Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

Kettős örömünnepünk

— 32 — Nagytiszteietü és Nagyságos Esperes Úr! A dunántúli ref. egyházkerület esperesi karában Nagyságod után mint hivatalra nézve legidősebb esperesnek, nekem jutott az a megtisztelő szerencse, hogy áldásdús életének egy igen nevezetes s az emberi életben ritkán előforduló határpontjánál: lelkészi működésének 50-ik évfordulóján az esperesi és a lelkészi kar nevében üdvözöljem. Nem célom, de nem is tartozhatik e tiszta és őszinte tiszteletből származó üdvözlés keretébe felsorolni, méltányolni egy hosszú — félszázadig — terjedő nemes munkálkodás egyes mozzanatait, kimagasló alkotásait, a hiven teljesített kötelességeket, az egyház, az iskola és a közügy oltárára hozott áldozatokat, mert hisz ezeknek puszta felsorolása is túlhaladná azt az időt, melyet erre most szentelhetnénk. De felesleges is, mert hiszen mindnyájan ismerjük, mint lelkésztársai azt a pályát, melyet nemesen megfutott s most — amikor visszatekintünk a letűnt félszázadra — mint a hanyatló nap, ha visszaragyogtatja sugarait az égboltra s bearanyozza azt — úgy mi is egy bearanyozott élet alkonyán látjuk, hogy akit a közbizalom olyan magas állásokra elhívott és a társadalom a közügy minden terén oly sokféle munkára szólított, annak becsülettel meg kellett állni helyét s hiven, lelkiismeretesen, önzetlenül áldozatokat hozva, önmagát megtagadva kellett munkálkodni, mikor mint a hű munkás, az általános tiszteletet és közbecsülést a társadalom minden osztálya részéről kiérdemelte és megnyerte. De meg Nagyságodnak egész élete, működése, munkálkodása olyan, mint egy nyitott könyv, melybe kitörülhetetlen betűkkel vannak beirva nagy alkotásai, melyek nevével elválaszthatatlanul össze vannak fűzve s érdemei, amelyeket szerzett, úgy, hogyha valaki ezen könyvből olvasni nem akar, avagy nem tud, annak híjába való volna minden emberi ékesszólással előadott dicséret avagy magasztalás. Most tehát csak az elismerésnek, tiszteletnek, köszönetnek és hálának van helye, amelyet tiszta szívvel, őszinte örömmel hozunk hü és áldásos munkálkodásáért, mellyel előttünk járt, példányképül szolgált. Igaz, hogy nem nagy e jutalom, de mi ennél többet nem adhatunk. Aranyunk, ezüstünk nincs, amink van, azt adjuk; de mint a nagy költő mondja: az áldozat mindegy, legyen