Református nőnevelő intézet, Pápa, 1926
I. Huszonöt év után
i. Huszonöt év után. (Évzáró ünnepünkön.) Mai örömünnepünk messze kimagaslik jelentőségével azok sorából, amiket egy-egy évi becsületes munkánk elvégzése után az édes pihenő küszöbén hagyományos hűséggel rendezni szoktunk. Ha mindig örömünnep az iskolai év befejezése, melynek magasztos akkordjai szónak, dalnak és zenének szárnyain hálafohászként törnek az égnek, akkor idei ünnepünk — nem külső méreteiben, melyek megmaradtak szokásos egyszerűségükben, hanem történeti jellege következtében — bizvást diadalünnepnek is nevezhető. Diadalünnep ez. Diadala annak a léleknek, mely a magyar református nőnevelés ügyének szolgálatára ezt a mi intézetünket megteremtette, diadala annak a léleknek, melynek áldó ereje lehetővé tette, hogy intézetünk ez Isten segítségével befejezett idei esztendővel — hosszú és bölcs megfontolás útján kialakult mai szervezetében — fennállásának huszonötödik évét betölthette. Negyedszázad — egy emberöltő sem egészen — nein olyan hosszú időszak, hogy lefolyásának méltatása e mostaninál fényesebb keretek közé kívánkoznék. Az idők komolysága is arra ini bennünket, hogy ne hiú külsőségek zajában, de magunkba szálló csendes elmélyedéssel iparkodjunk a felettünk átsuhanó évfordulók valódi értékének tudatára jutni. Nem hangos ünnep, néma elhatározás való e mi nemzedékünknek, ha valóban hivatott kiván lenni az átélt gyászos mult után a jobb jövőt megteremteni. Ám ha nem is szándékozunk szólani azok érdemeiről, kik szivünk igaz örömére most is körünkben járnak átfutott negyedszázada ellenére még ma is fiatal intézetünk alapítói közül, ha annál kevésbbé tartunk seregszemlét ünneplő veteményes kertünk munkásai fölött, hisz jórészt ma is itt vannak az első kertészek s nem csüggedő kedvvel, új tavaszoktól fiatalodó lélekkel ápolják az új virágokat, ha minderről hallgat is ajkunk, annál erősebb parancsként sugallja lelkünkbe a kegyelet kötelessége, hogy megemlékezzünk alapító nagyjaink közül azokról, kik földi alakjukban immár nem járnak közöttünk és ezt cselekedvén, nézzük egyúttal alkotásukat, vájjon az-e, aminek elgondolták és vájjon az-e, aminek lennie kell? A megdicsőülés fényes ködéből László József alakja lép elsőnek elénk. Amik vagyunk s amink van, azt Istenünk után mi neki, az Ő alá-