Pápai Független Ujság – I. évfolyam – 1893.

1893-08-13 / 21. szám

tért, — hisz nekem ugy sem volt reá szükségem, kollegám pedig, ki velem együtt virrasztott, lenn a pinczében végezte nem kevésbbé fárasztó észlelcteit a föld tömegének és súlyának meghatározására vonatkozólag. Csak most vettem észre, hogy körülöttem kihalt lassankint az élet, elhallgatott a lóvasutak hangos csilingelése, a vonatvezető fülrepesztő fütyölése, az örökös tülkölés, — a vágtató fogatok, a nehézkes teherkocsik agyrázó dübörgése, sőt a máskor oly élénk Kerepesi-ut is már-már álomba merült. Csak néha hangzott fel a toronyba az »Otthon«-ból haza szállinkózó vig kompániák hangos kurjantása, vagy egy-egy elkesett demi-monde éles kaczagása, hogy azután újra minden az annál nyomasztóbb csöndbe merüljön vissza. Kissé bágyadt voltam. Kimerített a gyakori éjszakázás, a fárasztó, szemetrontó munka, melyet már egész héten végeztem s mivel ígéretem szerint kollegámra kellett várakoznom, végig dűltem a torony párkányához támasztott kopott kereveten. Oly jól esett most a pihenés. Az éj bámulatosan szép, a levegő enyhe, szinte meleg volt, s a lágy esti szellő, mely homlokom körül lengedezett, a szokatlan csend kábitólag hatottak reám. Nem is tudtam már egész tisztán gondolkodni. Szemeimet a gyönyörtől eltelve függesztettem a tiszta, egész pompájában ragyogó égboltozatra, honnan a fényes csillagok miriadjai küldték hivogatólag reszkető vagy bágyadtan nyugodt fényüket, az egyetlen hirkissugárt, mely Ariadné fonalaként vezeti a kutató elmét e messze titkos világok csudás rejtekeiben, — lelkemben pedig megelevenedtek a rég hallott mesék fantasztikus alakjai, fölujultak a már-már elfelejtett emlékek s egyesülve erősen működő phantasiámban a csillagos égről tanult ismereteimmel, egy uj, egy misztikus világot varázsoltak elém. Tagjaimban valami kéjes érzet, valami álomszerű zsibbadtság futott végig, — fülemben megcsendült a sphaerák mélységes zenéjének lágy, édes melódiája s miként egy már évek óta nem hallott kedves dallam ismerős accordjai, homályos sejtelmeket, határozatlan vágyakat keltettek bennem. Gyönyörű volt igy az éj, melyen a paloták tömkelegéből méltóságteljesen kiemelkedő hold, most önté szét ezüst sátorát, — elbájoló a természet szépsége. Újult erővel lobbant fel bennem a vágy megtudhatni, mi van e csillogó pontok bűvköre mögött, elszállni oda, honnan földünk is csak mint ily parányi gömb látható, bepillantani a természet zajtalan, titkos műhelyébe, ellesni a törvényt, mely évezredeken át harmonikus rendet tart a mindenségben. S ime egyszerre csak tündéri jelenet tárult fel szemeim előtt. Hirtelen megnyílt a tisztán, szelíden fénylő hold korongja, melyet nem zavartak most az emberfej alakú foltok, erősbül az eddig halluczinacziónak vélt égi dal bájos melódiája, s miként egy ragyogó glorietten át, az angyalok éneklő kara közelgett felém. Akaratlanul csuktam le szemeimet e káprázatos mennyei jelenet előtt, mely a távol opálszinü ködében veszett el, nem bírtam el a vakítón fehér fáklyák fényét s csak lelki szemeimmel bámultam a gyönyörű nőalakot, ki az égi chorus élén, kezében a magasra tartott lobogó fáklyával, a fölvilágosodás nemtőjekent szállott le hozzám. Elragadó, eszményi szép volt ő, kit Clemmynek dicsőitettek az angyalok, — lelke tiszta, mint a kristály vize, keble feher, mint Páros ragyogó márványa. Ilyennek képzeltem őt mindig. Ilyennek láttam álmaimban, ha az ég múzsájaként biztató—buzdító szavával előttem megjelent, ilyennek, ha midőn csüggedtem uj reményt, uj erőt öntött belém a csillagok titkos világának kutatásánál. »Jöjj velem,« — szólt, s hangja mint az üvegharangok tiszta zenéje csendült meg a balzsamos légben, — »láss mindent, mit emberi szem veszély nélkül pillanthat meg, ismerd közelből az eget, melyért eddig csak a szürke theoriából, gyarló teleskópodon át tanultál rajongni.