Református nőnevelő intézet, Pápa, 1913

Dr. Antal Gábor emlékezete - Emlékbeszéd. Irta dr. Kőrös Endre

— 4 — II. Emlékbeszéd. „Legyen megáldva és megszentelve ezen intézet a Mindenható és végtelen jóságú nagy Istentől, hogy legyen sikeres ez intézetben a tanítóknak mindaz a fáradozása, a tanulóknak mindaz a munkája, amit az igaz hit, a tiszta erkölcs, az alapos ismeret, a józan felvilágosodás terjesztése, elsajátítása érdekében kifejtenek. Az Atya, Fiú, Szentlélek Úr Isten védje, oltalmazza ez intézetet és tartsa meg irgalmával és kegyelmével mind az időknek végezetéig." Kedves növendékek! Emlékeztek-e ezekre a szavakra s emlékeztek-e arra a férfiúra, akinek ajakáról e szavak, áhítatos fohásznak könyörgő szavai, elhangzottak. Itt voltunk egybegyűlve e teremben akkor is. Öröm ragyogott arcunkról, hála érzése töltötte el keblünket, hogy ami annyi jónak, annyi nemesnek volt forró vágyakozása, az végre beteljesedett. Állt, ebben a mai alakjában állt a nőnevelésnek hatalmas csarnoka. S aki feltárta előttünk a küzdelmes multat és reményre gerjesztő jelent, aki rámutatott az ösvényre, melyen haladnunk kell, akinek ihletett ajaka áldást könyörgött hajlékunkra, égi segítséget földi munkánkra, akinek hangjára úgy figyelmeztünk, akár a katakombák első keresztyénei a szentéletü apostolokéra, Őreá: engem, titeket, mindnyájunkat atyai szeretetével magához ölelő, magához felemelő püspökünkre, emlékeztek-e vájjon ? . . . Nem várom tőletek a feleletet. Arcotokról, melyre a gyász felhője vet árnyat, szemetekből, melyen a meghatottság könnye reszket, azt olvasom, hogy emlékeztek reá, s velem együtt érzitek, milyen szomorú, milyen leverő a tudat, hogy immár egyedül csak emlékeznünk lehet reá. Tiszteletet keltő alakját, bizalmat gerjesztő arcát nem látjuk, szivekre hatni tudó hangját nem halljuk többé. Gyászos hirtelenséggel — ó mert hinni se tudtuk azt, hogy a csupa erőnek, merő energiának látszó hatalmas férfiú valóban beteg lehet! — eltávozott körünkből, elhagyott bennünket örökre! Örökre ? Ezt a vigasztalan, ezt a kegyetlen szót nem is volna szabad talán kimondanunk. Hitünk nem ismeri az örök elválást. Hiszen mindnyájan csupán ideig-óráig „bujdosunk e földi téreken" s abban a hazában, mely örök hazánk lesz, hová nem kisér el bennünket más, csupán jótetteink emléke, ott ismét látni fogjuk