Református nőnevelő intézet, Pápa, 1930

I. Csekey Jolán: Március 15-én

6 17. zászlóaljával, azért különösen szent az ő nevük arrafelé. Ott is, a váradi földsáncon a szabadság emlékét ülő hallgatóság között. Felújult a dicső mult emléke. S mint valamikor a hún regős mondáit az öregek gondolatokba mélyedve, könnyekre fakadva hallgatták, a fiatalság meg lángra gyúlva kardjához kapott, úgy itt is, elgondolkozva bólintgat az idősebbje: így volt; áldottak legyenek, akik életüket adták, hogy szabad magyar földön élhessenek az unokák. A fiatalság lelkében pedig lángot gyújt a mult példája s tele szívből dalolja: „Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni". Majd a zsoltáros ajkakról^ ima száll az ég felé: „Hazádnak rendületlenül!" s mintha az Úr házából indulnának, fellelkesült, hazaszeretetben megerősödött szívvel térnek otthonaikba. — Magyar szabadság emlékünnepe! megtisztítod, a magyar hivatás szükségszerűségének hitében erősíted meg a lelkeket, van-e nálad nagyszerűbb ünnepség ? Csak a feltámadás nagy napja rázza fel jobban a falusi ember szivét, a húsvét, mely a legnagyobb diadalt hirdeti: „Győzedelem, győzedelem, ellenség meggyőzetett!" Vájjon felsajdul-e a lelkében ma valakinek ott a Garam mentén e régi — milyen régi — március 15-ike emléke? „Magyarok vagyunk, nincs szabadságunk ..." Az ott alakult új, demokratikus köztársaság tizenkettedik esztendejében ezt a dalt sem dalolhatják, börtön járna érte. Nagy vihar volt, megrázta az ezer éves talajt, összekuszált mindent. Hiába a mult ezer szála, a történelem bizonyságtétele, Bars vezér földjét, a magyar szabadságharc egyik legfényesebb diadalának színhelyét is elszakították hazánknak soksok drága emlékű darabjával együtt. Hiába dolgozott, szenvedett és halt meg az ezer esztendős hazának azért a vidékéért is a magyar, a most felnövő nemzedéknek semmit sem szabad tudnia a magyar történetből, a mult eseményeit ott teljesen átértékelték. A magyar dicsőség emlékei lerombolva, ősi magyar helynevek eltörölve, mi emlékeztetne a múltra? Elszakítottan a csonka törzstől, nem tud a falusi gyerek a magyar hazáról semmit. „Ki nékünk még köszönni sem tud, Akit nem ismerünk, A drága, véren szerzett földet Az ossza meg velünk ?" Cseh telepesek ősi, színmagyar vidékeken kapnak birtokokat, beékelődnek az őslakosság közé, így is történik a szlávosítás. A magyar gyereknek korán meg kell tanulnia, hogy anyanyelvén ott nem boldogulhat. Sohase tudhatni, hogy annak a magyarnak is, ki hosszú életet töltött azon a földön, mikor kell még most is máról-holnapra elhagynia a drága otthont! Bizony: „E földön, mely már nem hazája, Mint a zsellér lakik". Milyen jó volna sokszor imádkozva borulni le testvér a testvérrel: „Szánd meg Isten a magyart!" Nem szabad a magyar nemzeti imát elmondani, az nagyon nagy bűn. A nemzeti szabadságot — mit a béke megteremtői önrendelkezési jognak emlegettek — a szabadságáért élő és azért mindig halni tudó magyarok millióitól megtagadták, elrabolták tőlük. „Magyarok vagyunk, nincs szabadságunk, Mert a balszerencse vészt hozott ránk."