Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-05-07 / 7. szám

szí nívója szánandóan sülyedt, arról maga a vidéki színészet nem tehet. Azok tehetnek róla, azok felelősek e sülyedésért, akik mindezt látták, a panaszokat s feljajdulásokat hallották, akikre az ügy istápolása s gondozása bizva van, de a kik mindig kényelmesebbnek tartották kitérni a kérd s elől, mintsem, hogy az elavult alapot újra épitsék, a régi rendszerbe uj életet öntsenek, tekintélyét uira megszerezzék az által, hogy művészi nívóját emelnék. A vidéki színészet nem tehet arról, hogy idáig jutott, mert végre is melyik kulturális, vagy művészi intézmény képes ma prosperálni, vagy csak existálni is önerejéből ! Azt a 3000, mondd : háromezer forintnyi évi alamizsnát pedig, mely annyi sok pénzemésztő retortán megy keresztül, s melyet 37 működő társulat között kell felosztani, csak nem tekinthetjük állami subvenciónak. S gondoljuk meg e mellett, hogy ugyanaz a kormány, egyetlenegy színházat (a m. kir. operát) több mint százszorosával segélyezi annak az összegnek, a melyet az egész vidéki színészetre költ! Tehát egyetlen színpadnak 400,000 forint s 37 másnak mindösszevéve 3000 frt !. Az ex-belügyminiszter, Szapáry Gyula gróf, érezve a lelketlenséget s hálátlanságot, mely lyel a kormány a vidéki színészet elárvult ügye iránt viseltetik, az állami segélyt egy szép és hangzatos frázisában 120,000 frtra igérte fölemelni. Hogy ez csak mézes madzag volt, üres ígéret, melynek megvalósítására nem is gondoltak komolyan, azt megmutatták a következmények. Első sorban tehát ez oldalról kell biztosítani nagyobb erővel, minél hosszabb ideig tartott a rabság. Reviczky sem temethette el azt a hatalmas érzést, mely egész valóját eltöltötte. Az összeség iránt érzett abslract szeretete csak kicsi lefolyasa volt a nagy forrásnak ; a vágy mely oly fájdalmas, és a melyben mégis annyi kéj van : teljes erejével csak szerelmeiben nyilatkozhatott, e mindig csalódással járó és mindig újra kezdett szerelmekben. Már tizenhat éves korában az elfojtott tüz heves szerelmi lázban tört ki, mely azonban teljesen plátói volt és gyorsan kivonult szivéből. Ez érzés talán nem is annyira szerelem, mint a vonzalom szükségérzetének hatalmasabb nyilvánulása volt. Mint husz éves ifjú lobbant azután igazi szerelemre. Mély és végzetes szenvedély volt ez, melynél nagyobb soha sert) zavarta föl lelke békéjét, és a melyről /énekelni utolsó évéig sem szűnt meg. De Emmát — c nevet viselte szerelme — nem tehette magáévá. Bármint lángolt is szive, anyagi körülményeinek nyomasztó volta, insége és sorsának bizonytalansága nem engedték meg neki a nősülést, ha csak azt nem akarta, hogy »egy fényes ábrándvilág kenyérkereseti gondok prózájára silányulj in <', hogy » szerelmükből önvád, nyomor és kölcsönös szégyenkezés« fakadjon. E hatalmas s lemondó szerelem csak egy uj, mély szerelem keletkezésével ért véget, a midőn kórágyán uj szerelem fogant meg szivében ; ezt a meginduló regényét azonban — fájdalom — már az első fejezetne! megszakította a halál, a vidéki színészetet s a segélyösszegnek annyiszor megígért tetemes fölemelését kieszközölni. Azután irtó munkát kell végezni épen ugy a direktorok, mint a színészek között, kiknek nagy tömegét azok képezik, a kik a vándorlás ösztönétől 1 űzetve, nem a művészet apostolai, hanem a kóbor szinészélet czigányai lettek. Úgysem bírja még el ez az ország azt a 37 társulatot ; a fele, a harmadrésze is teljesen elegendő, ha azt akarjuk, hogy a vidéki színtársulatok ne csak existáljanak, hanem prosperálhassanak. L)e a melyek megmaradnak, legyenek nagy számottevő társulatok, a melyek bírjanak elég tekintélylyel arra, hogy az elvesztett renommét újra visszaszerezzék s dicsőséget árasszanak a magyar színművészeire. Meg kell szűnnie azoknak az állapotoknak, hogy csűrökben, kocsiszínekben játszék a 6—--7 tagból álló »társuUt« ; csakis oly • helyeken legyen megengedve a színjáték s oly városokban, a melyeknek van elég nagy szinpártoló közönségük s tisztességes színházuk. Korlátozni kell a vállalkozási rendszert, mely mindég átka volt, gátjául állott a művészet szabad fejlődésének. E mellett szigorú censurát kell gyakorolni a fölött, hogy a vidéki társulatok repertoárja, klassicitás tekintetében följebb emeltessék, hogy lassanként megszüniék az a viszony, mely szerint a közönség a színház regulátora, ellenben a színház vezesse s fejlessze a közönség ízlését. Végül gedig oda kell hatni, hogy a vidéki társulatok nomád jellege — legalább részben — megszűnjék. A színészet története minden népnél azt bizonyítja, hogy a vándorlás roppant kárára van a művészet fejlődésének. A íme, igy vonul keresztül a szerelmi érzés Reviczky egész életén. Szerelem kiséri itju napjain, szerelme vigasztalta őt nehéz küzdelmeiben. Szerelem élt szivében még kórágyán is és elkisérte a sir széléig. Pedig e folytonos szerelem számára csak a perczek muló gyönyörét és a hosszú évek gyötrő búját juttatta. Bourget szellemes szavait alkalmazhatjuk Reviczkyre is : »Kgy nőt szeretni annyit tesz, mint szeretni az ábrándot, melyet magunknak róla alkottunk.