Református nőnevelő intézet, Pápa, 1940

VI. Tanítónőképző-intézet

— 49 — 6. Ballagás. Május tizenötödike ... Az elsőemeleti napfényes folyosón orgonaillat terjeng. A virággal ékesített faliképek, a sötétkék ruhába öltözött lányok mind arra vallanak, hogy ünnepre készül a tanítónőképző. Az V. év osztálytermének túli* pános díszkapuján át ma hagyja el az iskolai életet 27 leány, akik öt esztendőn keresztül tanultak, nemesedtek itt, hogy kikerülve az életbe, lelkük fényével tudjanak világítani másoknak. Még néhány óra a virágdíszes osztályteremben. Minden a nap ko* molyságára figyelmeztet. »Hív az élet, a jövő rátok vári« — hirdeti a tábla díszes felírása. Minden óra a csendes búcsúzásé. Az utolsó hálaadás és erőért könyörgés Ahhoz, akitől minden áldás fakad. Azután végigcsendül a folyosókon a visszahozhatatlanul utolsó csen* getyűszó, s minden lélekben visszhangra talál: »Letelt az óra, búcsúzunk.« Az osztályajtó megnyílik a távozók előtt. A többiek sorfalat állnak a zászlós menet mellett — le a kapúig. A ballagok oldalán vándor* tarisznya a jó pajtások jelképes útravalóival: fillér, útipogácsa s egy aranymondás a Szentírásból. Az iskolaudvaron áll meg a menet, s az áhítatos csendben felzeng a legszentebb szózat: »Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar!« ... Ezt az érzést táplálták bennünk nevelőink, ezt a szent intelmet kell életté nevelnünk, mint tanítóknak. A búcsúzás az intézeti zászló jegyében folyik. Az ünnepélyes zászló* átadás szimbóluma a diáknemzedék őrségváltásának. A távozó V. évesektől Kerecsényi Ilona veszi át a zászlót a IV. év nevében. Az örök lángot továbbadjuk az új seregnek. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Farkas Edit V. éves szavalata is. Igazgató urunk meleg szavakkal bocsát útra bennünket. Beszédében szavakat ölt az a nagy szeretet, amelyet mindnyájan éreztünk, amíg e falak között éltünk. A nevelők lelke szent láng, amely önzetlenül világol és melegít sokaknak, akik fényt és meleget kérnek tőlük, de e közben a mögötte álló élet lassan felemésztődik... És megérint bennünket a nagy felelősségérzet. Értünk égett itt sok* sok életfáklya. Vájjon tudtunk*e elég fényt szívni magunkba, s tudjuk*e azt majd önzetlenül osztogatni másoknak? Betöltjük*e híven azt a hiva* tást: lenni... »lelkeknek víg mécsesévé, ott hol sötét ül várost és falut...?« Nagy kérdések kavarognak bennünk, miközben száll az ének: »... vár ránk a kis falu, a gyermekhangos iskola virágos ablakú...« Azután megindul a menet a kert felé. Minden útat, minden régi zugot bejár. S jobbról^balról felénk integetnek a kedves helyek, mint megannyi régi kedves szál, amely ideköti szívünket. De az idő szalad, nem vár. 4