« — Ezzel reám boritá a lepelt, mely elszállítandó volt, az ég csöndes, végtelen birodalmán keresztül. * * Szédítő sebességgel haladtunk. A rózsás ködfátyol, melyet ő reám teritett, megóvott a leszédüléstől, megvédett a világűr dermesztő hidegétől, mig fáklyájának imbolygó fénye mintegy dicsfény világított előttünk. Gyorsan tűntek el a paloták bizarr tornyocskái, folytak szét a templomok határozatlan körvonalai, végül maga a íöld is e parányi ketrecz a nagy világegyetemben, ezen a nap körül rohanó hangyaboly, a hol annyi különböző érdek, annyi öröm, oly sok szenvedés fer meg egymás mellett, a hol annyi öldöklés, oly sok nemes es gonosz nemzedék tűnt le nyom nélkül, a hol a gyarló ember szük letkören belül a világ urának kepzeli magát. Szótlanul haladtunk tova, hű kísérőnk a szelíd hold mellett, melyen kihalt már régen az élet, elhallgatott a szerelmi dal, — nem nő virág a kopár meredek szirteken, a lávával bevont, fénytől ragyogó krátereken; nincs víz a kiszáradt tengerben s nem hangzik fel a pajkos lánykák vidám kaczagása a sötét, mély völgykatlanokban. Rideg, sivár itt minden e koporsósirban, mely csöndesen végzi 28 napos pályafutását, az élettől duzzadó földünk körül, jelezve a szomorú jövőt, az ádáz sorsot, mely a mi világunkra is a késő jövőben vár. De égi vezetőm itt nem állapodott meg s egyenesen, gyors repüléssel ragadott naprendszerünk központja, a Nap felé. Irtózatos tűzgömb ez. Már messziről félelmet gerjesztenek hegymagasságra felcsapó kísérteties lángoszlopai, a lávatengereken úszkáló különös alakú, kiégett salakok, körülötte pedig ezer színben ragyog az izzó légkör. »Ime, mondá Clemmy, jóságtól ra- I gyogó, angyali arczát felém 1 ordítva, — ezen óriás gömb, mely mintegy másfél milliószor nagyobb parányi Földeteknél, melyben nagyrészt eredeti állapotban van még az ősanyag ; folyós az arany, olvadt a gyémánt, olvadt minden, ami nálatok szilárd, — ez az, melynek vonzása tartja meg naprendszertek összes csillagait, a legközelebbi Merkúrt űgy, mint a legtávolabb eső Neptunt. Egész világtok e körül kering, összes bolygóitok : a Merkúr, a Venus, a Föld, Mars, a Jupiter, Saturnus, az Uranus s a négy és fél millió kilométernyire fekvő Neptun pályáinak ez teszi gravitáló centrumát, miközben ő maga ott a távolban csillogó Fiastyúk körül forog, s ragadja magával ezen kis Napvilágot a végtelenség elképzelhetlen utain. Ez az anyatest, melyből származtok ti, ez adja nektek az éltető meleget, az erőt. mely gépeiteket hajtja, a fényt, mely nélkül vakon tapogatódznátok most verőfényes berkeitekben. De lásd, ez sem tart örökké. Miként ma már a holdon, ki fog halni itt is az életerő, vele együtt a ti nemzetségtek, a ti Földetek is. Rajta is megjelentek már az életbe oltott halál hideg kezének, a kihűlésnek nyomai, úszkálnak már, a ma még fehéren izzó, tűzzel hömpölygő, dühösen csapkodó hullámokon az összetömörült salakok, hogy egykor uralkodva a tűz hatalmán, teljesen magukba zárják a forrongó elemet. Soká, talán évezredek, sőt millió évek után megpezsdül majd itt is az élet, keletkezik egy uj, erős nemzedék, melyben talán kevesebb lesz a bűn, nem lesz annyi félszeg nézet mint nálatok, a mely azonban ki fog halni egykor éppen ugy, mint kihal majdan a tietek is, hogy egy uj, egy megtisztult világnak szolgáljon alapul. Még be sem fejezte égi vezetőm tanitó, jósló beszédét, midőn a ragyogó rózsafelhő, mint egy rohanó léggömb már messze szállított bennünket bűvös lendülettel, kéjes érzéssel egy más világtáj felé, merre a Merkúr gyenge