Református nőnevelő intézet, Pápa, 1901

I. Felavató- és ünnepi beszédek

- 26 1. Mint embert, — a valódi nemes ember nemes tulajdonaiban. A tapasztalat azt igazolja, hogy nem mindenki valódi és igaz ember, ki ember nevet visel. Már Diogenes a régi korban fényes nappal lámpával kereste a valódi és igaz embert. Az ujabb korban pedig egyik lánglelkü költőnk, látván mint hajlonganak az emberek az önérdek bálványképe előtt, mig a közügyek oltárától hidegen fordulnak el, látván a közönyösséget, az isteni lélek elfajulását az emberek között; a kevélységet és önhittséget a szerencse napjaiban, a kishitű elcsüggedést és gyávaságot a balsors csapásai között; látván miként marad sok család gondozatlanul, a közérdek felkarolatlanul, a vallás és erkölcs elhanyagolva, száműzve az emberszeretet és egyéni szabadság korlátozva, bilincsekbe verve, a valódi és igaz ember nemes önérzetével igy kiáltott fel: „Megvetésem és utálatomnak hitvány tárgya, — ember a neved, a természet söpredéke vagy te, s nem király a természet felett." Bizonyára, nagyon elkeseredett, de egyszersmind sokban találó is e kiíákadás ! Mert, mélyen tisztelt közönség! Az ember akkor valóban és igazán ember: ha szivének tisztaságával, lelkének nemességével, jellemének szilárdságával, hivatásának hű és szigorú teljesítésével felemelkedik az emberi hivatás azon magaslatára, hova Isten az embert, saját képének mását, mint a teremtés remekét rendelte, hogy első és király legyen a többi teremtmény felett. László József felemelkedett az ember rendeltetésének ezen magaslatára; mert tiszta szívű, nemes lelkületű ember volt. Ugy tekintette szivét, mint a Szentlélek templomát; őrizte azt a vétkes szenvedélyektől s engedett Isten e parancsának: „Adjad szerelmes fiam a te szivedet énnekem." Isten- és emberszeretet lakoztak szivében. Többen rideg életű és fösvény embernek tartották s nevezték; én, tiszta szivét s nemes lelkületét ismerve, szeretetteljes és takarékos embernek mondhatom. Mert az a rideg életű s fösvény ember, aki csak azért gyűjt, hogy gyűjtsön, — kapar a penész, a moly és a romlandóságnak; kincsei mellett éhezik, rongyoskodik és nyavalyog s nem tudja ki éli el azokat. I)e aki — miként ő — nem dugja el Istentől okos és igaz munkássága után nyert vagyonát, hanem a maga és háza társadalmi állásához mért tisztességes fentartása mellett „kenyeret ad az éhezőnek, ruhát a mezítelennek", tőle telhető áldozattal segit a közczélok elérésében; őseitől kapott örökségét rokonainak, igaz takarékossággal szerzett vagyonát emberbaráti czélokra, közművelődési intézetekre hagyó-