Református nőnevelő intézet, Pápa, 1912

Kettős örömünnepünk

— 27 — nek, azután pedig ezen kulturális intézetek fejlesztését és előmenetelét velem együtt munkáló hivatalos közegek buzgó és lelkiismeretes működése eredményének lehet és kell tulajdonítani. Mert ha Isten kegyelme, segedelme és gondviselése velünk nincs, ha a velem együtt működő hivatalos közegek nem segítenek, nem támogatnak a nagy és nehéz munkában és ha mindnyájan együtt, összetartva, ezen intézetek iránt lelkesedve nem küzdünk, hanem egyedül magunkra hagyatunk: könnyen úgy járhattunk volna én és a velem együtt ezen intézetek céljaiért küzdők, mint járt az a hadvezér, aki a sereg élén lelkesedve rohanta meg az ellenséget s midőn a csatasorok közé ért, akkor vette észre, hogy magára maradt, a sereg őtet nem követte és az ellenség által elfogatva, a csatát elvesztette. Ugyanazért mindenek előtt Istenre gondolva, nemcsak én, hanem mindnyájan, kik ezen intézetek érdekeiért működtünk, ajkunkra vehetjük a Zsoltárok írójának eme szavait: „Nem nekünk Uram, nem nekünk engedd, hanem a te szent nevednek adjad a te irgalmasságodért a dicsőséget". Tehát ha van érdem — az nem enyém; mert Isten dicsőíti meg az ő erejét mindnyájunk erőtlenségében. De nem érdemeltem meg ily nagymérvű megtiszteltetést és érdemesítést azért sem, mert ha egyházi, iskolai közügyek szolgálatában több mint félszázados működésem ideje alatt híven s lelkiismeretesen teljesítettem azokat, melyeket a törvény és hivatalos esküm parancsoltak, ez még magában nem szolgál érdemül; — hiszen Pál apostol eléggé értésünkre adta ezen szavaiban: „Hacsak azokat teljesítettétek, amelyek néktek parancsoltatnak, akkor haszontalan szolgák vagytok s nincs nektek semmi érdemetek", — már pedig én — és ezt szégyenkezve kell beismernem és vallanom — azon sokféle és nagyon fontos más irányú hivatalokban és megbízatásokban elém szabott kötelességeknek a teljesítése miatt, melyekkel a főt. egyházkerület és a gyülekezetek bizalma, talán erőm és tehetségeim túlbecsülésével elhalmozott s főleg, már előre haladott életkorom miatt, nem cselekedhettem többet, mint amit parancsoltak s ami kötelességemben állott. Tehát ezért sincs, vagy nagyon csekély az én érdemem. És fokozza meghatottságomat, Mélyen tisztelt Közgyűlés, a megtiszteltetés és érdemesítés azon kiváló módja és mérve, melyekben ezek nyilvánulnak. A régebbi időben és sok helyütt korunkban is — nemcsak a polgári, de sokszor az egyházi életben —