fénye, a Vénus sarlói világítottak | felém, Csak távolról láttam e csillagokat, melyek fellegeiről visszaverődött részben a fenyes napsugár, de mégis tisztán láttam a Merkúr magas ormait, hol a Nap tízszeresen melegít, fénye tízszerte erősebb mint nálunk ; — világosan kivettem a Venust, hol a legforróbb nyár hirtelen váltja fel a legdermesztőbb telet, s nem szoktat hozzá a kedves ősz, a tél rideg, halált hozó fagyához, nem az enyhe tavasz, a nyár perzselő hevéhez. Oly világok ezek, melyeken a mi szervezetünkkel élni nem tudnánk. Majd ismét egy uj csillaghoz, — azt hivem a Földhöz, — közeledtünk. Már tisztán megkülönböztettem a Kárpátokhoz hasonló hegycsoportokat, látni véltem a Földközi tenger kekes-zöld hullámait, Hispánia narancstermő partjait, sőt sovárgva kerestem rajta szép hazánkat, fölismerni akartam rohamosan fejlődő, kedves Budapestünket. Pedig csalódás volt az egesz, mert e szép csillag nem a Föld, hanem a nyolezszorta kisebb Mars volt, mintegy 265 millió kilométernyire a Naptól, Földünkhöz majdnem mindenben hasonló geographiai s meteorologiai viszonyokkal. Régóta fejlődő tagja e kis világ Napcsaládunknak, régen kialudt tüze már, régen megkezdte rajta alkotását a természet örökön működő ereje. Itt is mint nálunk örök hő, csillogó jégmező nyűgözi le a sarkokat, mig örök élet, dus tenyészet teszi elragadóvá az egyenlítői tájakat. De szebb itt az élet, előrehaladottabb a tudomány, légiebb, tünderibb a nő, könnyedébb, lengébb a táncz, balzsamosabb, ozondúsabb a lég, ragyogóbb a csillagos ég. Éjjeleit, két egymással ellenkező irányban rohanó hold opálban játszó tüze árasztja el tündéri világítással, nappala melegét pedig a sűrű légkör óvja meg a fagyos kisugárzástól. Ugy szerettem volna itt maradni, űgy vágytam itt folytatni az oda lenn megkezdett ifju életet, s fájó szívvel tekintI gettem vissza e bájos világrészre, midőn mennyei vezetőmmel folytatni kezdtük égi vándorlásunkat. Sok nézni való volt még hátra. Ihletett áhítattal szemléltem a hatalmas Jupitert, midőn méltóságteljes kíséretével, a körülötte keringő négy holdjával mellettünk elrohant s vágyva közeledtem rendszerünk legkülönösebb bolygója, a Saturnus felé. Egy óriási, különálló részekből alkotott^ hármas gyűrű veszi körül e bolygót, s követi őrült forgásában az anyagömböt, melynek nemcsak alakja, hanem fejlődési processusa is elüt Földünkétől, s ha egykor megindul rajta az élet, egész más, nekünk lelfoghatlan világ fejlődik ki ottan. Láttam az Uranust, vizsgáltam a Neptunt, a Naprendszer e két szélső bolygóját e távolfekvő érdekes világokat, a hová még nem hatolt be emberi szem, s csak unokáinknak van fentartva a remény, meglátni a titkokat, melyeket én védő Nemtőm vezetése mellett megismertem. Ez volt, — mondá Clemmy, — a nap birodalma melyet neked megmutatni vágytam s a melyen tul uj világok következnek. Most azonban szálljunk le, folytasd munkádat, kutatásaidat a természet körében, törj előre csüggedetlenűl, hisz melletted leszek ezentúl is, mint voltam eddig, hogy reményt öntsek beléd, akaratod ha lazul, erőt, ha elméd nem győzné a föladat nehézségeit. Haladj bátran, mert minden lépés, mit a tudomány előre tesz az emberi szellem dicsősége ! Szólt s áldását hintve reám, lassan lebegett tova, kisérve az angyalok karától. Megzendült újra az égi dal édes melódiája, majd surüdött az opálos köd, halkabbá lettek a lágy accordok ; — még egy utolsó mosoly, egy utolsó pillantás, s a ragyogó diadal ív becsuködott. * * Fölébredtem. A mennyei jelenés eltűnt, csak a hold mosolygott szelíden, csak a csillagok ragyogtak hivogatólag reám. Barátom e perezben csapta fel az ajtót, s én szótlanul, gondolatokba merülve indultam vele hazafelé. _____