« Reviczky lelkének alkotása oly finom volt, hogy ábrándot is csak tökéleteset rajzolt ki magának. Az ő szive telve volt tiszta érzelmekkel, magasztos eszmékkel és ilyeneket keresett ő a nőben is. Hogy a külszin megcsalta, ki fog azon csodálkozni ? Hogy a benső tökélyt, melyről oly sokat álmodott, nem találta meg, ki fogja azt rendkívülinek mondani ? — És hogy a motívumok sorozata teljes legyen, a képzelem e csalódásaihoz társul szegődött még az ellentét, mely a civilisatió szülte vágyak és a külső dolgok valósága közt fenforog. Ha talált is tán bolyongásai közben égy emelkedettebb lelket, mely az övével rokon volt, magáévá akkor sem tehette. Álmai összeütköztek a valósággal ; abba a világba ragadták, melyhez születése s természeténél fogva tartozott, de a melyből kizárta a sors. Szenvedés és lemondás volt újra osztályrésze. A gyakori csalódás és az állandó lemondás tökéletesen beillenek egyéniségének keretébe. Szerelmi lyrájában is ~ kevés kivétellel — ép oly pessimista, mint kolszínművészet, mint ilyen, csak akkor kezd fejlődésnek indulni, midőn egyes helyeken a fejedelmi kegy, vagy a polgárság áldozatkészsége az állandóság alapföltételeit megteremti. Tudom, hogy ez egyelőre nálunk kivihetetlen ábránd, mert nincsenek oly nagy városaink s a kultura sem foglalt még el oly jelentékeny tért, hogy egy-egy város egész éven dt fentarthassa színházát. De a kóborlás redukálását igenis kivihetőnek tartom. Legalkalmasabb módja pedig ennek az amúgy is célba vett kerületenkénti beosztása az egész országnak. Minden kerületbe megfelelő számú színtársulat helyeztessék el s egy-egy társulat legföljebb 2-3, még pedig egymáshoz lehetőleg közeleső nagyobb városban működjék. Ekként a vándorlás s az azzal járó hátrányok, ha meg nem is szűnnek, de minden bízonynyal tetemesen korlátoztatnak. Rámutattunk itt ama főbajokra, melyek nemcsak hogy zöld ágra nem engedik vergődni, de a tönk szélére juttatták vidéki színészetünket ; rámutattunk pedig azért, mert Hieronymi Károly, ki nem igért ugyan horribilis államsegélyt, hanem vaskézzel belemarkolt ebbe a rendezetlen tömegbe, rövid idő alatt teljesen keresztül akarja vinni a vidéki színészet uj alapon való organizálását. Azok a jelentések, melyeket a törvényhatóságok a belügyminiszter rendeletéből a vidéki színészetet illetőleg készítenek, fogják képezni az első, hivatalos statisztikát e téren. — H°gy az a kép, a melyet nyerni fogunk, nagyon elszomorító lesz, arra el kell készülve lennünk, de bízzunk benne, hogy a korhadt rendszer kérlelhetetlen lerombolása s uj, egészséges alapra való teményeiben. Ama páratlan gyengédségü csapotigások mellett, melyekkel szerelmi dalainak cyclusaiban találkozunk, — a múlton való elmerengés kéjes-szomoru hangjában, ráismerünk a pária énekére, ki magányosan bolyong, kizárva természetes környezetéből lelkének eszményi kincseivel. Ez a hang, különben, nem az egyedüli Reviczky szerelmi költemenyeiben. Ha a vágyak és a kielégittetés közti ellentétet a büszkeség és a nyomor közti harcz kiséri, ha nélkülözéséhez még a büszkeség kínzása is járul : megszületik a cynicus guny. Tökéletesen nem maradt ez el Reviczky szerelmi lyrájából sem. Nála is lelünk költeményekre, melyekben gúnyolja a világot és gúnyolja önmagát, — neki is vannak perczei, midőn nem hisz semmiben, és a mikor meghazudtolja az eszményt ; de e cynismus alatt rátalálhatunk a mélyen érző szivre, kiérezzük, hogy a gúnyos nevetés csak a zokogás elfojtására szolgál. Es ha e dissonans hangok zür-zavaránál még egyszer magunk elé idézzük a költőt, hogy végig tekintsünk szenvedésein s gyakran kétségbeejtően sötét világnézetén, és látjuk az abból eredt kint és önmarczangolást, nem fojthatjuk el rokonszenvünket a beteg költő iránt, ki az élet tövises útjait járva, annyi nemességnek és nagyságnak birtokában sem találta meg a Desdemonát, ki megvigasztalta volna szavaival í »Szeretlek, mert sokat szenvedtél!« (Vége.) STERN ERNŐ,