Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-04-09 / 2. szám

kony és felemelő vigaszt nyújt elkeseiedett nemzetének, önnálóságunk viszszaállitását megjósolta, érte fáradozott és küzdött hatalmas szózatával és tettel. Egy Jókai-kör megalakulása városunkban a legszebb emlék, melyet a költőnek emelhetünk és elvirányzatot adna országszerte mindazon egyeseknek és testületeknek, kik az ünnepély jelentőségét helyesen fogják föl. Szép az eszme, igen szép, hazafias örömmel üdvözöljük mi is, és szivünk legmélyéből kívánjuk annak sikeres kivitelét, mely különben el nem maradhat, ha városunk hazafias, lelkes polgársága sajátjává teszi. Gyűljön tehát össze Pápa város értelmisége egy bizalmas értekezletre, melyen a tervezett »Jókai-kör« megalakulását elhatározzák és teremtsenek egy olyan szerkezetű egyesületet, mely ugy szellemileg mint anyagilag sokkal fokozottabb mértékben felelhessen meg a tervbe vett közművelődési czéloknak, mint az eddig itt létezett hasonirány u egyesületek, hogy egy részt méltó le~ gyen a dicső névre, melyet viselni hivatva van, másrészt a nemzeti kultura terén lényeges számba vehető tényezőt képezzen. Igaz, hogy a mai viszonyok közt nehéz egy uj egylet alakulása, de hála az égnek, van még városunkban sok kitűnő férfi és nő, kik a hazai kultura érdekeit örömmel mozdítják elő és nemes lelkesedéssel, benső melegséggel pártolják azt, a mí erkölcsös alapon nyugszik. De ne foglalkozzunk pusztán ab

1 sztract fejtegetésekkel, tennünk kell í Olvassuk csak a »Petőfi Társaság* tön ténetét. — Ez a kör gyorsan magas fejlődésnek indult — mivel férfi és 110 egyaránt, tömegesen, mintegy tüntetve kereste fel e kört és biztosította létezését és tartós fennálását. Az eszme megvan, csak rajtunk múlik, hogy ténynyé váljék. Munkára fel ! ! ! — s. Pápa város ivóvize. Nálunk, Ausztria M ag y a r 0 r s z á g b a 11 meg kell hagyni, különös politikával élnek. Óriási összeget szavaztatnak meg a delegácziókkal hadügyi czélokra, milliókat költenek el belbékénk fent&rtására es mindezt a legbekésebb időben teszik, midőn ellenségeink nem is vicsorítják a togaikat és örülnek, ha bekében élhetnek otthon a hazájukban. Van azután különösen nekünk magyaroknak néhány ellenségünk olyan, mely minden időben a hátunk mögött leselkedik, hogy orozva támadást intézzen kicsiny es nagy, fiatal és öreg, gyenge es erős ellen egyaránt és akárhányszor felér az áldozatok számát tekintve egy-egy ilyen ellenség pusztítása egy kisebb háborúval. Ilyen ellenségünk nekünk a difteritisz, a typhus, a vörheny és a cholera. Es az ilyen ellenségekkel szemben sajnos majdnem tétlenül állanak a mi törvényhatóságaink, az állam még megközelítőleg sem áldoz elegendő összeget e bajok elhárítására, hanem e helyett nyakra főre küldözi a miniszteri rendeleteket a törvényhatóságokhoz. Ugy tesz, mint az olyan várlakök, akik csöndes nyugodtságban töltik napjaikat, nem gondolnak külellense^c ik létezésével, legfölebb egy rozsdás mult századbeli pisztolyt töltenek meg vaktöltcssel es ezt sütik el, ha ellenség közeledik. Legutóbb is sütött el a belügyminiszter egy ilyen vaktöltést, midőn a cholcra réme ütötte fel fejét és néhány ezer ember pusztulásával elégedett meg egyelőre. 5856/893 sz. alatt rendeletet küldött a miniszter valamennyi törvényhatósághoz, amelyben a choleravészre való tekintettel a legapróbb részletekig menő gondoskodással útbaigazításokat ad és azoknak betartása iránt birság alkalmazása mellett kötelezi a hatóságokat, E lap térszüke nem engedi, hogy a rendelet minden egyes pontjára kiterjeszkedjünk, de kiválóan fontosnak tartjuk specialiter városunkra nézve a rendeletnek azon részét, amely a tiszta ivóvízre vonatkozik. A rendelet ugyanis világosan megmondja, hogy oly helyen, hol a lakosság patakból nyeri ivóvizét, a hatóság különös gondot fordítson a viz tisztaságára. Abba se a pöczegödrök tartalmát, se az udvarok mocskos vizét lefolyni ne engedje. A hol pedig lassabban tolyó viz nyújtja a lakosságnak vizbeli szükségleteit, ott megfelelő mennyiségben kutakat turasson. rük között, csikorgó, hideg szélben egy galambősz. aggastyánt . . . Elhangzott a lárma s a köcsögkalápu színész ismétlésül a tararabumdiét énekelte. A vastag, aranylánczos ur ismét falytatá : »Cz ! cz ! cz !« A hölgy és a hadnagy sokatmondó pillantást váltottak. A háttérben egész sereg pelyhes állu ifjú tolongott. Kaczagtak, vihogtak, suttogtak. Csak azt vehettem ki, mikor az egyik félhangosan kiáltotta : »Sikerült heccz volt!