Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-05-21 / 9. szám - Melléklet

Pünkösdi rózsa. — A »Pápai Független Ujság« eredeti tárczája — Ha mosolyog a lányka, s enyeleg te Véled, gyűjtsd össze energiádat s ne hódolj meg néki rövid pár perez alatt — ábrándozó ifju. Ha lenn a virágos kert ölén kihivja tetszésedet a viruló pünkösdi rózsa kicsattanó, vér piros színével, ne szakítsd le tövéről. Nincs néki illata. * Minden a mi csillog; minden a mi fénylik, elrejti árnyékát az emberiség előtt. Bíboros palástban, káprázatos drágakövek között szemünk előtt szertefoszlik a sötétség birodalma ; semmivé teszi a győzedelmes fénynek színlelő hatalma. Nagy űri dámáknak rococo szalonja, selymes boudoirja tévútra vezeti szivünknek érzelmét, agyunk gondolatát, s porba sújtja kételkedésünket. De csak addig, mig a fényűzés es pompa árnyékában fel nem tűnik a modern kornak álnok színlelése, a rococo szalon kiinduló pontja, mikor a suhogó selyemnek nyomorult elődje a fakó tunika vitte a szerepet. * Nyomorult színlelés, fanatikus ravaszság, kishitű lelkek egész működésiek. Vágytok a dicsőségért, epedtek a hatalomért, Csak azért, hogy tévútra vezessétek embertársatokat, s markotokba nevessetek, mig az arczulcsapott felebarát feleszmei keserves 1 csalódásából. * * Ne oly mohón a dicsőség utjain. Dobjátok el magatoktól a csillogó zománezot, mely úgy is lekopik, s feltűnik alatta nyomorult cselekvényeitek hosszú sorozata. Vonuljatok íélre a nyilt küzdelmitérről, hol minden mozdulatotokat megfigyelik, s folyton megcsalódnak. Te leányka ne vidd a vasárra szűzi szépségedet, nehogy a festék csakhamar eltorzítsa hamvas arezodat, s szivedből kitépje a boldogító ártatlanság érzetét. Ekkor majd a munka nem fog kudarezot vallani, s az üresfejű szeladon szegletes társalgása nem emelkedik a szellem és műveltség niveaujára a válogatós kisasszonyok és madameok szemében. Az Andrássy-ut látképe egyszerre megváltozik. Tehetetlen, hatalmas bábok helyett a czikornyátlan, valódi ember sétái rajta végig. * Pünkösdnek reggelén lemegyek akertbe. Lengedez a szellő, s oly barátságosan hajlong a pünkösdi rózsa. Ki nem állhatom büszke barátságát, ha a gomblyukamba tűzöm, nem áraszt illatot. Behízelgő színével, harmatos levelével magához csalja a gyarló földi lelket, s csakhamar megvetőleg dobjuk az árokba életerős bimbaját. Irtsuk ki e virágot életünk kertjéből, ültessünk helyébe ártatlan ibolyát. Tűnjék le hatalma, a lányka színlelő mosolyának, álnok hizelgésének ; a szélhámos gavallér kezéből szakítsuk ki a társadalom gyeplőjet, s a világnak képe lassanként megváltozik. * if! w Pünkösdi rózsa — büszke, fagyos mosoly — buta fennhéjázás, vajha dicsőségtek gyorsan véget érne! Salzer Aladár. Tanultam hinni . . . Tanultam hinni; hittem egykor Sötét szemedben, édes angyalom ! De szemed csillogása tőr volt, Es méreg a csók tüzes ajkadon. Meglopta szivem' bűvös hangod, Lelkem' rabjává tette szép szemed . . . De hűtlenséged megalázott, Es összetörte bennem a hitet! Szenvedni is tanultam egykor, Szenvedni érted, én egyetlenem ! Szenvedni eretted, miattad ; S e szenvedés gyönyör volt énnekem. De már e megfásult kebelnek Nem fáj a kín, nem sebzi azt tövis ; Es a mint elfeledtem hinni, Úgy elfeledtem már szenvedni is. Imádkozni is megtanultam, Tehozzád imádkozni, angyalom ! Térdemre húllva, esdekelve, Imában telt el éjem és napom. Es ezt a szép imát ! »szeretlek !