Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-08-27 / 23. szám

ges formalitásoknak oly sok jelentőséget tulajdonítanak. Es e mondások komolyságát el is hisszük majd nékik, mert csak az ő gárdájuk tekintheti chablonszerünek a király előtt való tisztelgést, mig a komoly gondolkozású férfiak mély jelentőségűnek, vármegyénk jövendő sorsára ís némileg kihatónak tartják. Mikor Radó Kálmán, Vasmegye főispánja felsőbb intenció folytán átiratot intézett a dunántuli megyékhez, hogy Ö felsége előtt Kőszegen való időzése alkalmából tisztelegjenek és válasszák meg a tisztelgő küldöttségeket, bizonyára nemcsak az volt szándékának oka, hogy a kőszegi ünnepségeket fényesebbé, ragyogóbbá tegye, hanem lelkesítő motívumként játszott közre szándéka kivitelénél a vármegyék érzelmeinek és honfiúi szeretetének hű tolmácsolása is, mellyel a Dunántul felséges királya iránt viseltetik. Előtte lebegett azon nemes eszme, hogy habár a király csak Szombathely és Kőszeg vidékén fog tartózkodni, megismerje a dunántuli megyék lakosságát, műveltségét és kulturális haladását is. De nem igy gondolkozott a mi nemes vármegyénk tekintélyes klikkje, s a »noli turbare circulos meos« elvét szigorúan keresztülvive minden idegen elemet, mely a klikkel nem áll szoros per tu viszonyban, szigorúan kiküszöbölték. Nem tudjuk, micsoda ok játszott közre, hogy az egész küldöttségben, mely 25 tagból áll, csakis m á g n ások, papok, hivatalnokok országgyűlési képvise1 ő k legyenek, és 3 dzsentri földbirtokos szerepeljen. Tehát ő szerintük Veszprémvármegye mágnásokból, papokból, hivatalnokokból és országgyűlési képviselőkből áll, és habár a küldöttségnek a vármegye tükörképéül kellett volna szolgálni s egész társadalmát, kulturális műveltségét kellett volna megteso o tesitve bemutatni, nem vették fel a küldöttségbe az ügyvédi kart, az orvosokat, mellőzték a tanügy képviselőit : a tanárokat, mellőzték a kereskedő és iparosvilágot. E mellett azután az is megtöríént, hogy a vallásos ellenlétek, a felekezeti súrlódások a küldöttség összeállításával ismét néhány évi tápot nyertek. Lp úgy, mint néhány évvel ezelőtt a kisbéri tisztelgésnél a vármegye zsidó elemét rideg szigorral kizárták a küldöttségből, most is a zsidóság csak mint egy különálló kaszt fogja honfiúi hódolatát a király előtt tolmácsolni, mert a vármegye az ő megrögzött özönvíz előtti felfogásában talán most is tekintélyén alólinak tartotta, hogy zsidó megyebizottságí tagok társaságában jelenjék meg királyunk előtt. Szeretett királyunk szép meggyőződést szerezhet majd magának vármegyénkről, midőn egy pár fringíás, kócsagtollas, mágnás, néhány atillába bujtatott alázatos hivatalnok és taláros pap mellett három földbirtokos személyében látja megtestesitve a f ü gg e t 1 e n Veszprémmegyét, melyben bizony a mágnásokon, képviselőkön, hivatalnokokon és papokon kivül elég sok tekintélyes ügyvéd, orvos, tanár, kereskedő és iparos van, a kik egyszerű és egyaránt udvarképes szalonkabátjukban legalább is oly méltóan repraesentálták volna a vármegyét. száz állatból álló nagy áldozatnak a hekatombának méltó keretét képezték. Ily nagyszabású nemzeti ünnepnél nagyon természetes dolog, hogy megválogatták, kit bocsássanak a versenyhez, kit nem. Csupán szabad, mocsoktalan hirü hellének vehettek benne részt, s olyanok, kik előzetesen valamely gymnasiumban a szükséges ügyességet elsajátították. Őket aztán az esküőrző Zeusz oltára előtt megeskették, hogy semmi alattomos eszközt használni nem fognak, aztán sorsot húztak az egymásutánért, a melyben versenyezni indultak és csak aztán léphettek a porondra. A jutalom, melyet a győztes kapott oly egyszerű volt, a minőt csak egy ideális világnézetű nép — a milyen a görög vala— kieszelhetett, olajfakoszoruból állott, melyhez a gallyakat a megszentelt vad olajfából egy olyan fiu vágta le arany késsel, a kinek apja, anyja életben volt. Ezt a koszorút az olympiai Zeusz templomában tették a győztes fejére, kinek többnyire pálmát is adtak a kezébe, mely sok vázán és dombos művön látható, olajfagally és pálma ! Kit vonzana napjainkban ily egyszerű jutalom ?! Igaz, hogy ez egyszerű jutalom kiséretében ott járt az erkölcsi kitüntetéseknek egész hosszú sora. Mig a győztest megkoszorúzták, a