorával bevilágíthasson a sötét éjszakaba, a szomorúság között örömet lattasson, a könnyek között kaczagtasson és a bánat között örülni megtanítson. Az útszéli elhagyott ház, mely ki van teve a viharok dühének, melynek fedelét a Zápor rongálja, melyet megingat a szél, az ily ház ablaküvegei elvesztik tiszta átlátszóságukat és szivárványszínt öltenek. Mennyi vihart, mily nagy mngrázkódtatást kellett Jókainak megérnie, mig lelke megmutathatta e színeket, melyek a nemzet színei voltak. — Jókai lelkünkből Való lélek, szivünkből való sziv, a ki mindnyájunkért gondolkodik ! Háromszáz kötetet, egész könyvtárt tesznek Jókai művei: de nézzek, vizsgálják meg e könyveket, nem találnak egy helyet sem, a hol Jókai nem volna nagy, nem volna humánus. A toll sebezhet, a toll gyilkolhat, sérthet, bánthat ; de az ő kezében soha. Művei olvasmányát képezhetik mindenkinek ; elvezetet találhat bennök a serdülő leányka, ki édes ábrándozásaiban fényesnek látja a jövendőt és elvezetet talalhat bennök az agg, a multak ragyogó kepeiért . . . Bevilágítják e munkák nagy multunkat és bevilágítanak a jövőbe is ! Művének nincs egy pontja, a hol szellemenek édes sugarai ne ragyognának szerteszét^ Megköszönte ezután azt a szívélyességet, azt a kedvességet, melylyel őket, mint a Petőfi-társaság küldötteit fogadták és igy folytatta : »Orömmel jöttünk el ide akkor, midőn Jókai nevére egy intézmény létesül, mely az ő nevének kultuszában van hivatva az irodalom és költészet iránti szeretetet ébreszteni. A Jókai körnek ne csupán az legyen létjoga, hogy valamely költő vagy iró a megihlettség perczeiben saját érzelmeinek formát adjon és azt elmondja : legyen-e kör a műveltség minden ágának otthona és ne ai önérdek, a kicsinyes személyeskedések, hiúságok tűzhelye, hanem tenyezője minden magasabb rendű törekvésnek Ti papok, vigyétek be oda az erkölcsi igazságok tisztaságát ; ti, a kik az irodalommal foglalkoztok, hozzátok elő irodalmunk régi nagyságait ; ti történetírók, szálljatok le az évszázadok lépcsőzetén és mutassátok be a multak nagy jeleneteit : ti gazdák, kik megterítitek az ország asztalát, álljatok elő tapasztalataitokkal Legyen e kör egy élő org nismus, mely lelöleli magában és kifejezesre juttatja a közélet minden nyilvánulását. A kezdet nehézségei ne riasszanak vissza benneteket a tettől, a munkától. Hisz az esőcsepp, mely oly lágy, oly gyönge, cseppenként hullva a legerősebb márványkőre, helyet szerez ott magának és keresztülvájja még a kemény gránitot is. A komoly munka nehézsegei árán virágozni fog e kör és élő czáfolata lesz ez is azon nép vádjainak, mely bennünket bárbároknak nevez. Pedig nem lehet barbár az a nép, mely tisztelni tudja nagyjait, mely dicsőíti költőit és koszorút tesz Jókainak;« Megköszönte ezután Komócsy Gyurátz Ferencz üdvözlését. ígéri, hogy a Petőfi-társaság mindig támogatni fogja az uj kört, melyet testvérének tekint, két üagy lángész kapcsa révén, a kiknek aegise alatt a Petőfi-társaság is működik, minthogy Petőés távolról a kegyelet adóját. Ó a lángész hatalmával ide hódította a külföld tiszteletét is a magyar irodalomhoz : méltó arra, hogy saját nepe kimutassa iránta a hála hódolatát, s az erdem elismerésével tanúsította, hogy megérti a nagy költö lelkének fennszarnyalását. Ezt óhajtjuk tanúsítani mi is, midőn egy kört akarunk Jókai neve alatt alakítani, mely az erők egyesitesével hasson az irodalom s művészet pártolásának terjesztésére. Egy oltárt szándékozunk ezzel emelni, melyen annak, a mit Jókai művei lehelnek, a nemes Ízlésnek, erkölcsi érzesnek, a hon, szabadság- és igaz szeretetnek vestalángja, ápoltassék. Üdvözöljük kedves vendégeinket e tervünk alapjának letevésénél örömmel fogadjuk őket, mint az irodalom kiváló, ismert nevű képviselőit s kérjük, engedjék meg, hogy szövetségeseket tekinthessünk bennük, kik szives készséggel működnek közre czélunk kivitelénél. Azon óhajtással ujitjuk meg üdvözletünket, hogy szeretett vendégeink otthonosan érezzék nálunk magukat, s azon meggyőződést vihessék el ínnet, hogy városunkban a valódi érdem méltánylására, az irodalom, művészet iránti élénk érdekeltségre, a nemzeti közczélokért lelkesülő elvtársakra találtak. Komócsy József beszéde. Erre Komócsy József emelt szót. Ragyogó, költői hasonlatokban gazdag beszédének lélekemelő és lelkesítő hatását gyenge tollúnkkal még megközelítőleg sem vagyunk képesek ecsetelni és sajnáljuk, hogy ezt a szónoki remeket, melynél művészibb alkotás alig hangzott el színházunkban szónok ajkáról, csak emlékezet után idézhetjük a következőkben: »A világ legnagyobb nevezetességű pásztora — körülbelül igy kezdé Komócsy beszédét — mikor a Horeb hegyén legeltette nyáját, az tgő csipkebokorból egy parancsoló hang szolott hozzá : »Uldjad meg a te saruidat, mert szent az a hely, a hol mostan állasz.