Református nőnevelő intézet, Pápa, 1923

— 8 — sorban. Erre törekedtek már elődjei is, erre Toldy és erre Gyulai. De Toldy még alig tört nyomon járt, segítőtársa jóformán senki sem volt. Magának kellett az adatokat gyűjteni, a bányából kínos munkával felszedni a köveket, a becsületes, nem szakmány módra dolgozó napszámos gyakran szinte időt sem tudott venni a kiaknázott kincs méltó értékelésére. Gyulai érdemeit balgaság volna kisebbíteni akarni. Az ő kritikai szelleme rányomta bélyegét a maga korára s bár újat a bányából aránylag keveset hozott napfényre, a korok lelkébe való belelátásnak az a módszere, amit ő meghonosított, méltán iskolát teremtett, míg éles szeme, finom Ízlése a legtöbb esetben biztosította irodalmi értékmegállapításainak helytállóságát. És ennek ellenére ítéletein sokat módosított az idő, A legszebb magyar könyvek egyikét ő irta Vörösmartyról és nem látta meg Vörösmartyban a világirodalmi színvonalon álló abszolút nagyot, a lángelmét. Ezt Beöthynek kellett felfedeznie. A Jókaival egy hosszú emberéleten át folytatott párharcában pedig végleg alulmaradt. A foltok, miket ő a Napban felfedezett, igazi napfoltok voltak csak; eltűnnek, megsemmisülnek a végtelenségbe világító sugárözönben. Beöthy az irodalomban nem ismert sem barátot, sem ellenséget. Nálánál nagyobb tárgyilagossággal sem előtte, sem utána — hosszú a sor, mely azóta nyomdokaiban jár — senki nem fogott az irodalmi értékmegállapító munkához. Elfogultság, minek a múltban nem egy irodalmi korszak heves vitáiban annyiszor tanúi lehettünk s ami csodálatosképen ma sem szűnt meg végleg, sőt mintha itt-ott újból és erősebben ütögetné fejét, azok a bizonyos melléktekintetek, mikor a biráló a szerző hitét, faját vagy származását tudja, keresi vagy figyelembe veszi akkor, mikor irodalmi értékét akarja mérlegre vetni, nála ismeretlen fogalmak. Ha a számtalan kínálkozó példa közül csupán arra emlékeztetek, hogy Pázmány irói és szónoki nagyságát klasszikusabb tökéllyel, feltétel nélkülibb elismeréssel senki sem méltatta nálánál, akkor eléggé bemutattam az irodalomtörténetirót erről az oldaláról. De ugyanígy állott szemben minden költői iránnyal is. Ö a költői egyéniséget, az ingéniumot nézte, a művészi becset kereste csupán, minden más szempont nála mellékes volt. Az irodalom nem kis kárára hamar megszűnt szinibirálói működése során, melynek emlékét a Színműírók és színészek, valamint a Szinházi esték őrzik, történt, hogy egy, az akkori időben szinte szokatlanul merész hangú, mert a való életet a maga meztelenségében feltáró darabot, A proletárokat adták, amelyben Csiky társadalmi züllöttségünket megdöbbentő erővel tárta a néző elé. Beöthy megértő elismeréssel köszönti az új irányt, s a darab alkalmat ad neki arra, hogy az izlés határain belül maradó költői realizmusnak létjogosultságát meggyőzően fejtegesse. Ezek voltak főkép azok a tényezők, melyek lehetővé tették számára, hogy úgy a régi, mint az újabb, sőt a legújabb irodalmi termékeknek — ne feledjük, hogy még a Pál utcai fiukat, a fő-