Református nőnevelő intézet, Pápa, 1921

BEÖTHY ZSOLT Ismét gyászolunk. És gyászunkat nehezebbé, fájdalmunk érzését gyötrőbbé teszi az a tudat, hogy akit elvesztettünk, nem csupán miénk, de egész nemzetünké volt, kinek koporsója lábánál együtt zokogtak mindazok, akiknek lelkét valaha megihlette édes honi nyelvünknek varázsa. Ennek, a mi édes honi nyelvünknek, mely ma ezerszeresen drágább nekünk, mint annak előtte, hisz kincseink megrablott tárházából ez ma a mi egyetlen drágakövünk, melynek bűvös ereje az örök összetartozandóság hitét és reményét sugározza ki a végekre, ennek a mi mindennél jobban szivünkhöz nőtt szent örökségünknek fejedelmi mestere húnyt el abban, akit sirván siratunk, Beöthy Zsoltban. Fejedelmi mester, egyszersmind fejedelem is volt: a szellem birodalmának fejedelme. Négy teljes évtizeden át műveltségének, tudásának, Ízlésének, lángelméjének aranyszálaiból font jogara alatt tartotta a magyar szellem birodalmát s tüzes magyar lelkének, mely fajnemessége és ősereje szeplőtlen megőrzése mellett érte el az európai kultúra legmagasabb fokát, öntudatos érzésével töltötte el irodalmi életünket. Praeceptor praeceptorum. Ö volt a tanárok tanítómestere. Csak az, aki valaha ült az ő lábainál s a tanítvány rajongó tiszteletével nézett fel a mester beszédes ajakára, érezhette át a maga igazában, hogy mit jelent az : tanítani, mit jelent az: az élő szó hatalmával lelkeket formálni. De mást is megtanulhatott tőle: hogy tanító más nem lehet, csak az, aki szeretni tud, aki mást nem néz tanítványában, mint a jóra való készséget, aki válogatás nélkül gyöngét és erőset arra nevel, hogy iparkodjék tehetségéhez mérten a legjobbat adni az eszmények szolgálatában.