hirnök »messzirehangzó« szózattal kikiáltotta nevét, atyjáét és hazájáét, illetőleg szülővárosáét. Szobrát a szent berekben szabad volt felállittatnia, tisztelői pedig ünnepi lakomára gyűltek össze. Otthon fényes bevonulással fogadták, minden adótól felmentették és helycnkint más-más módon tüntették ki. Spartában például megengedték neki, hogy a csatában a király közvetlen közelében harczolhasson. Fényes ünnepségek voltak ezek, melyek csak fokozódtak akkor, midőn a szellemi versenyeket is bevonták és egy-egy nagy iró vagy művész büszkeségét helyezte abba, hogy műveit az itt összegyűlt Hellásznak bemutassa. Herodotról például azt tartja a hagyomány hogy nagy müvének egyes reszleteit e helyen olvasta fel legelőször. Ezek a dolgok zsongtak és zümmögtek közöttünk a gyorsan robogó waggonokban a mint őket megbeszéltük és vitánknak körébe vontuk. Kalauzunk a derék Pgalas Miklós, bár telivér görög létére nem kónyit a magyarhoz, az elejtett idegen nevekből mégis eltalálta, miről van szó és boldogan mosolygott, mert hisz tudta hogy népének régi dicsőrégét emlegetjük. Mi pedig egyre közeledtünk er. égidicsőség székhelyéhez. Egymásután tünedeztek el mellettunk a kis állomások : Lampeti, Barbassena és Kulkura, a honnan még egyszer belenézünk az ión tengernek csodaszép kék szemébe. Majd az Alpheios völgyébe ereszkedünk alá, keresztülszeljük termékeny vidékét es megkívánjuk remek szőlőfürteit. Következik Strephi, Alproumi, Kriekuki és utoljára maga Olympia, melynek ennivaló kis pályaudvara créme és világosrózsaszinre festett antik stylü épületével olyan kedves volt, hogy szinte megirigyeltük a görögöktől. Latkóczy Mihály. Vármegyénk független elemeit ké nyük-kedvük szerint kizárták a küldött ségből, persze a kijelölő klikké a ha talom és dicsőség (?) melynek árnyékában idegen kezektől megóva mintaszerűen kormányozza megyénket. Csak hadd kormányozzon kényekedve szerint, menjen aranysujtásos ruhájában, atillájában a király elé, de jó eleve kijelentjük, hogy az az egypár mágnás, képviselő, hivatalnok és pap nem a mi vármegyénket fogja képviselni, mert a mi vármegyénkben ügyvéd, orvos, tanár, kereskedő és iparos is van, kik ugyan nem fognak tisztelegni a király előtt fényes öltözetben, hanem magukba vonulva őszinte szívből suttognak imát királyuk életéért. És ez a hódolat nem czifra, mesterkélt, csak egyszerű és független lesz, mert f ü g g e t1 e n honfiak szivéből fakad. A tanév kezdetén. Innen-onnan egy-két hét múlva újra megnyílnak az iskolák kapui, hogy befogadják a tanulni vágyó ifjúságot. A népiskoláktól az egyetemekig mindenütt megkezdődik szeptember havában a munka, az a munka, mely a nemzet jövőjére nézve legfontosabb : a tanítás és a nevelés. Ilyenkor az év elején mindig fel-feltolul a kérdés, jól végzik-e ezt a fontos munkát ? A nemzet jövendő érdekei kellőleg lesznek-e istápolva a jövő generátió műhelyeiben ? Nem szándékom itt egyes oktatásügyi és tantervi kérdéseket felvetni, vagy pláne azok megoldásába bocsátkozni, noha nézetem szerint itt is sok reform óhajtható, inkább csak a nevelés, a modern nevelés egy-két problémájára akarok rámutatni, Ha valaki a mai társadalmat, in spécié a mai magyar társadalmat egyszóval akarná jellemezni, nem hiszem hogy keresve ís' jobb jelzőt találhatna az elégedetlennél. Bizony elégedetlenek a mai emberek majd mindnyájan. Mindenki feh felé néz, fejfelé törekszik s igen gyakran nem vigyáz saját lábaira, a talaj ingadozni kezd, s a vége bukás ! Ennek az elégedetlenségnek legfőbb oka a materiális önzés, értem ez alatt azt, a mely tisztán anyagi javakra, pénzre és vagyongyűjtésre irányuk Pénzben és vagyonban véli sejteni a modern ember a boldogságát, pénz és vagyon pedig határtalanul növelhető) az inger, a vágy a szerzésre sohsem szűnik meg, a megelégültség állapota sohsem áll be. Az egoizmus, igaz, mindig megvolt az emberekben, de mindig volt egy korlátja. Az ókorban a »salus reipublicae«, a haza üdve és jóléte volt az az altroisticus kapocs, a mely az egyéneket összekötötte, később a hit, a vallás ereje volt a társadalmak lelke. Ma egyik érzés sem elég erőteljes ahhoz, hogy az ember altroizmusának elég tápot nyújtson. Ugy szokták ezt kifejezni, hogy a »iin de siécle«nek nincsenek