« Ez a hang szólt hozzám is, midőn e város területére léptem, melyet Jókai és Petőfi ittléte szentelt meg. Mindkettő é város falai között töltötte ifjúságát, mint két fülemile szállt, repült innen a magasba gyog elő, Teuffcl uram szőllőjében pedig kitűnő bor van, nem volna okos dolog, ha nem utóbbi mellett maradnánk. Ott is maradtunk a szőllőben, és már alkonyodott, midőn Ihász Lajos az uj kör uj alelnökének házához kocsiztunk, hol Jókai költészetének megnyerő kedvessége sugárzott le a háziasszony arczárói (nem hiába Jókai nevét viseli ő is !) Az öreg, jóságos asszony ifjúkori kedelylyel beszélgetett, és a házi gazda kedves felesége valódi elragadtatással beszélt a Jókai kör megalakulásáról. Este 8 óra volt, midőn vasárnapi körutazásunkat befejeztük és a fehér asztalhoz ültünk. No de erről már a »sajót tudosítónk« referál 1 A kézcsókról. •— A »Pápai Független Ujság« eredeti tárczája — Irta: KRASZNAINÉ F. MARI. Nincs talán költő, ki a csókot meg ne énekélte volna. Nem arról akarok tehát irni, amit már annyian ügyesebben megírtak, hanem a csóknak egy kevésbbé kiaknázott neméről : a kézcsókról. Hogy van-e abban csak valami is abból az isteni szikrából, a miből a csók született ? Bajos volna meghatározni. Azt hiszem, hogy ha vegyelemezni lehetne, keveset tudnának abból az alkatrészből találni. Hiányzik belőle a zamat ; imitáczió az csupán, még pedig gyönge. Csak azon csóknak lehet létjoga a melylyel szüleinket, vagy nálunk jóval idősebb egyéneket megtisztelünk. A többi mind nem az, a mi lenni szeretne. Vagy több, vagy kevesebb van benne abból, a mit tulajdonképpen kézcsók alatt általában értünk. Vagy teher, vagy élvezet, de olyan ritka esetben, amilyennek lennie kell. + Kezdjük azon az általános obligát kézcsókon, a melylyel a comme-il-faut gyermeknek —- adóznia kell. Sohasem felejtem el, milyen kínos hatással volt reám, ha iskolából hazajövet tante-k és ismerősöket talaltam otthon és keresztül kellett esnem ázon a kínos proczedurán, hogy sorra kezet csókoljak nekik. Ha még idejében ertesültem egy nagylelkű konvha-nimpha által az engem fenyegető veszélyről és elmenekülhettem, akkor boldog voltam ; lemondtam inkább a legvérmesebb reményekkel kecsegtető ozsonnáról. Ilyen drága áron még az uzsonna sem kellett. Annyira élénkek maradtak bennem ezen gyermekkori benyomások, hogy most, ha vendégként valahol vagyok, rögtön fölmentem a kézcsók kötelezettsége alól a szalonba esetleg bevetődött kis gyermeket. Ha mindenki hálátlan lesz, kivel valaha jót tettem, tudom, hogy e gyermek ezt sohasem fogja elfelejteni, Komikus látványt nyújtott, midőn a pelyhedzo bajusza által magát szörnyen nagynak képzelő ilju egy spanyolhoz illó grandezzával kezet csókol ideáljának. Mily káros befolyással van az arra a gyer.nek-leányra> kit anyja bizonyosan nem szeret ne még nagy leánnyá avatni. Ezért meg rendre áem lehet utásitani a jövő jeunesse dóré egyik hivatottját, meft hiába az anyák egyúttal nagyon praktikusak is, és nem zúdítanak maguk ellen egy parti — palántát. —* Hej pedig milyen ferdesége ez is a többi konVénczionalis szokásoknak. * Térjünk most át azon csokra, melyet a szerelmes ifjú lehel választottja kezére. Az sem az, a mi lenni akar. Sem az adó, serri a vevő nem veszi olyba, mint a milyen értelme tulajdonképen a kézcsóknak van : t. i. á tisztelet jelének. Mindkettő érzi, hogy ez á csők eltévesztette rendeltetése helyét

t hogy ez az ákart leríni, a riliről a csők legügyesebb definiálója azt mondja : >>egy szikrá gyújt két födelen«. E> tartok tőle, hogy nemsokára mindketten megreklamálják az eltévedt jószágot. A kézcsóknak tehát nagyon rövid élete és kevés létjoga van a szerelmesek között is. Szeretve akarunk inkább lenni, mint tisztelve. Nagyon praktikus világot élünk ; félek, hogy az e fajta kézcsók hamar lejárja magát és a hódolat eme jele is a mult lomtárába vándorol. Legtöbb ráczió van még azon kézcsókban, melylyel a férfi a haz asszonyát (a hol