« . . . MARTOS FERENCK, Két leánysziv. — Mtr. Staület- károly lapunk húsvéti számában megjelent ily czimti lélektani problémájára vonatkozólag az alábbi sorokat vettük: — Tek. szerkesztő ur ! Hogy ki szeretett jobban Berta-e vagy Lina ? A Berta és Lina érzelmei és egyéne között olyan a különbség, mint a plus és minus, az éjszaki és déli égalj, mint a százéves aszubor és az idei philloxera —sújtott harezos között, azaz Lina szeretettet a hógy az »Asra törzséből« valók, kik meghalnak, ha szeretnek, Bertára pedig egész egyszerűen Heine azon találó mondása illik, melyet az ő erős de igaz sarcasmusával egy barátnéja ilyeténforma kétségbeesése alkalmával mondott és a mely igy hangzott : »Sie hángte sich — an einen Andern.« Ne értsen kérem félre, én nem akarom azzal azt mondani, hogy mindenkinek megkell halnia ki csalódik, ha szeret, de ha elég lelki ereje van leküzdeni fájdalmát, annak nem okvetlen abban kell nyilvánulni, hogy nem sokára férjhez megy. Ebben nincs lemondás, nagylelkűség, lelki erő, szóval semmi a mi olyan érzelmekről tehetne tanúbizonyságot, a mely a »szerelem« magasztos, lélekemelő, isteni fogalmával rokon. Berta egész egyszerűen »fin de siécle« leány, reális a végletekig és igy igen természetes hogy szive nem lévén engagirozva, ő csak a pártit sajnálta és a vigaszt meghozta neki egy másik jó párti. Lehet hogy mire e sorokat olvassa már házibarátja is van. Ilyennek képzelem Bertát. »Lina pedig nyugodjék békeben, hiszen oda lenn már nem fáj semmi.« KRASZNAINÉ F. MARI. Ma már felesleges bárki előtt is a viz tisztaságának fontosságát bizonyítgatni, hiszen köztudomásu az, hogy a tiszta vizzel rendelkező városokban a halálozási szám mennyivel kedvezőbb arányú, mint azon helységekben, melyeknek lakossága inficiált viznek használatára van utalva. Es mégis ! Városunk már néhány évtized óta foglalkozik a vizkérdés megoldásával és nem tudja e dolgot dűlőre vinni. Pedig a Tapolcza vizébe nemcsak a szomszédos házak szemete folyik bele, hanem abban lesz minden állat fürösztve, mosva, ha pedig nagy esőzések vannak, akkor a város utczain lerakodott szemét fertőzteti meg a már amúgy is mindenfélevel tele piszkolt vizet. Nem mondjuk ugyan, hogy a város intéző körei e bajon segíteni nem akarnak, hiszen van is ha jól tudjuk, városi szabályrendelet, mely a viznek használatára vonatkozik, *) de mit nyerünk azzal ? Mi csak a város határain belül őrködhetünk a viz tisztasága felett, de mig az Tapolczafőtől eddig jön, Isten kegyelmére van hagyva. Már pedig faluhelyen, hol korábban kelnek, különösen nyáron, egész kényelmesen belehajtanak lovat, szarvasmarhát a Tapolczába, ügy hogy mire a viz városunk alá ér, már mindenféle anyaggal szaturált. Kíváncsiak vagyunk, a ministeri rendelet ezen pontjának hogy fog megfelelni városunk intéző köre. Ad acta nem lehet tenni, mert a felettes hatóságnak meghagyja a rendelet, annak végrehajtásáról büntetés terhével gondoskodjék. Egyszerűen tudomásul venni már csak két okból sem lehet. A cholera, mely a mult évben is fenyegetett bennünket, máris emelgeti újból fejét és több mint valószínű, hogy ez évben hozzánk ís ellátogat. Ily fenyegető vésszel szemben pedig praeventiv intézkedéseket okvetlenül kell tenni. Ez az egyik ok. A másik ok pedig az, hogy a rendelet nemcsak meghagyja, hogy mit kell tenni, henem egyszersmind útbaigazításokat ís ad. Nézetünk szerint tekintettel arra, hogy a város nem rendelkezik elég anyagi erővel a vízvezeték létrehozására, legczelszerübb volna a kutakat szaporítani, ami végre is nem kerül oly nagy anyagi áldozatba. Enynyivel legalább tartozunk önmagunknak es egészségünknek. De tennünk most már okvetlen kell majd valamit, ha nem akarjuk, hogy úgy kényszerítsenek bennünket a cselekvésre. IGITUR. KARCZOLAT. Áprilisi tragicomédia. Sohase hittem volna, hogy áprilisban természetszerűleg több pech érheti az embert, mint márcziusban, vagy májusban. Valaminthogy azt sem hittem volna sohasem, hogy én a hónap elsejét valaha átkozni fogom. Azt az elsejét, azt a szent napot,melyről lelkesen zengtem egykor: (Hjah ! én is Árkádiában ! . . »Te minden ünnepeknek ünnepe S üres zsebek vigasztalója te — Légy üdvözölve százszor általam : Hozsánna és üdv néked — elseje l« És mégis ugy van. Ha meghallgatják önök ezt a szomorú históriát, meg fognak róla győződni, hogy jogosan átkoztam április elsejét és őrizkedni fognajc ezentúl, ezen a napon valamit elhinni vagy pláne el nem hinni. Mert mindegyikből egyaránt nagy veszedelmek származhatnának. Ezzel egyúttal magyarázatát adtam annak is, hogy mért nem meséltem én el önöknek ezt az épületes históriát április elsején. Mert ha elhiszik, amit f 'önnebb irtam, akkor nem hitték volna el, amit most fogok elbeszélni s Hol van az a szabályrendelet ? SZERK,