Református nőnevelő intézet, Pápa, 1924

megélhetése érdekében. Ezek a gondok a háború szerencsétlen vége után még inkább megsokasodtak. A legteljesebb megértéssel, a főpásztor atyai jóindulatával fogadott minden tervet, minden eszmét, amely a nehéz helyzetből való kibontakozást célozta, soha nem fogyó türelemmel tárgyalt újból és újból és boldog volt, mikor meggyőződött róla, hogy még a pusztaságban is új élet virulhat. Nemcsak intézetünk, de ennek növendékei iránt is mindenkor meleg szeretetet tanúsított. Hajlott kora ellenére heteken át elnökölt vizsgáinkon, a képesítő vizsgán való elnöklésről egyszer sem maradt volna el. Jósága a növendékek iránt nem elnézésben nyilatkozott meg, hanem abban, hogy biztató szavával odavitte őket, hogy a legjobbat produkálják, ami tehetségüktől négy évi fáradozás után tellett. Oklevelünk értékét nagyra tartotta, igaz lelki örömére szolgált, ha végzett tanítványaink közül valakit álláshoz juttatott és büszke volt reá, ha a pártfogolt fiatal tanítónő az egyház veteményes kertje hü és becsületes munkásának bizonyult. A háborús időszak püspöke volt ő. Ami a háborúból katasztrófa zúdult reánk, az döbbenetes erővel lesújtott önnön személyére is. El kellett hagynia püspöki székhelyét, Komáromot, mert dacos magyar lelke nem tudta elviselni a bitorlók uralmát. Hontalanná, bújdosóvá vált és bár a kenesei paróchián béke és nyugalom környezte, igazi megnyugvásra lelke nem talált, mindig visszavágyott oda, ahol püspöksége első éveiben lelkészkedett s ahonnan még a régi, történeti dunántúli egyházkerületet igazgathatta. Porrészei kerültek csupán vissza a Duna másik oldalára, a komáromi temetőbe. De lelke itt lebeg felettünk, itt lebeg mindazok felett, akiket a folyamon innen és a folyamon túl szeretetével életében magához ölelt s akik minden időkre hálás kegyelettel megőrzik emlékezetét. Dím K_