« Kérő szavamra bár mi sem felel, S panaszszóm' szived meg nem hallja, Oh ezt sohasem felejtem el ! Túry Zoltán. Pünkösdi rózsa. — A »Pápai Független Ujság«. eredeti tárczája. — 1. Es kiviritott a pünkösdi rozsa. II. Húsz tavasznak életkedvétől duzzadó kebellel akad az ifju egy keserű csalódás marcangolta leányra. Mint fonynyadó virágra hűvös harmat cseppje, úgy hatott a leányra a rajongó ifju elpusztithatlan életkedve, vakmerő vágyainak merész szárnyalása. »A fásult kebelnek nincs költészete« — de van két, egy rithmus szerint dobbanó kebelnek. Pedig a leány szive is, mint az ifjúé, ép úgy lüktetett az ismeretlen, a megnevezhetetlen vágytól azelőtt, mikor még nem csípte meg fagyasztó dere a rideg életüntságnak. De nem azért aranyos napsugár, szerelem-szőtte poézíse egy húsz éves kebelnek, hogy életre ne keltsen egy hervadásnak indult gyönyörű virágot, egy csalódásban resignált leányszivet ! III. »Szeret« ? . . . kérdé az ifju, mikor az első fü kidugta fejét a napvilágra. »Nem !« — felelte a lány szomorú mosollyal, és megsimogatta szelíden, lágyan, lázban égő arczát a szerelmes ifjúnak. IV. És kiviritott a pünkösdi rózsa, V. »Szeret« ? . . . kérdezte ismét az ifju — és kérdezte tizszer, kérdezte százszor, kérdezte ezerszer. »Menyasszony vagyok« !—mondta a lány. ns ott virított keblén a pünkösdi rózsa. VI. »Szép vagy. Nagyon szép. De csak olyan, mint a pünkösdi rózsa. Hiányzik belőled az illat: a lélek . . . Nincs szíved, a mely szerelemre vágyik ; nem akarsz szerettetni, nem szeretsz magad. Nem szeretsz engem, nem szereted azt a másikat . . . nem szeretsz.« »Szeretlek ! Szeretlek ! Szeretlek ! VII. »Oh adj nekem egy lombot myrtuskoszorudból, te szent, te angyal. Hadd csókolom helyetted majdan ezt a symbolumot, angyali ártatlanságod, tiszta lelkednek ezt a symbolumát.« »Bolond vagy. Gyerek vagy !« — viszonzá a leány csengő kaczagássa!, és átölelte szenvedélyesen a szerelmes ifjút. »Emlék leszen egykor a myrtuskoszoru csupán, emléke a múltnak, a balga, naiv múltnak. Szebb a jelen, szebb lesz a jövő ; szebb, mint a myrtuskoszoru, a pünkösdi rózsa.« Letépte magáról sziláján a pünkösdi rózsát, és odatűzte keblére a szerelmes ifjúnak. VIIK Es csakugyan elhervadt a myrtuskoszoru, és szebben, mint valaha tovább virított a pünkösdi rózsa. Rózsa Miklós. Manapság a tisztátalan keztyü jobban komporomittálja az embert, mint a piszkos lelkiismeret. * Gyakran egyik kéz a másikat mossa es mégis mindakettő piszkos. * Ha idegeneknél vagy első látogatáson, ruháid szerint fogadnak és értéked szerint bocsájtanak el. * A nyilt fej, a nyilt kéz és a nyilt sziv mindenütt nyilt ajtóra talál. * Társaságban az udvariasság gyakran hazugság és a hazugság gyakran csak udvariasság. Az ember ítélete mindig enyhe, ha önmagát kell megítélnie. * A látogató mindig örömöt okoz. Vagy akkor amikor jön, vagy amikor távozik. *